Új Szó, 1977. június (30. évfolyam, 149-178. szám)

1977-06-13 / 161. szám, hétfő

űl szó 1977. VI. 13. 5 SVÁJCI STACCATO Akiről beszélnek iiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiii A gólkirály érdekes története Bázelba készültem a Svájc— Csehszlovákia labdarúgó mérkő­zésre. Zsebemben a Bécs—-Bázel vonalra érvényes I. osztályú menetjeggyel, amelyhez a ČE­DOK oda sem, vissza sem ka­pott hálókocsijegyet. A térti in­doklásnál azzal érveltek, hogy az osztrákok ilyesmire nem tar­tanak igényt, de Bázelben frankért kapható lesz. Megkap­tam a csekkborítékot, a bér­mentett telexezésre jogosító nemzetközi utalványt, s azt az útmutatást, hogy Csehszlovákia és Svájc között úgynevezett hi­telezett telefonbeszélgetést le­het folytatni a hívott fél szám­lájára. Ugyancsak magammal vittem a szálloda visszaigazolá­sát telex-szobaigénylésemre. » « * Becsből I. osztályú kocsiban utaztam, Bázelben egyágyas szoba helyett lakosztályt kap­tam, ahová török liftes fiú ki­sért és jugoszláv szobalány mondta, hogy itallal teli hűlő­szekrény is rendelkezésemre áll. A szálló fogadóirodájában te­lexgépet találtam, s kértem, engedjék meg felhívni szer­kesztőségünket, s felmutattam PRESSCOLLECT igazolványo­mat. Nem segített. A telex a szállóban arra való, hogy őket hívhassák, vagy ők hívhassa­nak. A postáról a hívott fél szám­lájára szerettem volna telefon­beszélgetést folytatni, de hiába hivatkoztam a hazai nagyposta útbaigazítására. Azt a választ kaptam, hogy csak Csehszlová­kiából Svájc felé van ilyen be­szélgetési lehetőség, visszafelé nem. Ugyanonnan telexezni szeret­tem volna. Nem volt lyukszala­gozó gépük. Az állomási postá­ra küldtek, ahol végre ilyet is találtam. Tőről-hegyre ellenő­rizték és feljegyezték igazol­ványom adatait, majd kis fülké­ben, ahol a lyukszalagozógép és a telex adó-vevő volt, sor­somra bíztak. Amikor végre el­ső úgynevezett nagyobb anya­gom futott a gépen, egyszeri­ben megszakadt az összekötte­tés és a papíron össze nem függő betűk jelentek meg. Ké­résemre nagysokára odabille­gett a manipulációs pult szőke angyala, s tudtomra adta, hogy a betűk vonalzavart jelentenek, tíz, vagy húsz perc múlva újra hívjak. Csak akkor nyugodtam meg, amikor hazulról jelezték, hogy a telexes szöveget rend­ben megkapták. Csekkfüzetkémmel a kanto- nális bankba mentem. A pénz­táros megnézte papírjaimat, el­lenőrizte két kimutatással, s a végén így szólt: ,,Ezl magának sehol sem váltják be Svájcban, mert talált, vagy lopott csekk­füzet is lehet.“ Határozottan kikértem magamnak. Megmu­tattam, hogy azonos az útleve­lem és devizabetétlapjának a száma, ott a bank bejegyzése a csekkekről, s egy ráadás- összesítésben fel vannak tüntet­ve a csekkszámok is. A pénz­táros hosszasan tanakodott a főnökével, majd ráfanya­lodott, hogy ki­adja a nekem járó bankjegye­ket. Azután ki­fogásolta, hogy odohaza nem íratták alá ve­lem a felső bal sarokban a csekkeket, te­hát nincs mivel ellenőrizni alá­írásom hiteles­ségét. Nem hinném, hogy az Alpok bankállamában ilyen alaposan firtatják, hogy a náluk elhe­lyezett külföldi arany és más kincs legális forrásból szár­mazik-e. Náci és más hatal- másságok men­tettek át Svájc­ba mesébe illő összeharácsolt vagyont, ame­lyért azután a záros határidő letelte után nem jelentkezhettek, s a sváj­ciak járták jól. # * • Az állomás mellett postai ve­zetékújjáépítés folyt. Az ideig­lenes, de célszerű kerítéssel el­látott munkahelyről jugoszláv, török és olasz szót hallot­tam ... A St. Jakab stadion külseje puritán, de öltözőiben minden célszerű és a játékosok teljes kényelmét szolgálja. A játékte­ret betonkerítés veszi körül, amely a válogatott mérkőzést megelőző estén telistele volt reklámokkal. A Svájc—Cseh- szlovákiai találkozó előtti időre a legtöbb reklámot fehér fóliá­val letakarták, megjelentek új reklámok, ezek egyszeri enge­délyezése nyilván sok pénzt hozott a rendezőknek. Amikor belépőjegyemet fel­mutattam, csak oda engedtek, \\ \ III I / i-/ \ AflL ahová az szólt. A mérkőzés után siettem, hogy véleményt kapjak a szakvezetőktől, a já­tékosoktól. A szolgálatos rendőr nem akart az öltözőkhöz engedd ni. Hiába volt a jegy, az útle­vél, a nemzetközi ujságíróiga- zolvány. Az egyik svájci kol­léga sietett segítségemre, aki CABINE feliratú hatszögű papír- jelvényt hozott. így már szabad volt előttem az út. Közben láttam, hogy csapa­tunk vezetőit előbb németül, majd szlovákul valaki faggatja, állítólag a ČSTK megbízásából. Kiderült, hogy olyan „sportúj­ságíróról“ van szó, aki 1968.-ban Nyugaton ragadt. Szakvezetőink és játékosaink ennek megfele­lően bántak vele, hiába akarta megjátszani a hazafi szerepét. Nálunk nemzetközi sportese­mények után is divat az úgy­nevezett sajtóértekezlet, a ven­dégeket frissítővel kínálják. Bázelben mindenki a „saját szakállára“ szerezhette az in­formációt és a saját pénzén engedhette meg magának az „íidítést“. A mérkőzés műsorfüzetében ez állt: ,,A mérkőzést megelőző délig 1200 jegy fogyott el.“ To­vábbá a svájci szövetségi kapi­tány méltatása ezt árulta el: „Roger Vonlanthen személyében a svájci labdarúgó válogatott új vezetőt kapott, aki Svájc né­metül beszélő részében is elis­mert és kedvelt." [Vonlanthen tudvalévôľeg francia). A visszainduláskor már egy órával a kitűzött menetidő előtt a megfelelő sínpár mellett vá­rakoztam. Első osztályú kocsi nem volt a Wienerwalzer elne­vezésű gyorsban. Helyet foglal­tam az egyik fülkében, ahová hamarosan jött a kalauz. Elő­ször is 17 frankot kért tőlem, s ezért fekvőhelyet készített elő, s hozott két további utast. Egy 74 éves Kanadában élő ma­gyar, megy egy 1900-ban a svájci Badenben született fiatal­ember került velem egyvonal- ban a fekvőhelyre. A másik ol­dalon alul a bőröndöknek volt helye, felül egy újabb fekvő­hely. Oda Zürichben egy 60 év körüli nő érkezett. Előbb romá­nul, majd franciául állította, hogy adó szól a jegye. Odajött a kalauz is és ellenvetésemre megjegyezte, hogy talán csak nem félünk a hölgytől, s külön­ben is keveset utazhatom, ha ilyesmin csodálkozom. Hajnali ötkor jött a kalauz és a fekvőhelyeket ülőhelyekké alakította át. Űjabb utasok ér­keztek, s egyre arra hivatkoz­tak, hogy csak nem hagyjuk őket a