Új Szó, 1977. május (30. évfolyam, 120-148. szám)

1977-05-12 / 129. szám, csütörtök

TIBOR BÁRTFAY ÉRDEMES MŰVÉSZ ÖTVENÖT ÉVES

Világirodalmi Könyvtár — kétszáz kötetben

Apja, liúrtfay Gyula a nagy francia szobrász, Bourdelle tanítványa volt. Ez önmagában nem sokat mond Tibor Bártfay szobrász művészetéről, mégis valahol ebben gyökerezik — főleg korai — műveinek a fény és árnyék felületi játékát kihasználó jellege. A hatvanas évekig az efféle „optikai realizmus“ jegyében dolgozott, melynek alapjait otthonán kívül a budapesti, valamint a prágai képzőművészeti főiskolán sajátította el (1940-től 1949-ig).

Művei kezdettől fogva inkább kifejező, mintsem leíró jellegűek. Mondanivalóját mindig tisztán szobrász! eszközökkel igyekezett közölni: a szerkezet és egységes kompozíció iránti érzékenységével, a lírai hangnem és a felfokozott dráP1'1' feszültség arányos váltakozásával.

A nyitrai származású művész a második világháború után lépett a hazai képzőművészeti élet színterére, de már 1941- ben kiállított szobrokat apjával, Bártfay Gyulával együtt (Kežmarokban). Tibor Bártfay munkásságában nagy szerepe van az emlékműveknek. Az elsőt — egy partizán emlékművét — 1953-ban készítette

Brezno városának. Két év múlva — a varsói Világifjúsági Találkozón — Kolonializmus című szobrával szerzett elismerést. 1958-tól 1961-ig részt vett a bratislavai Slavín szobrászati kiképzésében; 1960-ban a Harcostárs sírja felett című, kb.

2,5 méteres kompozíciójáért Klement Gottwald állami díjat kapott.

Legtöbb művét szülővárosának, Nyitrának szánta. Itt állították fel A jelszabadulás című ötméteres szoborkompozícióját (1963-ban), a Tiltakozás

a háború ellen című emlékművét, a monumentális nonfiguratív panelljét egy lakóház földszintjén, melyben a beton struktúráját színes öntött üveggel vegyítette, a Szirén című dinamikus nőalakját és a Bronz virágát (1971-ben). Ez utóbbi mesterien vetíti át a növényi alakzatot a fém sajátos világába, tökéletes formai egységet alkotva. A Bratislava-Petržalkai rózsaliget fém Virágja hasonló módszerrel készült, a kifejezési eszközök lehető legvégletesebb egyszerűsítésével.

Tibor Bártfay 1949 óta Bratislavában él, így újabb műveinek nagy része itt látható. Közben évek óta részt vesz az összes hazai szoborkiállításon. 1967-ben a Szovjetunióban, egy év múlva Egyiptomban és Lengyelországban volt önálló, átfogó kiállítása, majd utána újra apjával együtt Nyitrán.

Skalicai felszabadítási emlékműve (1955-ből) a Zuhanás és

Születés jelképes szobraival eszmeileg és formailag egyaránt talán már a későbbi bratislavai Stúr-emlékművet idézi. Mindkét alkotás oszlopok közt egymásnak feszülő figurákat

ábrázol.

A Megégett című szobra (1966-ból) az erőszak elleni tiltakozást juttatja kifejezésre. Szimbolikus nőalakja egy, a vietnami háborút ábrázoló

fénykép alapján jött létre, s az emberi szenvedés megtestesítője. Hasonlóan humánus

mondanivalójú a Mauthausen áldozatainak felállított emlékműve a bratislavai Csalogányvölgyi temetőben; a mű átmérője tíz méter.

Eröfokozódás, valamint A nő és a szél című szobrai a természeti és emberi erők hatalmas dinamikájának csodálatát fejezik ki. A hatvanas években kölcsönhatások jöttek létre domborműszerű kollázsai és szobrai között. Ezek a kollázsok az akkori absztrakt és szürrealista kísérleteinek eredményei.

Egyik legnagyobb alkotásán, a Ľ. Stúr emlékművön, 1965- ben kezdett dolgozni a művész (Salay Iván építésszel együttműködve). A pályázatot megnyerve 1972-ig több mint húsz szobormodellt és számos rajz- vázlatot készített az emlékműhöz, míg végre elkészült és felállították a bratislavai Štúr téren. A hatalmas (12,5 méteres) szoborkompozíció ismét kőoszlopok és bronzfigurák ellentétes hatásán alapul, megőrizve a kellő összhangot. Az emlékmű gondolati újszerűsége abban rejlik, hogy Bártfay a hagyományt mellőzve nem az ábrázolt történelmi személyiség dicsőítésére törekedett. Elképzelésében Ľ. Štúr — a többi figurával, a virág- és fegyvermotívumokkal együtt — a nemzeti öntudatosodás jelképes alakja. A kor társadalmának nehézségeit megoldani akaró személyiség a szobrász ábrázolásában a ma embere számára is példakép. A szobor formai különlegessége az oszlopokat fémgyűrűként körülölelő alakok szinte levegőben függő sora.

Tibor Bártfayt többnyire az emberiség nagy kérdései foglalkoztatják. Munkásságának jelentős részét elkötelezett szoborportrék alkotják. Értékes személyiségek sorát örökítve meg (J. Smrek költőt, J. Cikker zeneszerzőt, harminc építészt, A. Matuška irodalomkritikust,

A. Bagar színészt, KI. Gottwal- dot, Lenint, Kopernikuszt) alkotásaival hozzájárult a hazai kultúra gazdagításához.

L. GÄLY TAMARA

A Szovjetunióban befejeződött a Világirodalom Könyvtárának összeállítása; ez olyan egyedülálló kiadvány, amelyhez hasonló méretű sehol a világon nincs. A 200 kötet közül az utolsó is nyomdába került. Mindegyik 300 000 példányban jelenik meg.

140 kötetben a klasszikus és modern külföldi irodalom legjelentősebb művei vannak. 60 kötetben pedig az orosz klasz- szlkusok alkotásai és a szovjet irodalom kimagasló művei szerepelnek.

A sorozat terve már régen, 1918-ban létrejött, amikor, a

polgárháború harcai, az éhínség, a zűrzavar közepette, megszületett a világon első, szovjet munkás-paraszt állam. És ezekben az igen nehéz esztendőkben Makszim Gorkij Lenin támogatását megszerezve azt javasolta, alapítsanak Világirodalmi Kiadót, amely „Oroszország szellemi gazdagodása végett hatalmas mennyiségű olyan könyvet adna ki, amelyben a világ egész bölcsessége megtestesül“. Ezt a tervet azonban nem sikerült azonnal meg valósítani.

1920-ban H. G. Wells angol fantasztikus író ellátogatott a fiatal szovjetköztársaságba. Hazatérve, leplezetlen csodálkozással ezt írta: „Ebben a megfoghatatlan Oroszországban, amely harcol, éhezik, végtelen nélkülözésektől szenved, egy olyan irodalmi kezdeményezés valósul meg, amely manapság a gazdag Angliában és a gazdag Amerikában elképzelhetetlen. Az éhínségtől gyötrődő Oroszországban sok száz ember dolgozik fordításon: az átültetett könyvek megjelennek és az új Oroszországot megismertetik a világirodalommal, olyan mértékben, ami bármely más nép számára elérhetetlen“.

De térjünk vissza a Világ- irodalom Könyvtárához. A szovjet filológusok, irodalomtörténészek, fordítók nagy kollektívája előtt felmerülő feladatok eléggé bonyolultak voltak. Évekre volt szükség ahhoz, hogy az egyedülálló sorozatnak csupán a tervét kidolgozzák. A Világirodalom Könyvtárának megjelentetését a legnagyobb szovjet kiadó, a Hudozsesztven- naja Lityeratura csak 1965 végén kezdte meg. E nagyszabású gyűjtemény óriási anyaga feltételesen három sorozatra osztható.

Az első az ókori kelet, az antik világ, a középkor, a XVII. és XVIII. századi reneszánsz

irodalmát képviseli, a második a XIX. század irodalmát, a harmadik pedig a XX. századi műveket.

A Világirodalom Könyvtárának nemcsak óriási időbeli skálája, hanem földrajzi kiterjedése is meglepi az olvasót változatosságával. Csupán az egyes kötetek címeit soroljuk: „Kelet- és Délkelet-ázsiai költészet“, „Afrikai irodalmak antológiája“, „XX. századi nyugat-európai költészet“, „Latinamerikai Költészet“, „Európai Szocialista Országok Költészete“, Ausztria, Anglia, Belgium, Dánia, az Egyesült Államok,

Franciaország, Guatemala, India, Irán, Iziand, Japán, Kína, Mexikó, Norvégia, Olaszország, Spanyolország, Venezuela íróinak művei.

A Világirodalom Könyvtárának elegáns kiállítású és kiváló nyomdatechnikával készült kötetei nemcsak azt teszi lehetővé az olvasó számára, hogy visszatérhessen a klasz- szikus világirodalom kedvenc alkotásaihoz, hanem jó néhány jelentős felfedezéssel is gazdagítja. Sok afrikai, ázsiai és latin-amerikai országok íróinak müvei első ízben ebben a sorozatban jelennek meg oroszul.

A Világirodalom Könyvtárában sok művel szerepel az orosz klasszikus irodalom, amely már régen és szilárdan kivívta a világ elismerését, valamint a kortárs szovjet irodalom.

Manapság a világ kultúrája elképzelhetetlen a szovjet írók legjobb alkotásai nélkül. Ezek joggal foglalják el méltó helyüket ebben a kiadványban. Ezek a könyvek szemmel látható képet nyújtanak a szocialista társadalomról és hőséről — az új vágású emberről. Szerzőik: Mihail Solohov, Alekszandr Tvardovszkij, Leonyid Leonov, Alekszandr Fagyejev és más nagy szovjet írók.

A Világirodalom Könyvtára egy érdekes gondolatot vetett fel: hogy hasonló könyvtárat kell létrehozni a gyermekek részére. Ezt az elgondolást nemcsak az irodalom közvélemény támogatta, hanem a szülők, pedagógusok, tudósok is. Ezt az érdekes tervet jelenleg a Gyet- szkaja Lityeratura (Gyermekirodalmi Kiadó) valósítja meg. A szovjet gyerekek már megkapták a maguk világkönyvtárának első köteteit.

A Világirodalom Könyvtára kétségtelenül jelentős szerepet játszik majd a nemzetközi kulturális csere terén is.

GELLERT GYÖRGY

Egyeduióüó kiadvány

Pinceklub. A pioníroké. Nyustyin Ferenc, a Zselízi (Želiezovce) Alapiskola igazgatója aprócska papírlapról ol• vassa fel kérdéseimet, jeguezqetem a válaszokat.

— Melyik a kedvenc tantárgyad?

— A történelem.

— A biológia és a történelem.

— A történelem, de a matematikát is szeretem.

— Nekem is a történelem, de szívesen tanulok szlovákul, meg oroszul.

— A szlovák és az orosz nyelv.

— Miért kedveled a szlovák nyelvet?

— Könnyebb a barátommal beszélgetni. Amikor Pohorelán sítanfolyamon voltunk, mindig szlovákul beszélgettünk.

— Nyelvész szeretnék lenni.

— Orvos. Azért tanulom szorgalmasan a szlovák nyelvet.

— Nem ronthatom el a bizonyítványomat egy-két rosszabb jeggyel.

— Kinek van szlovák barátja?

Tizennyolc kéz emelkedik a magasba.

Csak ketten néznek maguk elé szótlanul, mozdulatlanul.

— Hány napot töltöttetek együtt?

— Sokat. Náluk laktam, amikor sí- tanfolyamon voltunk.

— Én is, hiszen családoknál laktunk.

— Többször is, mert apukámmal elmentünk hozzájuk látogatóba.

— Még csak kétszer találkoztunk, de levelezünk.

— Mikor találkoztok megint?

— Egy hónap múlva, mert hozzánk jönnek úszótanfolyamra, nálunk foq lakni.

— Dana tegnap utazott el, anyukájával nálunk volt látogatóban. Eljön ő is arra az úszótanfolyamra.

— Mi együtt fogunk tanulni, mert a kilencedik után ő is erdészeti iskolába jelentkezik. Akkor mindig együtt leszünk.

— Nem tudom.

— A nyáron. Egészen bizonyos, hogy a nyáron. Apukám már mondta otthon,

hogy jó lenne szlovák szóra küldeni a gyereket.

Nem elég útra lelni, az úton menni kell!

— Feleljetek erre a kérdésre: mi szeretnél lenni, nagyon okos vagu nagyon erős?

— Okos.

— Jobb az okosnak.

— Nagyon okos.

— Nagyon erős nem akar lenni senki?

Senki.

— Hány nyelvet tudjon az okos ember?

— Az anyanyelvén kívül még legalább egyet.

— Jól tudjon magyarul és szlovákul

ts.

— Aki igazán okos, megtanul oroszul is.

— Sőt, több nyelvet is.

— Nem számít művelt embernek, aki nem tanul nyelveket.

És nem elég akarni: de tenni, tenni kell!

— Cserélnél-e a barátoddal?

Nincs válasz.

— Vállalnád-e a sorsát?

Az átfogalmazott kérdést sem értik.

— Ha tehetnéd, választanád e édesapának az ő édesapját?

Mindenki a saját édesapját, a saját sorsát választja.

Rendkívüli figyelemmel néznek. Lesik, várják a következő kérdést.

— Húsz év múlva is barátod lesz a barátod?

Értik már a „kényes“ kérdéseket. A válaszokból önérzet hangzik.

— Ha igaz és őszinte a barátság, örökké tart.

— Nem kívánom a sorsát, nem akarok cserélni senkivel, de nincs értelme a barátságot megszakítani, ha egymás életét ismerjük, szeretjük. Szóval, ha igazi barátok vagyunk.

— A barátságnak kölcsönösnek kell lennie. Ha nem ilyen, az csak pajtáskodás. Én hiszek a barátomban.

— Az élet elképzelhetetlen igaz barátság nélkül.

— Húsz év múlva atommal fűtünk majd, Zseliz igazi város lesz. Változni fog az életünk, de a barátság megmarad, ha igazi.

keresni, hogy miért élj, szeress, szenvedj remélj!

— És egy utolsó kérdés: Mi a szocialista hazaszeretet?

— Érzés

— Több annál.

— A nép, a dolgozók szeretele.

— Nagy, nagy barátság.

— A népek barátsága.

— Nyelvekre való tekintet nélkül.

— Szeretni azt, aki a szocializmust szereti.

— Amit mi érzünk.

Az igazgatói irodában adatokkal egészítik ki a beszélgetést. Ilyen adatokkal: a pohorelái Szlovák Nemzeti Felkelés Alapiskola és a Zselízi Alapiskola közötti barátság már hagyományos, a két iskola tantestülete évente háromszor szokott találkozni, Pohorelán közös sítanfolyamot rendeztek, a zselízi tanulók családoknál laktak, hasonló módon, de már Zselízen úszótanfolyamot rendeznek néhány hét múlva.

— Jó kezdet, valljuk mi — mondja az igazgató —, egyébként Váci Mihály költői szavaival biztatjuk magunkat a további tevékenységre. Ismered, ugye, azt a nagyon-nagyon szép verset?

Hogyne, felírtam címnek.

HAJDŰ ANDRÁS

1977

V. 12.

Tibor Bártfay: Partizánlány (gipsz)

Mé

g nem e/ég/