Új Szó, 1977. május (30. évfolyam, 120-148. szám)
1977-05-02 / 120. szám, hétfő
A német repülőgép tisztán látta zsákmányát. A zöld piroghoz hasonló erdő közepén keskeny sárga csík húzódott. Ott. a töltésen hadianyaggal megrakott hosszú szerelvény haladt: éppenséggel semmi értelme sem volt, hogy az erdőre célozzon: csak meg kell várnia, amíg a vonat eléri a két erdő közti tisztás szélét, és akkor nyugodtan és biztosan szétbombázhatja. A repülőgép lendületet vett, aztán a napfényben csillogva, még egy kört írt le, magasabbra szállt és aztán egyszercsak lelelé vette az irányt. Sár- és íüldoszlop szökött fel a töltés mindkét oldalán, ott. ahol a vonatnak kellett lennie. De amikor a pilóta lenézett az erdőre látta, hogy a vonat, mihelyt elérte a tisztást, sebesen hátrafelé indult az erdőbe. A bombák célt tévesztettek. A német leírt még egv kört és feltette magába, hogy most már nem téveszti el a célpontot. A vonat keresztülrohant a tisztáson. A mozdonyvezető nem tudhatta, hogy az erdőben várnak rá, és a dörrenő csapás nyomán a nehéz fenyők rázúdulnak majd a kisiklott vagonokra? A fenyők hiába hullottak. A vonat átszáguldott. A bombák megint kárba vesztek. A pilóta elkáromkodla magát. Ez a nehézkes, esetlen, hosszú szerelvény csak nem halad át büntetlenül? A német egyenesen az erdőre, a szerelvény közepére célzott. Lehet, hogy rosszul számított, lehet, hogy valami véletlen jött közbe, de a bombák nem a vonalra hullottak, hanem az erdőre. A szerelvényt nem lehetett elcsípni, folytatta útját és konokul haladt előre. — Nyugalom — mondta a néniét. — Beszéljünk komolyan. Számítgatni kezdett, miközben szigorúan és figyelmesen szemlélte a terepet. Még magával is ragadta ez az egyszerű vadászat. A felhőkből újra lecsapott a földre, oda, ahol áttetsző füstcsík remegett az izzó levegőNyikolaj Tyihonov A párbaj ben. Ügy látszott, hogy a bomba a mozdonyba fúródik bele. De az utolsó pillanatban, mintha valaki kirántotta volna alóla a vonatot. A robbanás moraja még vlswsíiangzott a fülében, de már világosan érezte, hogy elhibázta. Lenézett — és valóban: a vonat sértetlenül haladt tovább. A német rájött, hogy nem kevésbé konok akarat szegül ellene, hogy a mozdonyvezetőnek sasszeme van, számítása csodálatosan pontos, hogy nem könnyű megfogni. A párbaj tovább tartott. A bombák hullottak a vonat előtt, mögött, kétoldalt, de az a szörnyeteg, ahogyan a német magában nevezte, egyre haladt az állomás felé, mintha láthatatlan szellemek őrködtek volna felette. A vonat vadul meg-megrán- dult, minden lánca éktelenül csikorgott, a lejtőn úgy rohant, akár a ló fogra vett zablával, és éppen akkor nem kúszott elő, amikor a soron következő bombák vártak rá. Hátrált, meg-megállt, lépésben vánszorgott, repült, mint a nyíl. Mi mindent ki nem talált ez az unalmas, hosszú, vezetőjének híven engedelmeskedő szerelvény! A bombák úgy pukkantak, akár a léggömbök. A németet ellepte a verejték. Kiköpött és újra meg újra támadásba lendült. Utoljára helyesen számított: a vonat nem menekülhet. A mozdonyvezető most első ízben ügyetlen volt. Átok szakadt ki a fasiszta széltől cserepes ajka közül: elfogytak a bombák ... nincs mivel bombázni! Ekkor elröppent a vonat mellett és géppuskatüzet zúdított rá, de megint csak felbukkant az erdő, valami ördög hullajtottá ide éppen a legrosszabbkor: a vonat sértetlenül gördült tova a zöld félhomályban, s úgy rémlett. semmi sem fog rajta. A fasiszta eszét vesztette. A mozdonyra célzott, arra a vékony fal mögött rejtett ellenségre, arra a félelmetes orosz munkásra, aki kineveti az ő mesterrepülői bátorságát és úgy vezeti a vonatját erdőn-mezőn át, akár az őrült. A golyók a vonat fölött röpködtek, némelyik valahová a kerekek alá talált, a sínekre csapódott, de a vonat egyre csak ment... A néniét kimerültén hátraha- nyatlott. Az ég ragyogott. Kristálysima ősz volt, s valahogy a távoli vesztfáliai őszre emlékeztette. Vége a töltényeknek, vége a párbajnak. Az orosz, ott lent, győzött. Csapjon rá talán a gépével? Az őrültséget őrültséggel állítsa meg? A fasiszta hátát kiverte a hideg. Leereszkedett és- kíváncsian, gyűlölettel szállt el a vonat fölött. A mozdonyvezető csak ennyit mondott: — Nesze neked, te híres! S a mozdony széttaposta és megvetéssel szelte át a fekete árnyékot — az ellenséges repülőgép úton szétterülő árnyékát. GELLERT GYÖRGY fordítása Nagy Lajos Mi az, hogy munkáskülsejü ? Ha valahol a város szélén, mondjuk, a Lágymányosi úton, ávágott nyakkal találnak egy embert, aki már megszűnt lélegzeni, s ezenfölül még a pénztárcája és a zsebórája is hiányzik — azonnal megindul a nyomozás a tettes után, és csakhamar jelentkeznek önkéntes tanúk, akik azon a környéken, ahol a hulla fekszik, látták azt a bizonyos „munkáskülsejű“ egyént. Igen, munkáskülsejű! így írják a polgári lapok minden esetben. Ugyan mit akarnak ezzel mondani? Mert nagyon is sokat mondanak, sőt, többet, mint amennyit tudatosan akarnak. Ha úgy személyesen felelősségre von az ember ezért a „munkáskülsejű“-ért egy-egy toliforgatót, hát nem győz magyarázkodni. Hogy ő csak azt akarta ezzel a jelzővel kifejezni, hogy olyanforma embert láttak a hulla körül sompolyogni, akiről a rablógyilkosság feltételezhető, szóval valami rosszul öltözött, gondozatlan, gyöngén táplált, ki nem aludt embert — hiszen elvégre egy grófról vagy egy bankigazgatóról nem gondolhatja, hogy egy kispolgári tárca tartalmáért és egy ezüstóráért átvágja valakinek a nyakát. Fréňa Šrámek (Részlet) • Kell, hogy megkínzott Lidincénkbe a dal, nevetés visszatérjen, hogy visszatérjen épp ide: A sírok itt már megmaradnak, ki meghalt, jel már nem támadhat, de legyen nékik cseh földünk könnyű mint a pihe. Kemény férfiak tízesével tekintettek puskák csövébe és álltak cövekként, bátran — a sortűz őket learatta, a föld vérüket befogadta, s a földnek ez most legjobb sója, legtáplálóbb foszfátja. Rosszul céloztál, szörnyaluk, sortüzed bezárt ajkakul nem nyitott ki, csődöt mondott — ki így tud hallgatni, ha kell, az holta után szólal fel, a sírból vádol és hangja, mint lángpallos lobog. , Ha elvetődik e tájra egyszer a gyilkos unokája és lopva körültekint, már látom, hogy görbíti hátát, ajkát rágja, hogy iszkol hátrább, behúzott nyakkal, hogy ne lássa amit látott, megint. Tehát mit jelent az, hogy munkáskülsejű? Mármint a napilapokban megnyilatkozó polgári gondolkodás és szóhasználat szerint. Nyilván azt, hogy van: úri külsejű és munkáskülsejű. És hogy a „munkáskülsejű“ — az nálunk még egyet jelent a kopottal, a rongyossal, a gondolatlan- nal, a törődöttel, az ütődött-verődöttel, a sanyar- gatottal. Ilyesmiket kell jelentenie e szónak, mert másképpen nem használnák. Nem használnák az olyan ember megjelölésére, aki rablógyilkossággal alaposan gyanúsítható. Szóval: ott fekszik a hulla, átvágott nyakkal. És láttak a nap folyamán azon a tájon egy munkáskülsejű embert. Tehát: az, hogy munkáskülsejű, már ok a gyanúra. Nem baj, ha ártatlanabb a ma született báránynál is. így azután sok mindent megért az ember. Megértem azt, hogy amint az Oktogonon állok, és szívet repesztően trombitálnak az autók, úri külsejű emberek ugrálnak a robogó villamosra, nyolcvan kilométeres gyorsasággal vág bele a sokadalomba a lobogó lenhajú motoros, berreg, ropog, robban, öt öregasszonyt majdnem tízzé szel, zúgás, őrület, gépfegyvertűz, eszeveszettség — egyszer csak látom ám, hogy a rendőr visz befelé a Mozsár utcai őrszobára egy rozoga kis biciklivel valami kis legényt, egy olyan kopottas, fekete trikós, fáradt emberkét, szóval: munkáskülsejűt. Ugyan mi bűne lehet, mit követhetett el az elvadult- ság amaz orgiáján? Melyik hatvan lóerős Mi- nerva-autó épségét fenyegette kisded biciklijével életveszedelmesen? Nem is kutattam több száz eset együtt megadja a megfejtést: munkáskülsejű. Nem ostoba szóhasználat ez a „munkáskülsejű“, kérem. Van ennek értelme, habár úri külsejű és züllött belsejű emberek agyából fakad. 