folyosón állni, hadd ül­hessenek le. Kanadai utltársunk nyelve megeredt. Elmondta, hogy 1928-ban vándorolt ki Francia- országba, majd a második vi­lágháború előtt Kanadába, s mindmáig Torontóban él. Ro­konait jött meglátogatni, akik Budapesten és Pécsett élnek. A „svájci“ fiatalember, aki ezúttal először tartott Magyar- ország felé, hogy szülei elha­gyott hazáját megismerje, ugyancsak érdeklődéssel hall­gatta az idős ember szavait, aki nagyon közvetlenséggel ecsetelte a kanadai és amerikai viszonyokat, az elidegenülést, az érdekhajhászást, a munka- nélküliséget. Drasztikus, de tel­jesen szavahihető példákat so­rolt fel annak bemutatására, milyen nehéz annak a helyzete, aki vékonypénzű, s meglátogat­ja a betegség, netán műtétre van szüksége. Az egyik torontói szomszédjának feleségét meg kellelt operálni, s hosszabb kor­házi ápolásra is szorult. A vé­gén a férjnek nem volt miből megfizetnie a számlát. A kor­ház elárverezte kis családi há­zukat, mert az egészségért ott mindent fel kell áldozni. Az ősz bácsi így fejezte be mondanivalóját: „Rokonságom nem akarja elhinni, ha a kana­dai valóságról beszélek, odaát pedig azt nem akarják elhinni, amit az óhazáról, annak csodá­latos megújhodásáról mondok el. Egy azonban biztos, az em­bernek hazájától távol, a leg­nyugatabb nyugaton kell élnie ahhoz, hogy igazán szocialistá­vá váljon.' * * # A határhoz közeledve a mel­létünk levő fülkében az útle­velet német, nálunk francia nyelven kérték, s fordított sor­rendben köszönték meg. Külön­ben sem vettem észre, hogy egyik, vagy másik nyelven szí­vesebben beszélnek, de arány­lag kevesebb angol szól hallani, mint Svédországban ... Még az utazás megkezdése előtt, amikor riportertársammal egy kioszknál szlovákul beszél­gettünk, milyen bélyeg kell a képeslapra, az árus csehül vála­szolt: 70 filléres. A Rajna partján sétálva ma­gyar szót is hallottam, a kalauz jegyborítékot adott, amelyen német, francia, angol és ma­gyar szöveg volt. A tőzsdepapiron a baráti ál­lamok pénzegységei közül csak a forint volt feltüntetve, 100-ért mindössze 5,75 frankot kínált. Ez mintegy 38—40 Schillingnek felel meg. Vagyis majdnem po­tomáron veszik meg. Svájc valaha a Népszövetség házigazdája volt, most ez az or­szág nem tagja az ENSZ-nek. Talán azért, mert székhelyéül nem Genfet jelölték ki?! Vagy talán azért, hogy sajátosan ér­telmezhesse a semlegességet? Ügy hírlik, hogy a svájciak fegyvert szállítottak a fajüldöző dél-afrikai rezsimnek. Ehhez nem kell kommentár ... ZALA JÓZSEF Százkilencvenhárom centime­ter. Szokatlan magasság a fut­ballisták között. Javaslom is rögtön, hogy üljünk le, nem jó dolog, ha az ember nem tud szembenézni a riportalannyal. De nemcsak a magassága szo­katlan (mindössze 9-es számú cipőt hord!), hanem az is, hogy az elmúlt öt év leggólerősebb játékosa — egyszer sem szere­pelt a válogatottban. Nem fért bele Václav (ezek koncepciójá­ba. Pedig az utóbbi időben bá­nyán belefértek ... Beszélgetünk a Svájc elleni utánpótlás EB-inérkőzésen és a Dukla ellen lőtt három góljáról. Titokban talán remélte, hogy meghívják az osztrákok elleni keretbe. Annál is inkább, mert nagyon „felforgatott“ csapat lépett pályára. Kesernyésen rámnéz. „Ilyen tekintetben nem vagyok idealista. Őszintén mon­dom: nem számoltam ezzel a lehetőséggel. £s továbbra sem számolok. Túlzottan pesszimis­ta vagy inkább realista vagyok? Ki tudja...“ Hát igen, ki tudja. Ki tudja, miért olyan kiszámíthatatlan és bonyolult ez az egyszerű játék, főleg a játék körüli „játék“? Leíiet, hogy kosárlabdázó lett volna a Diószegről (Sládko­vičovo) származó háromszoros gólkirályból (1972/73 — 21 gól, 1973/74 — 16 gól, 1976/77 — ÍJ gól). Lehet. De sohasem kosa­razott. Nyáron mit tehet a fa­lusi gyerek? Focizik. Télen pe­dig az iskola folyosóján asztali­teniszezett. És nem is rosszul. Pöttömnyi gyerekkorában két­szer nyert járási bajnokságot. Csak aztán ízlelte meg igazán a focit. Első edzője a bátyja volt. Már akkor is rúgta a gólokat, öt, tíz, húsz méterről. Gyerek­kori példaképe az ugyan es&k diószegi születésű Rihošek ka­pus volt. Később Slezákot vá­lasztotta eszményképnek és a sors iróniája, hogy néhány év múlva éppen vele vívott sike­res párharcot az első gólkirályi címéért. De akkor, a fiatalkori merengések korszakában még sok fényévnyi távolságra volt nemcsak a gólkirályi cfm, ha­nem az r. liga is. Sem egyikre, sem másikra nem gondolt, csak rágta a gó­lokat. Előbb Diószegen, majd katonáskodása idején Prágában, az I. A-osztályban szereplő Dukla Déjvince csapatában. Ha gyengébb volt az ellenfél, ak­kor négyszer, ötször, hatszor is a hálóba talált egy-egy mérkő­zésen. És az a néhányszáz prá­gai, aki kijárt a Meteor és a Tatra Smícliov pályájára, össze­súgott: „Hogyan került ide ez a magas, karcsú labdarúgó? És miért csak az I. A-osztályban játszik?“ A nézők hangos csodálkozá­sa eljutott a prágai nagy klu­bokhoz is, s a megfigyelők mindgyakrabban látogatták a katonacsapat mérkőzéseit. A Bohemians, a Slávia, a Sparta vezetői is tárgyaltak vele. Kér­dezősködtek, informálódtak, aztán elmentek. Többé felé sen: néztek. Talán tehetségtelennek tar­tották? Nehéz megmondani. Akárcsak azt, hogy mire vitte volna Prágában, ha befogadja őt a főváros. Lehet, hogy még most is a tartalékok keserű ke­nyerét enné és játéklehetőség­re várna. Mert nem egy pé’ia van rá, hogy a nagy remények­kel induló vidéki futballistának fővárosi klub lett a „temetője“. De az is lehet, hogy a 29 éves labdarúgó (1948. január 16-án született) mostanra már több­szörös válogatott lenne. Mert a futball útjai kiszámíthatatla­nok ... A 73 I. ligás-gólt magáénak mondható játékossal csak egy fél évre számítottak a Lokomo- tívában. „Eleinte nem nagyon ment a játék, sem a góllövés. Főleg az utóbbit hiányolták tő­lem. Gondolkodtam is ezen es­ténként és nemegyszer mond­tam magamban: Látod, látod, miért jöttél el Iglóról (Sp. No­vá Ves), ott továbbra is csá­szár leheltél volna ...“ Szeren­csére, nem csüggedt el telje­sen; ha nehezebben is, de meg­szokta az új környezetet, a iá­tékostársakat, az euz.n. ...» egy féléven belUl kezdte beváltani a hozzá fűzött reményeket, lőt­te a gólokat. Bárhol és bárki­nek. Nem számított. Mert eddig minden csapatban ő volt a „gólfelelős“. Bombaszabadrúgásaitól és jobb lábas félmagas lövéseitől rettegnek a kapusok. Sok „por­tás“ őt tartja a legerősebb lö­véssel rendelkező csehszlovák labdarúgónak. Első gólkirálysá­ga idején azt mondták róla, hogy csak .111 a pályán és várja a labdát. Azóta sokat változott a helyzet. Bizonyítja ezt, hogy az idén már másodszor (elő­ször 1974-ben) lett az I. liga legaktívabb (adott gólok + gólt eredményező átadás) játékosa. „Nem is lenne rossz foglalko­zás állni a pályán és várni a labdákat. Csakhogy így már ré­gen nem lehet gólt rúgni. Mo­zogni kell, labdával és labda nélkül, keresni a helyzeteket.“ A védők figyelmének közép­pontjában áll. Kapja és adja a rúgásodat, ütéseket, könyöklé­seket, nem kerüli a kemény üt­közéseket, de fél az alattomos, szándékos durvaságoktól. A horzsolásokat, a kék foltokat, a bedagadt bokát nem tartja sérülésnek. Ez a mai futball velejárója. Ezt el lehet, el kell viselni a játék, a gólszerzés öröméért és nem utolsó sor­ban az erkölcsi és anyagi elis­merésért, a népszerűségért, a megbecsülésért. Elégedett Kelet-Szlovákiában. Ha akad egy kis szabad ideje, a családjának szenteli. Nem tartozik azok közé a futballis­ták közé, akik futnak a külön­böző márkájú személygépko­csik után és szinte semmi más­ról nem tudnak társalogni. Érdekes gólkirály. Az élspor­tolók, főleg a futballisták úgy élnek a köztudatban, hogy ők nem tipikus polgárok. Az ö éle­tüknek más szabályaik vannak, mint az egyszerű földi halan­dókénak. A tv-javítástól kezdve a lakásig, az autóig, a bölcső­déig az ö „életkálváriájuk“ ezerszer könnyebb a mienknél. Mintha naponta együtt kártyáz­nánk pénzre, de jollyt csak ők használhatnak. És ekkor az em­ber találkozik egy labdarúgó­val, a gólkirállyal, akinek nem az autó az elsődleges célja, akit minden érdekel, aki min­denről szeret beszélni. Komo­lyan, megfontoltan, őszintén. És végtelenül szerény. Hogy mik vannak ... Góllövőtudumányának nincse­nek titkai. Olyan becsületesen edz, mint nyolc vagy tíz évvel ezelőtt, ugyanolyan sportsze­rűen él, mint régen. Szóval a hozzáállás nem változott. És talán ez a legnagyobb titok. A becsületes hozzáállás. „A gól- lövést nem lehet megtanulni, góllövésre születni kell. Bizo­nyos adottságok szükségesek hozzá, ezeket kell csiszolni, tökéletesíteni.“ Megemlíteni Ti­bor fiát: örököl-e majd valamit az apa góllövőtudományából? „Nehéz megmondani. Most Írat­tam be a Košicei Magyar taní­tási Nyelvfi Alapiskola első osz­tályába . ..“ Marad tehát a papa, a há­romszoros gólkirály, a legaktí­vabb futballista, aki eddig ntm húzhatta magára a csehszlovák válogatott címeres mezét. Mi azonban nem vagyunk annyira pesszimisták e tértn, mint a riportalany fózsa László. Mert kell, hogy legyen folytatása ér­dekes történetének — mondjuk a válogatottban. TOMI VINCE Gogh (jobbról) itt ugyan akaratlanul támasz­kodik ellenjelére, de ö az Európa-bajnok cseh­szlovák labdarúgó-válogatott egyik utolsó mo­hikánja, akinek a teljesítményére változatlanul lehet támaszkodni...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom