Új Szó, 1977. május (30. évfolyam, 120-148. szám)
1977-05-30 / 147. szám, hétfő
Galambos Lajos Johanka néni N agy gyárak, nagy jtoronyházak árnyékában ült az a kétszer két méteres fabódé, ahol Johanka néni cigarettát, csokoládét, rágógumit és sok minden más apróságot árusított. Múlt időben kell beszélnünk róla mindenképp, bárha a bódé ma is áll; Johanka néni azonban nincs közöttünk. Meghalt? Ezt a környéken nem hiszi senki, különösen a gyerekek, bárha már el tudták olvasni a bódé falán a hírt: haláleset miatt zárva. A nagyobbacska gyerekek a fekete keretes hirdetményt rövid időn belül levették, és krétával azt írták ki helyette: • Várunk, Johanka néni. Sokak, különösen a felnőitek számára mogorvának tűnt ő. Rengetegen fordultak meg a bódécs- ka előtt, reggel inkább meg délután, munka kezdetekor és munkavégzéskor; vetlek tőle cigarettát, szipkát, újságot, csokoládét, de a felnőttekhez Johanka néninek nemigen volt több szava: — Kérem. — Tessék. Hanem a gyerekek bemehettek hozzá akár a csepp kis helyiségbe is. És soha nem távoztak onnan üres kézzel. Egy szem cukor, egy gömbölyű rágógumi mindig kikerült Johanka néni zsebéből. Sokan találgatták, mi lehetett a sorsa, ha már egyszer a felnőttekhez mogorva, a gyermekeket pedig ajná- rozza szinte. Ebbe a kis bódéba még ezerkilenc- száznegyvenhéihen ült be ő. Imre fia kilencéves volt akkor. Férje, Karán Sebő, a karancsi partizánok között vesztette életét, mint egyszerű katona. Annak előtte Karán e mostani bódéhoz közeli gépgyár öntőmunkása volt. Johanka néni soha nem tudta, hogy a férje kommunista. Ezt a szót nem is hallotta Sebőtól soha. Néha, a boldog, szerelmes időkben, még katonáék előtt, kikutatta a táskáját, á abban olyan újságokat talált, amelyeknek szövegét ő egyáltalán nem értette. Szövőgyárban dolgozott akkor Johanka néni. Jóval a felszabadulás után hivtalos helyre hívták őt, és azt mondották neki: talán e kis bódéból fel tudja nevelni Karán Imrét, a fiúcskát. S azontúl nem is volt más a számára, csak e reggel hattól este hatig tartó munka, meg a gyermeke. öntőmunkásnak nevelte a gyermekét, híven az apa emlékéhez. Ö, azok az esti beszélgetések az egy- szoba-konyhás lakásban! — Ha tudnád, gyermekem, milyen meséket tudott apád! Parasztgyerek volt ő, a nagy munkanélküliség idején sodródott az iparba. De igyekvő ember volt, megtanulta a szakmát. Csak a gyerekkorát soha nem feledte. Hányszor, de hányszor mondta nekem a legnehezebb időkben is: tudod mi lenne, jó, Johanka? Egy nagy réten májusi virágok közt heverészni a sok munka után. Vagy vasárnap délután ropogós cseresznyefa alatt üldögélni s megkeresni az ágak között azt a szemet, amelyet egy énekes rigó megkóstolt már. Szép szavai voltak apádnak. S ezért nem kell nekem az életemben soha más férfi. Soha! Hát hogyne ivódott volna bele a fiúcskába az alig-alig ismert apa eszményi képe? Már megszerezte szakmunkásbizonyít- ványát, és az élet szép rendje szerint udvarolni kezdett, egy, a gyárban dolgozó, öntvényágy készítő leánykának. Igen szerelmesek voltak csókolóztak útón-útfélen, s ezt Johanka néni boldogan viselte. Nem volt féltékeny a fiára, mint sok anya. Katalint pedig alkalmasnak vélte' arra, hogy unokát szüljön neki. — Ű, egy csepp Karán-gyerek, akár fiú, akár lány, olyan jót tenne nekem — mondogatta. —» Vedd el Katalint, fiam, szép, gondos természetű, s ahogy látom, tiszta lelkű lány. Csinálj neki &gy gyermeket, hadd legyen unokám. — Még előbb be kell vonulnom ka- toná ékhoz. — Na és? Attól még lehet gyerek. ■—■ Mama —■ mondta a fiú —, a lány hűsége akkor mutatkozik meg igazán, ha egy kicsit próbára van téve. Maga mondta nekem. Nem? S nem vette el bevonulása előtt Katalint Karán Imre. Már egyéves, kiképzett katona volt, amikor az ötvenhatos események idején nehéz posztra került, s a harcokban elesett. Emléktáblával örkítették meg a nevét, sorkatonából hadnagyi rangra emelve a halála után. Talán, ha nem lett volna mellette Katalin teljesen összeroppan Johanka néni. Meg is kísérelte egyszer az ön- gyilkosságot; elektromos áramot próbált bebocsátani magába, amikor Kata- talin, hazatérvén a gyárból, rányitott. — Ezt nem, Johanka néni! — ordította a lány. — Ezt nem! Vagyunk még itt maga körül, csak egy kis hit kell az élethez. S ottmaradt vele Katalin végleg. — Nem voltatok úgy, együtt a fiammal? — kérdezte egyszer. — Sokszor, mama. — Nem estél teherbe? — Kétszer, mama. — S elvétettétek az unokámat? — Akkor még úgy gondoltuk: korai. Sírt az öregasszony, sokat. De hát a fájdalmak, ha lassan is, csillapulnak. Egyszer mégis azt mondta Johanka néni: — Lányomnak tudlak. Szülj nekem unokát, kérlek. — Kitől? — Bárkitől, akit megkívánsz, kislányom. — De én csak Imrétől akartam gyermeket — mondta a lány. — Éjszakánként ma is vele álmodom. Más férfi nem kell nekem. — Szörnyű a hűséges ember élete — zokogott az öregasszony. Nem maradt más hátra Johanka néninek, csupán az, hogy idegen gyermekeket ajnározzon. Az egyik különösen a szívéhez nőtt, a kicsi Nagy Zsuzsi. Pólyás korától ismerte, amettől az apja vagy az anyja arra tolta a leánykát a gyermekkocsiban. Hát amije volt, olyan vásári holmikat ajándékozott neki: fiilönfülggőt, nyakláncot paszuly- szemekből, olcsó kis karkötőt; a gyermekek megajándékozása éltette. Amelyik gyerek igazán befészkelte magát a szívébe, attól azt kérte: — Hívj engem nagymamának. — Hívj engem nagymamának, amíg tudok parancsolni a szívemnek. Nemrég már nem tudott. A kerületi újság tisztességgel megírta, hogy a gyermekek kedvence meghalt. Ezt a legifjabb nemzedék nyilván nem olvasta. Ám letépték a bódé faláról a fekete keretes hirdetményt és odaírták „Gyere már, Johanka néni!“ mar Tavaszi z seb- / e It á r Iván Bunyin Ä HINTA Egy nyári estén a fiú a szalonban ült, és kalimpált a zongorán. Mikor meghallotta a lány lépteit az erkélyen, szilajul a billentyűkre csapott, és ösz- szevissza kiabált, énekelt: Nem cserélnék a cárral, Se Istennel magával. Ha láthatom szép termetét, Éjszín haját, virágszemét. A lány belépett, kék szarafán volt rajta, két hosszú, sötét copfja hátára lógott, korall nyakéket viselt, napbarní- totla arcából mosolygott kék szeme: — Ez mind rólam szól? És az ária is a saját szerzeménye? — Igen. A fiú ismét a billentyűkre csapott, és felordított: Nem cserélnék a cárral ,.. — Micsoda hallása van! — Viszont jeles festőművész vagyok. És olyan szép, mint Leonyid Andrejev. A maga szerencsétlenségére jöttem ide magukhoz. — Ijesztget, de én nem félek tőle, mondta Tolsztoj a maga Andrejevéről. — Majd elválik! — Hát a nagyapó mankója! — A nagyapó szevasztopoli hős ugyan, de csak külsőre félelmetes. Elszökünk, megesküszünk, aztán a lába elé borulunk — ő sírva fakad és megbocsát. .. Szürkületkor, vacsora előtt, amikor a konyhában jó illatú, hagymás húsos- gombócot sütöttek, és a harmatos, parkban hűvösebb lett a levegő, ők ketten a fasor végében levő hintán nyargaltak, egymással szemközt állva: csikorogtak a gyűrűk, s a szellő lengette a lány szoknyája alját. A fiú feszítette a köteleket, gyorsította a deszka röptét, rémülten kimeresztette a szemét, a lány pedig kipirulva, merőn, értelmetlen boldogsággal bámult. — Au! Ihol az első csillag, az újhold, a tó fölött zöld az ég, zöld... nézze csak, festő, milyen vékony a hold sarlója! Hold, hold és aranyszarvak ... Jaj, lezuhanunk! A magasból alászállva, a földre ugrottak s leültek a deszkára, visszafojtották ziháló lélegzetüket és egymást nézték. — Nos? Mondtam! — Mit mondott? — Hogy maga már szerelmes belém. — Lehet... Megálljon, vacsorához hívnak... Ó, menjünk, menjünk! — Várjon egy percecskét. Első csillag, újhold, zöld ég, harmatillat, konyhaszag ... bizonyára megint a kedvenc tejfölös húsgombócom készüli... mély, kék szempár és gyönyörű boldog arc... — Igen, azt hiszem, ennél boldogabb estém már sosem lesz az életemben ... — Dante azt mondta Beatricéről: „Szemében a szerelem éledése, száján a pecsét“. Nos hát? — kérdezte a fiú, s megfogta a lány kezét. A lány lehunytíT a szemét, és hozzásimult lehajtott fejével. A fiú átölelte a vállát, a ráboruló lány copfjait, s felemelte az arcát: — Száján a pecsétje? — Igen... Mikor a fasorba mentek, a fiú a lába elé nézett, s így szólt: — Mit tegyünk most? Menjünk oda nagyapóhoz és térdre borulva kérjük áldását? De hát micsoda férj lennék én? — Nem, nem, csak ezt ne. — Hát akkor? — Nem tudom. Legyen csak úgy, ahogy most van ... Szebb már úgysem lesz... GELLÉRT GYÖRGY fordítása Hónapok óta kitömött zsebekkel járok, hónapok óta nem volt időm (s ha időm lett volna türelmem), hogy átvizsgáljam zsebeim tartalmát, s megszabaduljak néhány szükségtelen, haszna- vehetetlen holmitól. Tüzetes vizsgálat nélkül óvadokom bármit is eldobni. Évek tapasztalatából tudom, hogy minden jelentéktelennek látszó tárgy egyfajta értéket rejt magában. Ügy is mondhatnám, számomra ezek jelentik a kapcsot a külvilággal. Kilenc jelentékeny tárgy került elő téli ruharadarbjaimból, amelyek sorsáról most döntenem kell: a zsebekben maradnak-e vagy szeméire kerülnek? Nézzük mindjárt az elsőt, egy sárga, összehajtott levélboritékot. Megviselt darabjainak szétnyílása után, meggyőződöm arról, hogy teljesen üres. Miért hordozom mégis? Igen, igen, merő félelemből; a múlt év telén is eldobtam egy hasonló borítékot (akkor is azt hittem, üres), s később kitudódott, fontos okmányokat tartalmazott. Hátha ez is rejteget valamit? A három kampósszög (miért csak három, ha öt volt?) Dúdor Pistát juttatja eszembe, akinek a mai napig is tartozom a képek árával. A képek még nem kerültek el a képkoretezőhöz. A takarékpénztár hivatalos leirata (a legfrisebb irattárgy zsebemben) arról értesít, hogy mennyi törleszteni valóm van még a nemrég vásárolt Vénusz ebédlőbútor kölcsönzött összegéből. No, erre még magam is elevenen emlékszem. Az irat alján figyelmeztetés: „Túto potvrdenku uschovajte a predložte sporiteľni pri každom styku“. Ideje lesz biztonságosabb helyei kresni számára a családi ügyiratok és a kifizetett számla-rengeteg között. Zsebemben van még a takarékbetétkönyv, immár laposabb tartalommal. Benne rejtőzik egy nemrégen készült fényképem és egy olvasóigazolvány. (Meg kell hosz- szabbitanom a könyvek kölcsönzési időtartamát! ) A személyi igazolványomat mindenhová magammal viszem. Nézzük, mit rejtettem lapjai közé? Egy pillanatra lehangolódom, mert teljesen üres. A következő tárgy: ajánlott levél feladólapja. A levél a sógorék címére szólt, feladója: anyósom... Három használt fogpiszkáló fogaim állapotára figyelmeztet, s a két gomb előkerülése felér egy győzelemmel: íme, nálam semmi sem vész el! Mit tartalmazhat ez az összegyűrt, sárga okmány? No, nem is okmány ez hanem recept: Argofein, Thiamin, Neu- ralgen (használati utasítások a gyógyszerek fogyasztására). Át kellene másolni más papírdarabra. A kis alumínium kávéskanalat sietségemben két hónapja „kölcsönöztem“ az egyik városi büféből. Mindmáig furdal a lelkiismeret; abban reménykedem, ha újra betérek oda, ,,véletlenül“ ottfelejtem. A csonka ceruza már számtalan bajból kisegített. Hiányzó felsőteste igazán csak esztétikai fogyatékosság, nem befolyásolja eredendő használhatóságát. A pénztárcám oldala elhasadt a belé- gyömöszölt vonat- és autóbuszjegyektől, csekkszelvények maradékaitól, névjegykártyáktól, telefonszámokal őrző papír cetliktől. Itt fekszik előttem kilenc tárgy szétterítve. Döntenem kell sorsuk felől: átcsúszhatnak- e a jövő idénybe vagy meg kell válnom tőlük. S nélkülük megmaradnak-e bennem a megoldásra váró, halaszthatatlan ügyek? Összeroskadva nézem a piszkos papírhalmazt, s lassan rájövök, hogy ez a pillanat megint nem alkalmas döntésre. Undorodva összesöpröm őket és bele- gyuröm a télikabátomba. Majd egy másik alkalmat keresek a selejtezésre. MÉSZÁROS KÁROLY. 1977. V, 30. Könözsi István felvétele