1929 (1945) FÜGEDI ELEK fordítása Ady Endre A május: szabad Ürüljön ma minden bilincses többi, Van még, aki magyar földön szabad, Mert a Tavaszt nem tudták megkötözni S u Május mégis ír, izgat, beszél. A Május ír. »Itt nyugszik«-ját most írja Sírjukra tán, kik oly bizakodók, Erre a legutálalosabb sírra, Kit őrizni nem akad porkoláb. A Május izgat csupa verőfénnyel S úgy ágyazza, készíti a Jövőt, Száz hazugság száz hazug törvénnyel Hogy utána hasztalanul jöhet. Május beszél és nekünk most amit mond, Rendőrileg, im, meg nem tiltható: Virágozz, fa és nö/j hegynyire, kis domb S dolgok, ti, igazságot tegyelek. Szabad Május szabad és szánt tömegje, Virágok alatt csókolózzatok, Reálok vár ez ország Hiszekegyje, Szabadítsátok s bölcsen higyjetek. Bölcsen higyjetek, de kemény ököllel S tömlöcöic mellett úti kőtörők, Ügy törjetek, hogy aki követ tördel, Törhet gonosz fejet és korszakot. Ürüljön ma minden bilincses többi, Van még, aki magyar földön szabad, Mert a Tavaszt nem tudták megkötözni S a Május mégi§ ír, izgat, beszél. 1914. május Ferencz Eszter: Tavaszköszöntő Guillaume Apollinaire (Részlet] Csótó László: Leány galambbal Ez a spanyol úgy hasított belénk, mint a metsző hideg. Elmélkedései lemeztelenedtek a csendben. Messziről jött: a XVII. századbeli spanyolok kompozíciós gazdagságából és meghökkentő díszletei közül. Azok pedig, akik már ismerték őt, visszaemlékeztek viharos szertelenségeire, amelyek azonban már nem szárnypróbálgatások voltak. A szépség keresésében való állhatatossága mindent megvál tozlatott akkor a művészetben. Ekkor szigorúan faggatta a mindenséget. Megszokta a mélységek roppant fényét. És egyszer-másszor attól sem ide- genkedetl, hogy igazi tárgyakat közöljön a fénnyel, olcsó dalokat, valódi postabélyegzői, egy darab viaszosvásznat, melyben barázdákat hagyott egy szék ülőkéje. A festő művészete semmiféle festői elemet sem tenne hozzá ezeknek a tárgyaknak a valóságához. Az elképedés vadul kacag a fény tisztaságában, és nagyon is szabályszerű', hogy számok és írott betűk jelennek meg a művészetben mint új, de az emberi természettel már régóta álitatott festői elemek. Nem lehet előre látni egy ilyen mély, de egyúttal aprólékos művészetnek minden egyes lehetőségét és minden egyes törekvését. Kétségtelen, hogy a valóságos vagy a csalódásig valószerű tárgy egyre fontosabb szerepet hivatott játszani. O a kép belső foglalata, és éppen úgy megszabja belső határait, mint a keret a külsőket. Picasso síkokkal ábrázolja a tömeget; a különböző, elemekről, melyek a tárgyakat alkotják, olv teljes és oly eleven felsorolást nyújt, hogy — a nézők erőfeszítésének a jóvoltából — ezek nem is öltenek tárgyi alakot, mivel a nézők — akár akarják, akár nem — éppen az elrendezésük következtében az egyidejűségüket érzékelik. Vajon inkább mély, mint emelkedett e ez a művészet? Cseppet sem nélkülözheti a természet megfigyelését, és reánk éppen olyan meghittséggel hat, mint maga a természet. Vannak költők, kiknek múzsa sugallja a műveiket; vannak művészek, kiknek a kezét egy ismeretlen lény irányítja, aki eszközül használja őket. Számukra nem létezik a fáradtság, mert amit csinálnak, az nekik nem munka, és rengeteget tudnak alkotni; bármelyik órában és bármelyik nap, bármilyen vidéken és bármelyik évszakban; nem emberek ők, hanem a költészet és a művészet eszközei. Értelmüknek nincs hatalma önmaguk felett; egyáltalán nem küzdenek, a műveiken nyoma sincs a küzdelemnek. Nincs bennük semmi isteni, és el- vannak önmaguk nélkül is. Olyanok, mint a természet folytatódása, munkáikat nem ellenőrzi az értelem. Megindíthatnak bennünket, de anélkül, hogy az összhang, melyet előidéznek, emberivé válnék. Vannak azonban olyan költők és művészek, akik küzdenek, a természetet akarják megközelíteni, de nem kerülnek vele közvetlen szomszédságba; nekik mindent önmagukból kell meríteniük, semmiféle démon, semmiféle múzsa nem inspirálja őket. Magányban élnek, és csak az jut kifejezésre, amit ők dadognak, igen, addig dadognak, míg sorozatos erőfeszítések és kísérletek árán eljutnak annak a megfogalmazásához, amit meg akarnak fogalmazni. Isten képére teremtett emberek, kik egy napon majd pihenni térnek, hogy megcsodálhassák a művüket. De mennyi fáradozás, mennyi kudarc és mennyi időtlenség után? Picasso kezdetben olyan volt, mint az elsőként említett művészek. Semmi sem nyújtott még oly fantasztikus látványt, mint az az átalakulás, amely olyanná tette, mint amilyenek a második csoportba sorolt művészek. KESZTHELYI REZSŐ fordítása PICASSO
