Új Szó, 1977. június (30. évfolyam, 149-178. szám)
1977-06-02 / 150. szám, csütörtök
A továbblépés lehetőségei Gondolatok a vers- és prózamondók országos seregszemléjéről örömmel és megelégedéssel tapasztalhattuk, hogy a hosszú éveken át mutatkozó érdektelenség után a kezdés időpontiára zsúfolásig telt ház fogadta a verseny résztvevőit, s ha a közönség egy része nem is tartott ki végig, elmondhatjuk, hogy a szavalóverseny újra eseménnyé vált a jókai-napokon. A versenyzők részvétele is erről tanúskodik. Mind az öt kategóriában megjelent minden indulásra jogosult versenyző, a kerületi versenyek legjobbjai. Külön említést érdemel az a tény, hogy hosszú évek után először indult teljes létszámmal felnőttek kategóriára is. Dobál Csaba Duba Gyula karcolatot adta elő nagy sikerrel Magáról a verseny színvonaláról azonban már korántsem alkothattunk ilyen megnyugtató képet. A versválasztás terén nem történt előrelépés, fejlődés, csupán az 1. és 2. kategória versenyzőinek repertoárja lett talán egy árnyalattal színesebb, s nem találkoztunk az évről évre ismétlődő versekkel és mesékkel. A többi kategóriában e téren kevés újjal találkoztunk. Többször szóvá tettük már a Jókai- napokon és a sajtó hasábjain is, hogy ha valaki egy ismert költemény előadására vállalkozik, annak a vers tolmácsolásában feltétlenül valami újszerűt kell hoznia. Ezt, sajnos, az idén kevésbé tapasztaltuk. Eléggé háttérbe szorult a mai, élő Irodalom. Pozitívumként könyvelhetjük el, hogy jelentőségéhez mérten hangot kapott az idei Ady-évforduló. Részben a versenyanyag kiválasztásának, részben pedig az előadásmódnak tudható be a verseny hangulata, amelyre nagy általánosságban a mélánkéi ia, a szomorúság, a csügge- dés, a levertség volt jellemző. Kevés vidámságot, életörömöt, lendületet, szuggesztivitást tapasztalhattunk, s ebből adódott, hogy nem csupán a közönség, de maga a versenyző ős a bíráló bizottság is belefáradt. A versenyműsor megválasztásánál minden előadónak azt is tisztáznia kell, kinek választja az előadandó művet: csak magának, egyéniségéhez megfelelően, vagy a közönségnek is. Nagyon fontos, hogy egy-egy mű tolmácsolásánál találkozzon az előadó és az alkotó, de nem kevésbé fontos, hogy az előadó találkozzon a címzettel, a befogadóval, a közönséggel is. Ezt pedig többen nem vették figyelembe, eleve kizárták e találkozás lehetőségét akkor, amikor már a hang intenzitásával lehetetlenné tették ezt, elsuttogták, csupán maguknak mondták a művet vagy annak egy-egy részletét. Szólni kell a helyes kiejtés és a szép magyar beszéd alapvető követelményeiről is. Országos szavalóversenyen nem volna szabad hallanunk ennyi selypítést, pöszeséget, nyelvi tisztát- lanságot, mind az idei szavalóversenyen. Ugyanilyen bántó ok az első és második kategória versenyzőinél a deklamáló, éneklő előadásmód, amelyen érezni lehetett, hogy itt így hangsúlyozta a tanító néni s a gyermek egyénisége elveszett. Nem a szülők, és a pedagógusok segítségét kifogásoljuk, sőt, e nélkül a szavalók, prózamondók fejlődése elképzelhetetlen, ez a segítség azonban ne váljon dresszúrává, „beidomítás- sá“, adjunk teret a tehetség, az egyéniség kibontakozásának! A középiskolások és a felnőttek kategóriájához, versenyzőihez is több bíráló megjegyzést és észrevételt fűztek a bíráló bizottság tagjai. Elsősorban a mondatok végét felemelő, nem egyszer a tévében is előforduló, pesties, modoros hanglejtés veszélyére szeretnénk figyelmeztetni. A másik észrevétel a bemutatott versek, prózai alkotások szerkezeti felépítésére, meg- komponálására vonatkozik. Gyakran találkozunk egy- egy indulónál jól kidolgozott részletekkel, az egész viszont befejezetlennek, kidolgozatlannak hat. Érzé keltetni kell az írásjelek és a kiejtés közli különbséget. Gyakori eset, hogy a vers szavalója akkor is érzékelteti az új versszakot, amikor a gondolat, sőt nem egy esetben még a mondat is a követ kező versszakban folytatódik. Meggyőződésünk, hogy úgy segítjük elő a vers- és prózamondóink fejlődését — és ez öntevékeny művészeti tömegmozgalmunk más ágazataira is érvényes —, ha túllépve a nálunk oly gyakori „háztáji szemléleten“ nem elégszünk meg az elért eredmények feltétel nélküli dicséretével, a „jó hogy ez is van“, a „kicsi, de a miénk“ és ehhez hasonló nézetekkel, de viszo- ' nyitva eddigi eredményeinkhez, a csehországi és a szlovákiai színvonalhoz (Wolkrova Polianka, Hviezdoslavov Kubín), a tv- ben látható vetélkedők szavaiéihoz, kritikusan rámutatunk a hibákra és a negatívumokra is. Ezeket a szempontokat figyelembe véve az az egyöntetű véleményünk, hogy a vers- és prózamondók idei országos versenye nem érte el az utóbbi évek színvonalát, egyes kategóriákban egy helyben topogás, stagnálás, sőt visszaesés is tapasztalható. Nem véletlen, ha a bíráló bizottság úgy döntött, hogy egyes kategóriákban az első helyet nem adja ki. A legmagasabb és legegyenletesebb színvonalat a II. kategória prózamondóinál és az V. kategória versmondóinál tapasztalhattunk, többet vártunk viszont főleg a IV. kategória versenyzőitől. Mindannyian tegyünk érte, hogy a jövőben már az iskolai és helyi versenyeken nagyobb gondot fordítsunk valóban a legjobbak kiválasztására és felkészítésére. Hangsúlyozni szeretnénk a járási és a kerületi bíráló bizottságok munkájának felelősségét, hogy az országos versenyen a jövő évben magasabb színvonalat, fejlődést érhessünk el. KULCSÁR TIBOR Király Erika a felnőtt szavalók erős mezőnyében szerezte meg az első helyet (Gyökeres György felvételei) Ma is fiatalosan Premysl Koči hatvanéves Barátai Premeknek ismerik, a csehszlovákiai és a külföldi közönség a prágai Nemzeti Színház igazgatójaként, az operakedvelők pedig kiváló énekesként és a szocialista Csehszlovákia első operaszínpadának rendezőjeként tartják számon. Ez a sokoldalú egyéniség Premysl Koči érdemes művész, aki most töltötte be hatvanadik életévét és ebből az alkalomból a napokban magas állami kitüntetést, Munkaérdemrendet kapott. Pŕemysl Koči érdemes művész a legjelentősebb hazai és külföldi operák hőseit keltette életre; legsikeresebb alakításai közé tartozik Kalina szerepe Bedrich Smetana Titok jóban, Prus szerepe Leoš Janáček Makropulosz ügy című operájában, Šiškov figurája Janáček Kihalt házában, Vök Vítkovíc alakítása Smetana *Ördögszikla című operájában, vagy Marbuel szerepe Antonín Dvorák ördög és Kácsa című operájában. S a külföldi szerzők műveiből mely szerepeket énekli a legszívesebben? Elsősorban Csajkovszkij Anyeginjét, Mozart Don fuanját, Beethoven Pizzaró- jot, Bizet Escamillóját, Puccini Scarpiáját, Muszorgszkij Borisz Godiinovját és Prokofjev Alekszejét. És így is csak a legfontosabbakat soroltuk fel. Nem szabad azonban megfeledkeznünk Premysl Koči másik nagy szerelméről, a rendezésről sem. Már érett művész és tapasztalt pedagógus volt, amikor az operaközönség kiváló rendezőként is megismerte; nemcsak tökéletesen színre tudja vinni az operát, hanem képes azt a mához alkalmazni. Hisz az opera életképességében, mert meg van győződve a szerzők haladó elkötelezettségéről, akár Ludwig van Beethovenről, Bedrich Smetanáról, vagy éppen Leoš Janáčekrôl van szó; az ő szerzeményeiket rendezte az utóbbi években a prágai Nemzeti Színház színpadán. S tegyük hozzá: sikeresen. Az eladott menyasszonyi és a Jenufát Tokióban is színre vitte, a Jenufát és a Makropulosz ügyet pedig Amszterdamban is. Azonkívül a prágai Nemzeti Színház operaegyüttesével gyakran vendégszerepei külföldön, majordómusa a Nemzeti Színház négy színpadának és három művészegyüttesnek, s gondnoka a Nemzeti Színház történelmi épületeinek. S hogy mindezzel megbirkózzon, nemcsak nagy tehetségű művésznek kell lennie, hanem nagy lelkese désre, körültekintésre és töretlen munkalendületre is szüksége van. Ezért szinte hihetetlen, hogy Premysl Koči érdemes művész hatvanéves. A jubiláns 1917. június elsején született a Karviná melletti Richvaldban. Nem nehéz kitalálni, hogy apja bányász volt. Morvaországnak ez a sarka természetadta módon fekete, az em berek edzettek a munkától. Premysl Koči is ilyen ember. Talán még annyit el kell róla mondanunk, hogy reálgimnáziumi tanulmányait félbeszakítva, tanítóképzőt végzett, majd Frýdekben és Gstravában tanított és hogy éneklési képességeinek kibontakoztatásában a legnagyobb érdemeket Rudolf Vašek ostravai pedagógus szerezte. 1939-ben az ostravai Állami Színház operaegyüttesének tagja lett. 1949-ben Václav Talich meghívta őt a Nemzeti Színház opera- együttesébe, de emellett tagja maradt az ostravai Állami Színháznak Is. 1969 óta a prágai Nemzeti Szín ház igazgatója. Hogy teljesebb képet kapjunk egyéniségéről, említést kell tennünk az 1962- es évről is. Attól kezdve tanít ugyanis a Szín- és Zeneművészeti Akadémián. Énektanári tapasztalatai alapján írta meg az Ének léstechnika alapjai című könyvét is, mely a Sup- raphon vállalat gondozásában jelent meg. Aki Pŕemysl Kočít ismeri, tudja, mennyire jellemes és politikailag elkötelezett ember, s a Cseh Drámai Művészek Szövetségének tagja. Annak ellenére, hogy Pŕemysl Koči hatvanéves, még mindig fiatalnak, életerős művésznek érzi magát. Azt hiszem, ennél hízelgőt) bet egy igazi alkotó művészről nem is lehet mondani. JOSEF JELEN A gyereket sikerül megállítanom, a hideg szelet, amelyet barátjával kergetett, nem. — Hányadikos vagy? — Ötödikes. — Hova jársz iskolába? — Kapósra. — Jó ott? — Jó. — Miért? — Mert lehet fagylaltot kapni. — Négy osztályunk volt ötvenkilencben is, amikor idejöttünk. Aztán ahogy* telt az idő, a szülők látták, hogyan dolgozunk, és visszatartották az ötödik évfolyamot is. És jó volt. Most megint csak négy osztályunk van, pontosabban, két összevont osztályban harminchárom gyereket tanítunk ci feleségemmel. Én az elsősöket és a negyedikeseket, ő a másodikosokat és a harmadikosokat. Az ötödikeseknek már Kaposra kell járniuk. — Hogyan fogadták ezt a döntést a szülők? — Nem vették szívesen. Legutóbb tizenhárom tanulónk ment el, most is elmegy tizenkettő, és csak négy-öt várIskoláról, siliólsiiisrä könyvekről — tavasudaben MÄTYÖCI TALÁLKOZÁS EGY TANÍTÖ-HÁZASPÁRRAL ható az elsőbe. Vajkócon, a szomszédos faluban, két évvel ezelőtt szűnt meg az iskola, a vajkócl gyerekek is Kaposra járnak. Smajda János felesége megszakítja beszélgetésünket, kávéval kínál. Jólesik a forró fekete, hideg van kint, hideg tavaszidő. A tanító-házaspár tizennyolcadik tavasza ez Má- tyócon, a kicsi, de „általában jól felszerelt“ iskolában. Sok gyereket indítottak útnak, úgy igyekezvén, hogy állják meg helyüket a felsőbb osztályokban, nagyobb Iskolákban, egyetemeken és az életben. Tavaly Érdemes tanító címmel tüntették ki Smajda Jánost, felesége munkáját pedig a Példás tanító cím dicséri. Szavaik nyomán az is kiderül, nemcsak az iskolában tanítanak, nevelnek, szemükben és lelkűkben az egész falu egy nagy tanterem. Az ötvenöt éves, udvarnoki születésű Smajda János a helyi pártszervezet elnöke, tíz évvel fiatalabb felesége, aki a közeli Vajánban született, több helyi szervezet vezetője, vezetőségi tagja. Amikor a falu kulturális életéről, a művelődési lehetőségekről beszélgetünk, kevés fölemelő eredményről, annál több gondról esik szó. — Elmennek a fiatalok, nincs kivel megcsinálni, amit szeretnénk — mondja Smajda Jánosné. — Amikor idejöttünk, két színdarabot is bemutattunk egy éven, sőt, máshova is elmentünk. Felléptünk például Bajánházán, amely már a nagy- mihályi járáshoz tartozik. Azért minden éven betanulunk egy- egy darabot, csak tavaly nem sikerült. — Van-e könyvtár a faluban? — ötvenkilencben kevés könyvünk volt — veszi át a szót Smajda János. — Aztán szépen gyarapodott a könyvtár, volt esztendő, amikor két-há- rom ezer koronáért vásárolhattunk könyveket, értékes könyveket, népszerű szerzők műveit. Feleségem vezette a községi könyvtárat, én az iskolait. Hat éve ismét csak egy könyvtárunk van, össze kellett vonni a kettőt. Tavaly februárban pedig minden könyvet — összesen 1650 kötetet, 33 800 korona értékben — be kellett vinni a kaposi könyvtárba, hogy kiselejtezzék. Egész éven át selejtezték, nekem meg jelentést kellett írnom Te- rebesre a könyvtár munkájáról. Mit írhattam volna, amikor a könyvek Kaposon voltak? Ez év januárjában hozták vissza, 1500 kötetet. És már nem vásárolhatunk, az van, amit küldenek. Vagyis ez azt jelenti, hogy Smajda Jánosék-, akik bizonyára jól ismerik a falubeliek ízlését, igényeit, tapasztalatból tudják, mit szeretnek vagy szeretnének olvasni az emberek, nem gazdagíthatják megfelelő könnyvekkel a könyvtárat, nem válogathatnak a raá- tyóciak kedvére. Az olvasó kénytelen azt olvasni, amit küldenek. Vagy egyszerűen nem kölcsönöz a könyvtárból. Tehát ez van, de ezt csak akkor kéne szeretni, ha jobb lenne a helyzet, mint akkor, amikor két-három ezer koronáért vásárolhattak. Smajda János szavaiból azt veszem ki, hogy — legalábbis eddig — nem jobb, sőt, magyar nyelvű szépirodalmi alkotások is alig érkeznek a mátyóci könyvtárba. így nemcsak a kért-kere- sett szerzők műveinek beszerzése okoz gondot, hanem az anyanyelvi művelődés lehetőségeinek bővítése is. Szocialista könyvterjesztésünk célja közklnccsé tenni minden könyvet, amely érték, akármilyen nyelven van megírva. De csak azt a könyvet lehet közkinccsé tenni, amely olyan nyelven íródott, amilyen nyelven az olvasó olvasni tud. Különben a könyv holt kincs, holt érték. Kétszeresen az, ha el sem jut az olvasóhoz. A két gyerek még mindig fut a szélben. De most már szembe vele, fölfegyverkezve fakarddal, csúzlival, pajzzsal. BODNÁR GYULA 1977. VI 2.
