Új Szó, 1977. május (30. évfolyam, 120-148. szám)
1977-05-23 / 140. szám, hétfő
Milcíadez Arevalo:y Az utolsó lázadó Harcos volt. A vasútállomás előtt készült az utolsó ütközetre. Sovány és esetlen volt, acélos, hideg tekintete galambok röptét őrizte. Poros kabát zárta magába alakját. A városra ilyenkor függőlegesen és forrón tűzött a nap, délibábokkal árasztva el a közeli sugárutakat, ahol néhány szőnyegárus jégországról álmodott. Gyümölcsszínű volt az ég, és különös madarak keringtek a levegőben. A ruha hozzáragadt a bőrhöz, és azok, akik elhaladtak asztalom előtt, fénylő órát hordtak. Az a zsivaj hallatszott, amely nyáron sohasem ér véget. A sarki villanyrendőr cigánykordénak engedett utat. Pléhkutya ugatott benne, és néhány kölyök hatalmas áprilisi nevetést röpített a levegőbe. Kezembe vettem a gitárt. A férfi a húrokra pillantott, és mintha valamilyen harci dal elfelejtett melódiájára ismert volna a hangokban. Rekedten, mélyen remegtek a húrok. Lassan közeledett, mint aki elámult egy varázsszerszám- tól, és hosszú percekig figyelte a varázslatot. Hirtelen megtörte némaságát: — Mondja, nem adhatna valami pénzt. — Fémes csillogású szemében ifjúságom úszott. Egy közeli épület tetőteraszáról egy vénasszony konfettiesőt szórt a szélbe. A balomon ülő törpe konyakozással ölte az időt. Fiatal kolumbiai novellista. Zirig Árpád vándorlásaim újra kezdem vándorlásaim újra kezdem felajzott néma lélekkel mikor a mellkasomban újra születik a remény alvó lombok alatt a jelentül szakító emlékek cipelnek magukkal apámmal az élen szikár erőt hordanak a vélem találkozó férfiak amint elballagnak taligás útjaikon. kezükben poharak rezdül bennük az éjféli harangszó tkörülfonnak a zajok csak álom vagyok büszke nyughatatlan haza kell mennem napégette arcomon kivirágoznak a hamvukba roskadt évezredekj hullnak a betűk a papírra homlokom mögött lerombolódik majd felépül és újra benépesül a táj képzelődés álorcái lepotyognak ha szólok ha cselekszem mindenkiért mindenki nevében vétkezem II beszélek mint a magánytól szenvedők de mit tehetek akkor ha a kimondott szó se hallható járhatnám róma moszkva párizs tereit utcáit hova okosító tévedéseim vinnének helyette * bérhái ötemeletnyi magasából lábikrába tépő komondorként morgom közeli és távoli világok dühét mintha megint kipottyanlam volna a világból arcomon száraz nyugalom (boldog vagyok?) túl a harmincon a szemem nyitva és még mindig nem hevertem ki lázas mámoros ifjúságomat vándorlásaim újra kezdem arcomról a képzelődés álorcái lepotyognak ha szólok ha cselekszem mindenkiért mindenki nevében vétkezem — Egy szódát! — kiáltottam oda a lánynak, aki kiszolgált. A fagylaltözó tulajdonosriője hájas nyakát legyezgette egy tollal, miközben furcsa hieroglifákat firkált egy tükör előtt. A férfi fogta a poharat és csettintett nyelvével. Megdörgölte arcát, mintha kellemetlen emléket akart volna letörülni. Aztán fáradtan az asztalra ejtette testét. Verejték csurgott )e nyakán, és eltűnt kifeslett inge ráncaiban. Néztem magány cserezte arcát és hosszú, koromszagú haját. — Volt egy nap, amikor már-már meghátrál- tam ... — Olyan arckifejezéssel bámulta az asztalon álló ibolyákat, mint aki mindent tud, pontosan úgy, mintha már meg is élte volna. Az volt a benyomásom, hogy egyik pillanatról a másikra hamuvá omlik szét. Rozsdamarta bárka volt, amely tajtékkal lepett tengeren hányódik. Ojabb szörp után nyúlt, és sóhajtott a trópusi tespedtségben. Fiatal lány ment keresztül az úton, arra buzdítva, hogy osztozzunk a világon, a csókon ... A liliomos ló előtt szárnyat bontott egy elszáll nap iránt, elkenve a dolgok körvonalait. Této ván bámultam utána, amíg el nem tűnt a szem- határon. — Az idő felfal mindent: embereket, dolgokat ... Eljön egy pillanat, amikor az ember nem is tudja, kicsoda! — mondtam lehangoltan. Elnéztem nagy, kérges kezét, hosszú spatula-uj- jait; vastag visszerek kígyóztak karján. „Olyasvalaki ez, akinek sok emléke van“, gondoltam. — Nem kellett volna felülnöm arra a vonatra. Furcsa dolgokat követ el az ember fiatal fejjel ... — Tudtam, hogy az emléken túl a tenger van, amelyben óriási színes halak esnek foglyul ezüsthálókban. És tudtam egy gyümölcs- és koromszagú kikötőről is. — Csodálatos élet volt. Nem lett volna szabad megszökni a hálójából. — Elképzeltem, amint egy harmadosztályú vagonban ülve hosszú éveken át beutazza a banánülletvényeket, amint tengerparti pálmakunyhójára emlékezik. — Az övezet harmadik állomásán fegyveres felkelés tört ki. Névtelen kis hely volt ez, ahol a lázadók láthatatlan ellenség ellen harcoltak. Egy adott pillanatban úgy éreztem, hogy csak harminc év múlva érek célhoz. — Pokoli idő! — Ásítottam. Lélegezete szaggatott, nehéz volt, tompa hangok kísérték, mint egy süllyedő nagy hajóé. A levegőben egy Johann Sebastian Bach-prelúdium szállt, és a törpe szivarjának kék karikái. — A lázadók vezére egy nagy művész volt: sárkányokat csinált a nép gyermekeinek. A polgárság hat hétig gyászt viselt az emlékére. A kivégzőosztag arculcsapása volt ez! — Borzasztó lehetett — mondtam. Arra a délutánra gondoltam, amikor apám vasárnapi nyakkendőt kötött, és egy szál virágot helyezett ,,10“ holttestének lábához. Órámra pillantottam. Lola érkezésére, a magány másik arcára vártam. A korábban zsúfolt sugárút most néptelen volt. A cinktetőket megrezgette a szél. A törpe sakkot hozatott, és nyomban megkezdte a küzdelmet egy láthatatlan ellenféllel. — A halottak mivolta haszontalan emlékek óceánjába vész — mondta ünnepélyesen. A villanyrendőrön túl egy sirály álldogált, és hideg szél söpört el mindent. — És most mi a szándéka? — kérdeztem. A férfi az asztalra helyezte bőröndjét, és előkaparta egy ócska Mauser rozsdás alkatrészeit. — Egy felejthetetlen háború maradványai. — Vállam fölött a törpe játszmáját nézte. A sakktáblára mutatva így szólt: — Sakk! — felállt, és egy tükör felé tartott. Halvány emlékként maradt csak meg bennem a perzselő nap és a füst láthatárán eltűnő férfi sivár képe. PÉCHI GYÖRGY fordítása BÁLINT TIBOR irodalmi ínyesmester A szerkesztő megfözése Sokan panaszkodnak sikertelen kísérleteikre, pedig tapasztalatból mondjuk, hogy nincs az az inas vén szerkesztő, akit ne lehetne kellő hozzáértéssel megfőzni. Csak türelem és megfelelő páclé szükséges hozzá. Tanácsos az abálást szép tavaszi napon kezdeni, amikor a szerkesztő ív^dvkeringése általában élénkebb, ke ,e derűs, s lelkének fo jzatos puhítását elősegíti a bőséges napfény, vagyis az égi infragrill és a kakukkdal is. Meglessük tehát egy ilyen reggelen, amint kissé mélázva ül székében, s miután benyitottunk hozzá, ilyenszerűen kezdjük: „íme körinyű a zseniknek, mérnök akkor is dolgoznak, amikor a semmit fürkészik, vagy a körömházaikat tatarozzák“. A szerkesztő kissé kétkedőn elmosolyodik, aztán az arca ragyogni kezd, s mozdulatain látszik, hogy viszonzásként máris hajlandó volna valami csekély jótéteményre irántunk. Mielőtt azonban megszólalna, folytatjuk: „Csak azt nem értem, hogy miért van önnek annyi ellensége? ... A tehetségével nyomasztja dilettánsokat, vagy pusztán azzal, hogy nem adja le ostoba firkálmányaikat? ... Szerintem valahonnan erről fúj a szél!“ A szerkesztő arcán most kialszik a derű, elsápad, ajka fehér lesz, s látszatra mindez ellentétben van eredeti szándékunkkal; de a látszat sose tévesszen meg bennünket! A szerkesztő szeme sarkában ugyanis nemsokára fénylő csöppek jelennek meg, jelezvén, hogy a lelke már buborékokat vet, más szóval forrósodni kezd. „Egyébként azt is megmondhatnám, hugy kikről van szó — szítjuk tovább még erőteljesebben a tüzet —, ha méltónak érezném kiejteni a nevüket: de megvan róluk a véleményem! S ezt előttük sem rejtettem el: ülj le, kolbász — mondtam az egyiknek, aki legélénkebbért kunkorgatta a hangját. — Azt hiszed, nem tudom, miért fújtok rá, miért áskálódtok ellene? Azért, mert tehetséges és dolgozik, miközben ti napszámba aszaljátok a jeget, és a kap- cátokat szárítjátok a holdvilágnál!... Ami pedig a továbbiakat illeti, meg kell mondanom, hogy ő egyetlen ízben sem fúrt vissza, tehát erkölcsileg úgy viszonyul hozzátok, mint felhőkarcoló a szemeteskocsihoz. Következésként, jöhettek a púpjára tűzoltólétrán!“ A szerkesztő, miután hol tagadóan lebegtette a tenyerét, hol meghatódva bólogatott, vagy könnyező szemét lörölgette, most e váltakozó érzelmektől puhára lazultan, ernyedten ül. Meg van főzve. Ekkor, mintha kapkodó indulatunkban tennők vagy zsebkendőnket keresnénk, előrántjuk azt az öt rég visszautasított írást, amelyet magunkkal hoztunk, és zavart mosollyal kiteregetjük a szerkesztő elé. Aztán bazasielünk, és azon melegében föltálaljuk a családnak, hogy két kéziratunkat holtbiztosán elfogadta a megfőzött szerkesztő... Jónás tarisznyája (Papírgalacsin) Jónás vállára kanyarítotla vándortarisznyáját, és függetlenségének' teljes tudatában, tisztes szándékkal indult el. Mert aki nem a hagyományos, hamuban sült pogácsát viszi útravalónak, hanem a szülők és az egyértelműen jó könyvek nemes intelmeit, annak mihamarabb ki kell érdemelnie a jóindulatot, valami nemeset, s mindenekelőtt azt a szerényen óhajtott pótülést valamelyik teherautón, amelyből egy rakodómunkás számára tág horizontok nyílhatnak. Jónásnak hiába tanácsolták, hogy a hivatal személyzeti szentélyét a hátsó bejáraton át ajánlatos megközelíteni, és hogy az életrajz mellé szükségeltetik néhány üveg jobb minőségű pálinka, a kérvény mellé pedig az Ádámig és Éváig visszavezethető rokoni kapcsolatok fölemlegetése. Ezeket a fogásokat, az alázkodással, talpnyalással és ravaszkodással együtt, megvetette Jónás, s útravalói alapján alávaló gazembernek tartja magát, ha valaha is hasonló becstelenségekkel élt volna. Míg a zárt ajtó küszöbén egybevetette a valóság acsarkodó nyüzsgését tarisznyája bölcsességeivel, többen is megelőzték: ki levélben, ki telefonon. A levél dupla borítékból és ropogós százasokból állt; telefonon keresztül valaki igazgató úrnak titulálta a diszpécsert, másvalaki a kulcslyukon át jutott be, s megsúgta a személyzetisnek, hogy a sorára vár itt valami Jónás nevű alkoholista, aki piromániás és adócsaló is, és hozzáfűzte, hogy nem mintha ő nem pályázna ugyanerre az állásra, de igazán nem azért mondta el mindezt, hogy befolyásolja a nagytekintélyű hivatalt, ó nem, de becsületbeli dolognak tartotta megsúgni a tényállást. így aztán Jónás nemcsak a kamionról és ponyvás bútorszállító kocsiról maradt le, hanem az utolsó furgonról is. Ha gáncsolták, ő kért bocsánatot; ha véletlenül a nyakára léptek, ő mondta hogy pardon; mindezek ellenére azonban szégyellte magát, amiért minduntalan hátul kellett kullognia. Mikor aztán az elesettet megjátszó számító is rávetette magát, kénytelen volt felülvizsgálni útravaíóját. Belekotort a tarisznyájába, s már- már a feledésnek ajánlotta fel belőle az igazak intelmeit. Még egy ideig elnézte maga körül az acsarkodó nyüzsgést, aztán végül is mindent benne hagyott, csak szögre akasztotta a tarisznyáját. CUTH JÁNOS 1977. V. 23. 4
