Új Szó, 1977. május (30. évfolyam, 120-148. szám)

1977-05-06 / 124. szám, péntek

Korszerű képtár Az újjászületett Szlovák Nemzeti Galériában Bratislava kulturális életében kiemelkedő jelentőségű és ör­vendetes esemény az átmeneti­leg évekig nélkülözött, közben újjászületett Nemzeti Galéria megnyitása, s az első kiállítás megrendezése. A képtár első otthona az F. A. Hillebrandt osztrák építész tervezte, Duna parti, szép barokk Vízikaszár­nya volt. A Felszabadulásunk 10. évfordulóján költözött be a Szlovák Nemzeti Galéria a gyö­kereden átalakított épületbe. Azonban a képtár tudományos, művészeti és köznevelési prog­ramjának keresztülvitelére rövi­desen szűknek bizonyult a már meglevő keret. 1962-ben a Szlo­vák Nemzeti Tanács Elnöksége határozatot hozott a galéria ki­bővítésére. Vladimír Dedeček építészmérnök tervét fogadták el. Az alkotó képzeletű, tehet­séges építész szándéka a meg­levőhöz egy olyan új, homlok­zati rész hozzáépítése volt, amely lehetővé teszi, hogy a Duna-partról a közkedvelt és szép, régi történelmi épület és regényes kertje látható legyen, s megmaradjon annak sajátos atmoszférája. At építkezéshez 1969 ő^zén fogtak. ! izzá. A nemrég meg- nyílt Szlovák Németi Galéria példája a jelen és múlt szeren­csés. harmonikus kapcsolatá­nak. A 150 millió költséggel felépített képtár minden vára­kozást felülmúl. Megilletődötten lépem át az új, sima, vendégfogadásra tárt kaput. Az előcsarnokba, vala­mint a nagy félköríves ablakú folyosókba és az összes üveg­tetős terembe árad a tavaszi fény. A régi épület első eme­letén találkozunk a régi európai művészettel. Ez a viszonylag gazdag anyag most kerül itt először bemutatásra. Az olasz festészet 14., 15., 16. századi táblaképei mitológiai és vallási tárgyúak. Koruk szellemét, lel- kületét idézik. Természetes, hogy a legnagyobb alkotókkal nem találkozunk. De Tiziano egyik követőjének Ecce homo- ja sejteti mestere hatását. Ca­ravaggio kompozícióján az erős fény-árnyék ellentétek drámát éreztetnek. P. Bordone ember- ábrázoló művészetéről egy kö­zépkorú férfi képmása tanús­kodik. A 17. századi flamand piktúra a germán és román elemek szerves egyesítése. Ru-, bens. Műhelyének egyik tagjá­val itt ismerkedünk. Regényes tájak, méltóságteljes portrék, s a bibliából merített motívu­mok a leggyakoribbak. A 17. századbeli függetlenné vált kereskedő köztársaságnak, Hollandiának megvannak a ma­ga művészi igényei. A foglalko­zásuknál fogva otthon ülő gaz­dag polgár szereti, ha lakása falán, képein, a szabad termé­szetben, a dús legelőkben és nyájakban, gazdag vadászzsák­mányokban és tengeri jelene­tekben, meg csendéletekben gyönyörködhet. Érdekes, hogy a holland piktor sosem ábrázolt dolgozó embert, de annál gyak­rabban jeleníti meg a mulató, dorbézoló, verekedő figurát, s a parasztot. Rembrandtnak, a nagy varázslónak igézete alatt áll egy-két követője (Ótesta- mentumi áldozat). S méltányol­hatjuk az érett holland tájfes­tészet megalapítójának, Van Goyennek, Kikötőt ábrázoló ké­pén a színek és formák ara­nyos fényű párába olvadását. A régi második emeleten a szlovákiai gótika többnyire fes­tett faszobrai, a népi mesterek faragta gyertyatartók, oltár- szekrények, a fára festett ké­pek, a középkor polgári és valiúsi világának tükrözői. Az egyik széles folyosó falán egy középkori „átültetett“ freskó­töredék látható. Kényes, igé­nyes munkával mentették ki valamelyik falusi templomból, több száz éves vakolatréteg alól. Ugyanezen az emeleten helyez­kedik el a bar_kk művészet, mely hozzánk a 17. század vé­gén és a 18. században érke­zett. Jellemzői a fokozott moz­galmasságra való törekvés. Dí­szítéseiben a gömbölyű, kanyar­gó és csigavonalak tipikusak. A szobrászatban és festészetben az érett, túlfejlett, dagadó ido­mú emberi test a szépségideái. Pogány istennők és nimfák, an­gyalok, feszült, patetikus kife- jezésű madonnák, apostolok, koldusszerzetesek váltják egy­mást. A barokk mesterek közül itt szerepel J. Kupecký, aki ba- zini otthonából a takácsmester­ség elől Bécsbe szökik, ott ta­nul festeni, Rómában és Nürn- bergben számos arcképet vet vászonra. Az olasz barokk hatá­sa után Rembrandt bűvkörébe kerül. 1700-ból való szép férfi­portré képviseli művészetét. Bogdány Jakab derűs, életvidám képein baromfiudvarok hangos mozgalmasságát, csendéletein virágok finom báját ecseteli. Izbeghy kitűnő érzékkel kompo­nálja csendéletét. Ugyanezen az emeleten sorakoznak a 19. szá­zad arcképfestőinek művei. Majd a századvég és századfor­duló művészeié. Angyal Béla városképe, Markó Károly klasz- szikus olasz tája, Mednyánszky ihletett természetábrázolása, az elesettekkel, szenvedőkkel együttérző alakos képei, Kato­na Nándor a Tátrát érzéke­nyen idéző vásznai, J. Hanula finom aktja, Skutecky Dömének a tűz festőjének kompozíciói, Strolb Alajos és Fadrusz János egy-egy plasztikája következ­nek. Ezután láthatjuk a szá­zadelő festőit bezárólag 1918-ig. A 20. századi szlovák festészet nagynevű megalakítóinak alko­tásai az új homlokzati rész első emeletén, a galériaszerűen ala­kított, hatalmas, a modern ki­állítóhelyiségek erényeivel ren­delkező térségben sorakoznak. A gyönyörű keretben szépen érvényesülnek: G. Mallý, Benka, Fulla, Bazovský, Weiner Král, Mudroch, Želibskýf Nevan, Ši- merová, Majerník, Nemes, K. Sokol, grafikái, Kostka, Draško- vič, Pribiš plasztikái. A homlokzati rész második emelete teljesen különáll, nem kapcsolódik a régi épülethez. Itt nyertek elhelyezést az 1945 óta jelentkező újabb törekvé­sek képviselői, a két háború közötti korszak vezető szemé­lyiségei és az 1909-es nemze­dék tagjai. Jóformán valameny- nyiük nevét, alkotását ismeri művészetszerető közönségünk. A harmadik emelet az Időszaki kiállítások helye. Még csak annyit, hogy az építkezés második szakasza a jövő évben kezdődik. A Galéria mögötti területen a tudományos és adminisztratív munkahelye­ket, a művészettudományi könyvtárat, a stúdiót, a restau­ráló műtermeket, a fényképé­szeti laboratóriumot, a műhe­lyeket és az előadótermet he­lyezik majd el. BÄRKÄNY JENÖNÉ Híd Petőfi és Ady között 150 éve született Vajda János „Egyénisége az egykorú magyar társadalom ellent­mondásait tükrözi: a fennál­ló félfeudális állapot s a csí­rázó, magának helyet köve­telő polgári demokratikus fej­lődés ellentétét... Büszke a magyarságára, de ugyanak­kor élesen látja nemzete anyagi és szellemi elmara­dottságát s erkölcseink visz- szásságait. A demokráciáért lelkesedik, polgárosodást kí­ván, de ő nem a polgárságból VAJDA JÁNÖS (Stróbl Alajos szobra ered, nem is polgári jelenség. Még meg-megsajdul benne a vallási igény csonkja, de már kezdi magáévá tenni a mate­rialista szemléletet. A bilin­cseitől megszabadult feltörek­vő nép képviselője, aki azon­ban a szolgabírák országába csöppent, vágyik hát a civili­zációba és a demokráciába, amely az egyenlőség és a szabadabb kinyújtózkodás le­hetőségét ígéri neki... Lírá­ja a felszabadult nép bővérű szenvedélyétől lüktet, de szenvedélyét az intellektus szabályozza ... Csupa külső­belső konfliktus, s ezért ál­landó feszültség“ — írta Vaj­da Jánosról Komlósi Aladár. Pesten született 1827. május 7-én; alig pár hetes, amikor szülei Vaálra költöznek. Apja előbb jáger, majd főerdész lesz. 1847-ben végleg felköl­tözik Pestre. Az Életképek és a Pesti Divatlap már koráb­ban leközli néhány versét. Vajdát vonzza az írói hivatás. Rajong Kossuthért és Petőfi­ért, a szabadságharc bukása után egy ideig Fehér megyé­ben él, később besorozzák mint volt honvédtisztet — a császári hadseregbe közem­bernek. Amikor hazakerül — 50-ben — Budán bérel szobát. Beleszeret szállásadónője lá­nyába, Kratochvil Georginába, feleségül kéri, de a lány in­kább Bécsbe költözik, és egy dúsgazdag gróf szeretője lesz — nem sokkal később pedig örököse. Most már közeledne Vajdához, találkoznak is, de — bár ez a szerelem a költőt élete végéig kíséri és kísérti, nem tud megbocsátani Giná- nak. ,,Mi vagyok én neked, most már tudod: /Ha majd e földi élettől megváltam,/ Imá­ba, dalba foglalt szerelmem /Örökkévalósága a halál­ban ... / Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem! /Ki bájaid­ból méltatlan vadakra/ Paza­roltál nem értett kincseket; Én, a hideg bálvány vezeklő rabja /Ki minden kéjt szívébe temetett:/ Most itt ülünk si­ralomházi lelkek, /És nézzük egymást hosszan, szótlanul/ ... így ül a hold ádáz vihar után... /Bánatosan, de szen- vedélytelen./“ Az újságíró Vajdát sokkal kevésbé ismerik, mint a köl­tőt, pedig csaknem fél évszá­zadon át írta — jobbára — politikai cikkeit, hetente hár­mat. Ragaszkodik a demokrá­ciához, a nemesség uralmát a politikai egyenlőség váltsa fel, hangoztatta, erre pedig csak a polgárság képes, a magyarság lépjen a művelő­dés és az iparosodás útjára, követelte. De lépten nyomon azt látja, hogy a polgár fél­ti a vagyonát a proletártól. Vajda óhajtja a demokratikus változást, de addig sosem jut el, hogy szocialista elveket valljon. „A népnek van né­mi joga, az egyenlőség ki­mondva: ember ő már, nem jószág ... még szavaz Is ... De a nyomor aztán mégis na­gyobb;“ (Harc a kenyérért, 1883) A munkáspártról 80- ban így ír: „Tehát van már nálunk munkáspárt is. Ez már modern előhaladottsá- gunk akcesszoriuma. ... Vitat­ják, vájjon veszélyes e?“ So­kat ostorozza a tunyaságot, a harácsolást: „Az emberiség­nek nem volt még korszaka, amelyben a vagyon bálványa Ily magasra emeltetett volna minden egyéb nemesebb esz­me kultusza fölé.“ (Korunk tükre, 1883). 1896-ban bekövetkezett ha­lála után költészetének tekin­télye egyre nőtt, nagyobb lett, mint életében volt. Ig­notus azt mondta róla, hogy ő volt az utolsó romantikus és az első modern költő. Híd nak tartják Petőfi és Ady kö­zött. „Egyénisége az egykorú magyar társadalom ellent­mondásait tükrözi.“ De nem volt ő meghasonlott lélek. Komlós Aladár szavaival: Nem ő volt beteg, hanem a kora. KOPASZ CSILLA Nyíltság és őszinteség Üj nevek a szovjet irodalomban A Lityeraturnoje Obozrenyije című folyóirat nemrég cikket közölt a „har­mincasok“ költészetéről. A cikk meg­állapítja: „Nagyon csendben jöttek. Egészen másképp, mint elődjeik a há­ború utáni első romantikusok, akik 10—15 évvel ezelőtt törtek be a költé­szetbe. Emezek annyira csendben jöt­tek, hogy sokáig senki sem vette észre őket. Aztán a kritika „hallgatagoknak“ vagy „pragmatikusoknak“ nevezte őket, az állítva róluk, hogy közülük nem fog kikerülni nagy költő, mert valamennyien a munkába elmélyült gyakorlati emberek ezek.“ No de ugyanez a folyóirat ugyan­ezekről a „hallgatagokról“ azt is írja: nagy szavak nélkül bebizonyították, hogy méltó követői azoknak a legszebb értékeknek, amelyeket a szovjet iroda­lom létrehozott. Az, hogy a hetvenes évek fiatal írói­nak profilja szemmel láthatóan meg­változott, főként a fiatal írók 1975 márciusában megtartott 6. össz-szövet- ségi tanácskozásán bizonyosodott be: többségük munkás, kolhoztag vagy mér­nök. Bevitték az irodalomba életük len­dületét, tapasztalatát, az új nemzedék érdekeit és a kor történelmi jellemvo­násait. Különösen érződik ez, ha elol­vassuk a Nagy távolságok (Velikije Vjorszti) című elbeszélés-gyűjteményt, O. Kuvajev geológus Terület (Tyerito- rija) című regényét vagy A. Pletnyov bányász Különleges eset (Gyivnoje gye- lo) című novelláját. Az olvasók és a kritikusok egyaránt sokat vitatkoznak Lilija Belajeva Hét év semmit sem jelent (Szem let nye v szcsotj című novellájáról, amely 1976- ban látott napvilágot a Novij Mir ne­gyedik és ötödik számában. Úgy hi­szem, a legközelebb az igazsághoz Alekszander Rekemcsuk, a közismert író jár, aki Lilija Belajevát és novellá­ját így mutatja be a Novij Mir olvasói­nak: Olyan írónővel állunk szemben, aki­nek megvan saját véleménye az élet­ről, a maga kikristályosodott álláspont­ja, s nagy temperamentummal harcol az üresség ellen és társadalmunk nagy erkölcsi vívmányainak lebecsülése el­len. Belajeva főhősét kiélezett drámai helyzetben igyekszik megrajzolni, nem feledkezik azonban el a környezet megrajzolásának hitelességéről és a motivációk pszichológiai alátámasztásá­ról sem“. Hét év semmit sem jelent — erre a megállapításra jut Prozorov, Belaje­va novellájának hőse, miután értékeli a mögötte álló hét esztendőt. A szerző talán túlságosan is ingerülten és szar- kasztikusan írja le a főhős esetét, azét a fiatal bányaipari szakemberét, aki a történet szerint hét évre elhagyja csa­ládját és Szahalin szigetére megy az­zal az egyetlen céllal, hogy harácsol­jon és meggazdagodjon. Az eset tulaj­donképpen egy kapzsi lelkületű, a fo­gyasztási cikkeket rabszol gamódon is­tenítő nyárspolgár tanulmányozása. L. Belajeva a tanítóképző elvégzése és újságírói gyakorlat megszerzése után került be az irodalomba. Végig­utazta Szibériát és a Távol-Keletet, ahol gazdag anyagot gyűjtött, különfé­le emberi jellemeket, helyzeteket és konfliktusokat ismert meg. Ugyancsak ő a szerzője az Almát a lakodalomra (Jabloki na szvadbu) és a Lakás kilá­tással a tengerre (Kvartyira sz vidom na more) című könyveknek. Borisz Vaszilevszkij fiatal írót, a volt építőipari dolgozót, pedagógust és új­ságírót, Jurij Trifonov, az idősebb nem­zedékhez tartozó közismert szovjet pró­zaíró mutatta be az olvasónak. Vaszi­levszkij első könyve, a Merre van észak? (Ggye szever?) 1974-ben jelent meg a Szovjetszkij Piszatyel kiadó gondozásában. Jevgenyij Popovra, a szibériai elbe­szélésíróra annak idején Vaszilij Suk- sin szovjet prózaíró figyelt föl, aki azt mondotta róla: „Azt szeretném taná­csolni a szerzőnek, hogy tartsa magát saját alkotásának törvényeihez: a cse­lekmény színhelye — Szibéria, elbeszé­lői hűség, nyíltság és őszinteség.“ A fiatal költők közül talán legérde­kesebb Jurij Kuznyecov, a moszkvai Makszim Gorkij Irodalmi Intézet vég­zettje, a jelenkori fiatal költészet jeles képviselője, aki erkölcsi értékeket ke­res. Ház című költeményében és szá­mos más versében a Nagy Honvédő Háború idejére tekint vissza és — ahogy a Komszomolszkaja Pravda írta — „az új nemzedéknek újat mond a háborúról“. Nyikolaj Dmitrijev, a Moszkva kör­nyékéről származó tanító 26 éves. Bár a Molodaja Gvargyija kiadó a fiatal hangok sorozatban eddig csak egyetlen verseskötetét jelentette meg, máris sok olvasója van. Ny. Dmitrijev verseit átszövi az élet és a haza mély szerete- te és az internacionalizmus érzése. Amikor Dmitrijev 19 éves volt, ami­kor elküldte verseit értékelés céljából Rimma Kazakova ismert költőnőnek, akinek annyira megtetszettek, hogy a fiatal költőt azonnal a szárnya alá vet­te. Ettől kezdve a versek napilapokban és folyóiratokban jelentek meg, szerző­jük részt vett a fiatal írók össz-szövet- ségi tanácskozásán és népszerű lett. • A Szovjet írószövetség VI. kongresz- szusán rámutattak arra, milyen nagy mértékben gazdagítják a fiatal alko­tók a szovjet kultúrát és azt javasol­ták, hogy a fiatalok az ^eddiginél szé­lesebb körű érvényesüléshez jussanak az írószövetségi szervezetekben és a sajtóorgánumok szerkesztőségi taná­csaiban. (Hasonló célokat tűzött ki az SZKP Központi Bizottsága is Az alkotó ifjúsággal való munkáról című nemrégi határozatában is.). A kongresszus azt javasolta az irodalomkritikusoknak, hogy szenteljenek nagyobb figyelmet a fiatal írók munkásságának, mert továb­bi fejlődésük nagy mértékben függ idő­sebb kollégáik segítségétől. LIGYIJA IVANOVA Äs újjáépült Srlovák Nemzeti Galéria egy része (ČSTK-felvétel)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom