Új Szó, 1977. május (30. évfolyam, 120-148. szám)

1977-05-19 / 136. szám, csütörtök

Dosztojevszkij If ássák szülővárosában Az érsekújvári (Nové Zám­ky) színjátszók éppen indul­nak Rétére, bemutatni a Félke­gyelműt, amellyel a Jókai-na- pokon is részt vesznek. Kassák szülővárosában, a Já­nos Vitéz után, megint nagy fába vágta fejszéjét a CSEMA­DOK helyi szervezetének és a Szakszervezetek Házának szín­játszó csoportja. Bátor rendező Záhorszky Elemér, nagy és ne­mes szándék munkál a lelkes társulatban, amely szép és nem mindennapi feladatra vállalko­zott. hiszen Dosztojevszkij— Tovsztonogov Félkegyelmű cí­mű drámájának színpadra fo­galmazása még a hivatásos színház erejét is próbára teszi, érzékeny és rendkívül összetett jellemeket kell megformálni, láttatni-sejtetni a láthatatlant, föltárni, fölrajzolni, ami a jel­legzetes Dosztojevszkij-hősök vi­lágában zajlik. — Budapesten láttam a da­rabot. 1974-ben — mondja Zá­horszky Elemér. — Sinkovits Imre játszotta Rogozsint. Ekkor jutott eszembe, hogy ehhez ne­kem is megvannak a szerep­lőim. Sokáig őrlődött bennem a dolog, míg aztán Sidó Zoltán­nal, helyi szervezetünk elnöké­vel elhatároztuk, hogy meg­csináljuk. Legnagyobb problé­mánk a kosztümökkel volt. Vé­gül a Koliba segített ki, búto­rokkal is, akárcsak tavaly, ami­kor a János Vitézt vittünk szín­re. A díszlettervet Kopócs Tibor készítette. A huszonegy szereplő és mindazok, akik részt vettek a darab színrevitelében, hét hó­napon keresztül, hetenként há­romszor próbáltak, egy-egy es­te három vagy több órát áldoz­va föl szabad idejükből. A leg­idősebb szereplő 65 éves, a legf'atalabb 20, „vannak lá­nyok, akik még ennél is fiata­labbak.“ — Elolvastam Dosztojevszkij művelt, és minden szereplővel elolvastattuk a regényt, hogy megértsék, mi a szándékunk, milyen korban kiket kell alakí­taniuk. — Ki játssza Miskin herce­get? — Dr. Bauer Ferenc, aki a kórház gyermekosztályán dolgo­zik. Egyébként a szereplőkkel nem voltak különösebb problé­máink, szeretik a darabot, üröm számunkra, hogy vannak szereplőink, van jelentkező. — Mit szeretnének elérni Ko­máromban? — Azt szeretnénk, ha a kö­zönség megértené, mit jelent az. hogy műkedvelők neki merí­tek fogni egy ilyen nehéz da­rabnak. Sokakkal együtt remélem én is. aki még nem láttam, hogy sikerrel. Egy-egy ilyen darab műsorra tűzésével kapcsolatban persze nemcsak a bátorság jut eszébe az embernek, hanem az is, hogy növekednek az igények, változik a szemlélet amatőr színjátszó mozgalmunkban, egy-egy ilyen vállalkozás po­zitívan hat a mozgalom egészé­re. Mert sokhelyütt, ahol már tehetnék, még mindig nem me­rik magasabbra tenni a lécet, félvén attól — igaz. nem min­den ok vagy alap nélkül —, hogyha a csoportnak sikerül is, a közönségnek nem — „átugor- ni a magasságot“. Legyen az a „magasság“ akár dráma, akár vígjáték. Az érsekújvári színjátszók sok darabon keresztül jutottak el a Félkegyelműig. Maga a rendező, Záhorszky Elemér is. Annak idején részt vett az ara­tási brigádok szervezésében, kint a földeken állítottak össze és adtak elő „kis műsorokat", hogy másnap jó hangulatban dolgozzanak az emberek. Az öt­venes években többek között Ludas Matyi, Liliomfi és Mág­nás Miska népszerű figuráját alakította, rendezett revűmű- sort, operettet, ő rendezte ta­valy a János Vitézt, sok-sok szereplővel; közreműködött a CSEMADOK helyi szervezeté­nek Kodály Zoltán énekkara, a Napsugár népi táncegyüttes, va­lamint a Szakszervezetek Házá­nak balettkara. Csak azért so­rolom, hogy az összefogást, a közös akaratot példázzam, amellyel messzire érhet egy- egy gondolat, ötlet, szándék. Nem véletlenül említette Záhor szky Elemér, hogy most is so­kat segített a Szakszervezetek Háza és a CSEMADOK. — Ma este hét órakor Rétén lépünk fel, aztán az iskolások­nak mutatjuk be a darabot, és mielőtt a Jókai-napokra me­gyünk, még egy este itt, Újvár­ban — mondja a rendező, az­tán egy köteg plakáttal a hóna alatt elsiet, várja az indulásra kész társulat. BODNÄR GYULA Mit olvashatunk AZ IRODALMI SZEMLE 3. SZÁMÁBAN Március elején tartották meg a Szlovákiai Írók Szövetségé­nek III. kongresszusát, ennek kapcsán Duba Gyula főszer­kesztő mond el néhány Idő­szerű gondolatot A nemzetisé­gi irodalom egységéről című írásában. Gál Sándor és Gren­del Lajos egy-egy novellával jelentkezik. Duba Gyula pedig az ívnak a csukák című, meg­jelenés előtt álló regényének egy részletével. A Látóhatár­rovatban Kulcsár Ferenc for­dításában olvashatjuk Miroslav Válek A szó című poémájának 5. részét, Mikola Anikó és Végh Zsoldos Péter két argentin író­tól fordítottak egy-egy novel­lát. A gondolkodó Irodalomért című bevezető jegyzettel Indul egy új rovat, a Műhely, a Ve­tés és az Oj hangok utóda. Ebben a rovatban olvashatjuk Kövesdi Károly, Csáky Károly, Soóky László, Somos Péter és Bállá Kálmán verseit; más he­lyütt Varga Imre „Blake em­lékének“ szentelt versét. Az Első közlésem rovatban ezút­tal Cselényt László emlékezik vissza indulásának éveire (Le­genda az ifjúság vizéről avagy A kutya ugat. a karaván ha­lad). A Nemzetiség és tudo­mány címmel szervezett an- kétban „a szlovákiai magyar tudományosság fogalmáról, mai Jelentőségéről, helyzetéről és jövőbeli feladatairól“ nyilat­kozik Csanda Sándor irodalom­történész, Jakab István nyel­vész, Kiss József munkásmoz­galmi történész, Méryné T. Margit néprajzkutató, Mészá­ros László irodalomkritikus, Mózst Ferenc pedagógus, Püs­pöki Nagy Péter történész, Tö- zsér Arpád irodalomkritikus, Turczel Lajos irodalomtörté­nész és Végh László szocioló­gus. Varga Imre Az öntudatos költő és ezermester címmel Arany Jánosról írt jegyzetet, a költő születésének 160. évfordu­lója alkalmából. Mészáros Lász­ló pedig a kiváló jugoszláviai magyar Irodalomtörténész, Bo­ri Imre két könyvével kapcso­latban mondja el gondolatait. A Kritika-rovatban Csanda Sándor ír Párkány Antal Sas- monográfiájáról. Balla Kálmán Gál Sándor Tisztább havakra című verseskötetéről közöl kritikát. A Figyelő-rovatban szerepel Pomogáts Béla írása Németh G. Béla Létharc és nemzetiség című könyvéről, Zsilka Tibor „egy könyv űrü­gyén“ (Gál György Sándor: Majális) jegyez le felfigyeltető sorokat. Gyökeres György és Prandl Sándor fotói a Somor­jai Városi Honismereti Házban kiállított tárgyi emlékeket mu­tatják be, eléjük Zalabal Zsig- mond írt jegyzetet. A számot irodalmi és kritikai folyóira­tunk XIX. évfolyamának tar­talomjegyzéke zárja. (br) Változó körülmények — új igények Lépést a korral Az országos közgyűlés ösz- szegezve nyújtja felénk, kül­döttek felé az utolsó számadás óta elvégzett munka mennyi­ségét és minőségét, mégis úgy van vele az ember, hogy nem is az adatok felsorolását és az ebből összeálló egészet fe­dezi fel magának elsőnek, ha­nem az összegezésben, az össze­álló egészben saját járását, sa­ját szervezetét, önmagát. Azért van e önmagunk fel­fedezése, mert az adalékokban és a beszámolóban mindannyi­an ott érezzük és látjuk mun­kánkat, mint egy nagy mozaik­kompozícióban patakunk isme­rős barna kavicsát sok más kő szorításában. Az igazat megvallva, nem tudunk annyit egymásról mint egy mozaik kövei. Most, és ötévenként hasonló­an, sommázva látni véljük ösz- szeállni az egészet: hol?, mit?, mennyit?, hogyan? ... dolgoz­tak máshol ugyanazért a cé­lért, amiért mi, ötévenként az ember hallhatja és tapasztal­hatja a máshol elért jobbat, hatásosabbat és úgy készül ha­za az országos közgyűlésről, hogy e jobbat is látott szem­mel észre akarja venni majd az otthoni munkában a javí­tásra szorulót. Ha ez mégsem sikerül, annak többek közt az is az oka, hogy mi, helyi szer­vezetekben tevékenykedők, nem sokat tudunk egymásról. Bár néha-néha összeér a ke­zünk, járási konferenciákon és plénumüléseken véleményt és tapasztalatot cserélünk, de ez kevés, mert csupán egy bizo­nyos járáson belüli együttmű­ködést eredményez, és nem tudjuk átlépni saját árnyékun­kat. Javaslom: rendszeresítsük 15 —20 helyi szervezetünk képvi­selőinek évenkénti találkozóját, amelyen az irányított tapasz­talatcserén túlmenően elméleti és gondosan előkészített mód­szertani szemináriumot is biz­tosítanánk. A vezetést is tanul­ni kell! Ezeket a javasolt eszmecse­réket az évzáró közgyűlések előtt, tehát ősszel kellene meg­rendezni, hogy a jót, a hasz­nosat már az új munkatervbe, de méginkább az új évad mun­kájába is befoglalhassuk. Nem valamilyen exkluzív drága he­lyen, hanem lehetőleg éppen valamelyik résztvevő helyi szer­vezet otthonában, illetve mű­ködési helyén lenne jó és hasz­nos megvalósítani e találkozó­kat, hogy az elméletet gyakor­lati bemutató is követhesse. Ezzel is hozzájárulnánk moz­galmunk helyi szervezet-köz­pontúvá tételéhez, amit nagyon fontos feladatnak tartok, mert végső soron a tagságot tömö­rítő helyi szervezetekre épül szövetségünk. Javaslom: az 1977-es találkozó nálunk, az újvári helyi szervezet székhá­zában legyen, októberben. Ezek a rendszeres összejö­vetelek elsősorban a helyi szervezetek tevékenységét ser­kentenék és javítanák ugyan­úgy, mint a Jókai-napok a szín­játszás, Zselíz pedig a népitánc színvonalát. Megismernénk egymást, egymás helyi szerve­zetét és alkalom nyílna meg­ismerkedni a helyi, illetve a városi nemzeti bizottságok ve­zetőivel is, és azok álláspont­jával, a velük* való együttmű­ködés tartalmával és formái­val, tehát a CSEMADOK helyi szervezetek sokoldalú tevé­kenységének királyhelmeci, ri­maszombati, komáromi, újvári vagy más változatával. A jó tapasztalatokat némi változta­tással mindenütt kamatoztatni lehet. A másik ok, ami miatt sze­rintem sürgősen össze kell fog­nunk, és nem csupán a nem­zetiségi kultúra, hanem egyál­talán az öntevékeny kulturális munka érdekében, az a tény, hogy társadalmunk egy új, n.egváPozott szakaszba került: az emberek jó anyagi életfel­tételei, a komfort, a munka utáni munka, de főleg a kere­set melletti kereset lehetősége mint mellékterméket, anyagiak hajhászását is előidézik. Észre kell vennünk, hogy ez nem csak az anyagi bázis stabili­zációja falvainkon, nem csu­pán az, aminek gombamód nö­vekedő házpalotáink“ láttán örülhetünk, hanem egyben és egyre inkább a társadalmi munka, a köz javára végzett ingyenes munka sorvadása, va­lamint az új, pazar házakban élt régi tartalmú, befelé for­duló életstílus is. Ott, ahol csak a „mennyit kapok érte?" kérdésre kapott kielégítő válasz után kezdenek CSEMADOK-munkához — és ho- va-tovább már mindenki profi lesz a kulturális munkában nemcsak a zenekarok, koreo­gráfusok és rendezők —, ott már nagyon nehéz a helyzet, mert a kispolgári felfogás egy új keletű válfajával talál jul* magunkat szemben. Ennek hatására érezzük, hogy a közösségi ember ma már kevéssé eszményi ember­társaink, és hovatovább a tár­sadalom tudatában is. Az anyagiak túlbecsülése sokszor párosul a silány eszmeiséggel és ha időben nem vetünk en­nek gátat, akkor egyre több ember, és vele egyre több ma­gas beosztású funkcionárius is csak a saját dolgával fog tö­rődni. Hasonlóan járhatunk, mint az Ország Világ idei 9. szá­mában leírt Galga menti isko­la, melynek gyerekeit — in­gyen — nem volt hajlandó réei szép népdalokra és gyer­mekjátékokra megtanítani Tóth Gáborné falusi öregasszony, csak ha jól megfizetik, mert ingyen nem hajlandó dalolni még az unokájának sem! Ne engedjük ide fajulni moz­galmunkat! Ennek ércekében erősítsük meg szövetségünk alappilléreit — a helyi szerveze­teket. Ismerjük meg egymást, eredményeit és kudarcait, mert csak alapos ismeretek követ­kezménye lehet a reális és va­lódi célok kitűzése és csak a rendszeres egymással való is­merkedés lehet az önismerés alapja. A helyi szervezet-központúyá tett CSEMADOK-munka csak elsősorban, de nem kizáróla­gosan a CSEMADOK helyi szervezeteket javítaná, hiszen a helyi szervezetek jelentik a járást, a járások a közpon­tot és a központ által vezetett CSEMADOK-mozgalom pedig szocialista kultúránk szerves, elválaszthatatlan részét. Ha te­hát alapszervezeteinket erősít­jük, egyetemes kultúránkat szilárdítjuk! Hassunk oda, hogy a követ­kező közgyűlésen, amely majd szintén összegezve nyújtja fe­lénk, az akkori küldöttek felé a mai számadás óta elvégzett, a holnaptól végzett munka mennyiségét és minőségét, az összegezésben felfedezhessük járásunkat, helyi szervezetün­ket, önmagunkat, és örülni tud­junk még a mainál is szebb mozaik-kompozícióban és ben­ne a mi patakunk kavicsának és a többi szép kő erős szorí­tásának! (Elhangzott a CSEMADOK XII. országos közgyűlésén) SIDÖ ZOLTÁN A cselekvés példája követőkre fafái EGY TALÁLKOZÓ MARGÓJÁRA Nem volt világot, még vá­rost sem rengető esemény, még­is eszembe idézett egy forró írást, amely A vágsellyei népi egyetem címmel jelent meg, jó egy hónappal ezelőtt a Ma­gyar Nemzetben. Szerzője ki­tűnő és ugyancsak forró tollú újságíró-riporter, az a Ruffy Péter, aki több mint negyven esztendeje elkötelezett szenve­déllyel járja az országot-vilá- got, kutatva megtartó gyöke­rek, haladó történelmi példák, népek, nemzetek, nemzetiségek közös, a közeledés ügyét szol­gáló találkozási pontjai után. Láthattuk őt, ismerkedhettünk vele az Ölombetűs vallomások című műsorban, amelyet tavaly közvetített a televízió, ö az, akiről Illyés Gyula azt mond­ta, minden szavában meg lehet # Yvonne Printemps, a hú­szas és harmincas évek ünne­pelt operett- és sanzonénekes­nője Párizsban 82 éves korá­ban meghalt. A művésznő el­ső férje Sacha Guitry volt, a második a három éve elhunyt Pierre Fresnay színész. Yvon­ne Printemps-nak emlékezetes szerepe volt a Kaméliás hölgy és a Három keringő című fii mekben. 9 Nemzetközi operalexikont jelentet meg dr. Horst Seeger szerkesztésében a berlini Hen- schel Verlag. Már készül dr. Seeger szerkesztésében egy nemzetközi színházi lexikon is a kiadó gondozásában. bízni. Ő az, aki idei tava­szunk elején nálunk „szomszé­dolt“, elment többek között Vágsellyére, a Vörösmarty Klubba, és amikor hazatért, nyomban megírta említett cik­két. Hadd idézzek most belőle néhány sort: „Mert tíz évvel ezelőtt miből lett az a vág­sellyei Vörösmarty Klub, amely »e tíz év alatt a csehszlovákiai magyar és szlovák, továbbá ma­gyarországi írók, tudósok, mű­vészek jelentős fórumává vált«... A semmiből lett. Az »itt és most« vastörvényéből lett. A Juhász Ferenc emleget­te hitből lett. A fiatal Tóth Lajos vágsellyei magyar peda­gógus eltökéltségéből, hogy a szocializmus korábban, a szo­cialista népek testvérisége ide­jén kell is, szabad is, lehet is. Csak hinni kell. S mindenek­előtt nem borongani, hanem cselekedni kell." Nem volt világot, még vá­rost sem rengető esemény, hogy Palotai Károly FIFA-játék- vezető, a magyar labdarúgó válogatott egykori kiválósága, Sillai László, a bukaresti bir­kózó-világbajnokság aranyér­mese félnehézsúlyban és Mol­nár Imre, a győri Sportcsarnok és létesítményeinek igazgatója, Győrből átjöttek Nagymegyerre (Calovo), hogy a CSEMADOK helyi szervezetének Steiner Gá­bor Klubjában elbeszélgessenek a sportszerető közönséggel. Ez az igazán színvonalas találko­zó még csak második rendez­vénye volt a nemrégen alakult klubnak, amelynek Teleky Mik­lós a vezetője, de már sejtet valamit. Egészen pontosan azt, hogy hat a vágsellyei példa, és a nagymegyeriek is szeret­nék hasonló „népi egyetem­mé“ fejleszteni a klubot. Var­ga László gimnáziumi tanárral, a CSEMADOK helyi szervezeté­nek fiatal elnökével beszélget­tünk erről. Szándékok és ter­vek fogalmazódtak meg: neves személyiségeket, népszerű em­bereket, politikusokat, közéleti személyiségeket, tudósokat, mű­vészeket meghívni, együtt len­ni és gondolkodni velük, úgy művelni a népet, ahogyan Vág- sellyén (Sala) és — már hoz- zátehetem — Somorján teszik. Hittel, eltökéltséggel, rendsze­res szervező munkával. Az ob­jektív föltételek megvannak hozzá, és megvannak másutt Is. Már csak azért is, mert nem olyan sok az, amire szükség van egy Ilyen, sokat adó „egyetem“ létrehozásához. Csak a szívet kell tágabbra nyitni a közösség felé, és munkára emelni a tenyeret. Tehát Nagymegyeren a Vö­rösmarty Klubot emlegették, ahol e sorok írója is töltött egy felejthetetlen estét. Vág- sellyét emlegették, amely pél­da arra — ismét Ruffyt idé­zem —, „hogy szabad. Arra, hogy lehet. Arra, hogy kell. Arra, hogy nem múltakon bo­rongani, sebeket fájlalni, tét­lenségben keseregni kell, ha­nem a szocializmusban hinni, dolgozni, tenni, cselekedni, önmagunkat összeszedni". (b-a) 1977. V. 19. 6

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom