Új Szó, 1977. április (30. évfolyam, 90-118. szám)
1977-04-21 / 109. szám, csütörtök
elvek embere Alkotásait már negyven évvel ezelőtt megcsodálták Moszkvában, és Párizsban, később Londonban, Pittsburgban és New Yorkban, sőt több alkalommal Velencében és a világ számos más városában is. Csak éppen Bratislavában nem volt divatos 1935 táján. Az Ének és munka című képét egy- kiállítás rendezői szándékosan félreeső helyre dugták. A kritika sem volt kedvező. „Jól emlékszem az akkori kedvezőtlen kritikákra. Nem esett Jól, de nem vették el a kedvem a munkától. Egy évvel később, Prágában mutatták be a képeimet, s nagyon-nagyon ürültem, amikor a kritikában ledorongolt alkotásom előtt Zdenék Nejedlý professzor két prágai képzőmvésszel együtt hosszasan álldogált, és élénken vitatkoztak a festményről. Nagyon tetszett nekik a képem, így a festményt 1937-ben több más alkotásommal együtt elküldtem a párizsi Grand Prix világkiállításra. Ott a festmény elnyerte a fő díjat. Ez a siker megygőzött arról, hogy Mikulás Galan barátommal, akivel Prágában együtt tanultunk, a helyes, a progresszív utat választottuk a képzőművészetben. Társadalmilag elkötelezett alkotásokat akartunk létrehozni.“ Ezt mondotta beszélgetésünk elején a 75 éves Ľudovít Fulla nemzeti művész, az ismert grafikus és illusztrátor a róla elnevezett ružomberoki képtárban. Az első köztársaság idején azzal vádolták őt a hivatalos irányzat képviselői, hogy alkotásaiban túl sok a vörös szín. Ezek azonban rosszindulatú megjegyzések voltak. Amikor 1937-ben, 34 éves korában hazatért Moszkvából, ahol a Tretyjakov Képtárban több al- k^lását bemutatták, azonnal behívatták a minisztériumba Prágába és megkérdezték tőle, vajon - m volt elég, hogy idehaza koldusokat, szegény pásztorokat, munkától meggörnyedt asszonyokat festeget? Talán még szüksége van a bolseviz- mus ösztönzésére is? „Hát mit mondhattam ezeknek a szűk látókörű tisztviselőknek? Csak azt, hogy nem tudja jobb kéz, mit csinál a bal. Hiszen Moszkvába Václav Spállal együtt a minisztérium jóváhagyásával mentünk. Még azt ts elmondtam ::ekik, hogy Moszkvában gyönyörű szentképeket láttam. A dicső orosz mesterek ikonjai felejthetetlen benyomást keltettek bennem. A hazai népművészeti alkotásokkal együtt az ösztönzés kiapadhatatlan forrásait felentik számomra mindmáig, és még valami. A moszkvai Nagyszínházban megnéztem Tolsztoj Anna Karenináját. Egy színházi előadás sem hatott rám azóta se annyit mint az.“ Azoknak a művészeknek, akik az első köztársaság Idején új utakat keresve törtek be a művészetbe, nem volt valami rózsás a so^uk. Ezért Fullának is különféle helyeken kellett megélhetést kereimle. Több kiadó elutasította alkotásait. Ján PoniZan, a fiatal proletárköltő, Laco Novomeský, Vlado Cle- mcntis és az akkori haladó irodalom más hazai úttörői szívesen adták könyveiket illuszt- ráltatni egy olyan embernek, aki megértette a proletárköltészet feladatát és lényegét. A mezítlábas pásztorfiút ábrázoló alkotása és a Koldusok című fametszete súlyos vád a burzsoá rend ellen. A nemzeti művész helyeslően bólint: „A művész nem hallgathat a társadalmi igazságtalanságokról egy olyan társadalmi .rendszerben, amelyben sokan éheznek és nyomorognak. Meg kell látnia és műveiben peilen gérre kell állítania a nemkívánatos társadalmi ellentmondásokat. Valaha csak a királyi udvar festői alkottak arról, ami az uralkodónak, a nemesnek, a kenyéradójuknak tetszett. Még ma is nagyon örülök annak, hogy 1925-ben megfestettem a két koldust. Akkor ugyan a szememre vetették, hogy ennél jobb témát is találhattam volna. Milyen, jó, hogy a mai gyermekek a koldusokat már csakezek- ből a rajzokból ismerik. Igen örülök annak is, hogy fiatal kollégáim ilyen képeket ma már nem festenek, mert nincs honnan meríteniük témát. Jól tu- d^m, hogy a változás nem ment »égbe önmagától. A nagyarányú szociális, gazdasági és kulturális változások akkor következtek be, hogy 1945 tavaszán megláttam az első szovjet katonát.“ Emlékszik-e az első szovjet katonával való találkozására? „Nagyon. Ezt nem lehet elfelejteni. Akkortájt Martinban laktam. A város felszabadítása utáni napon ellátogatott hozzám egy szovjet százados, a csehszlovák hadtest fiatal tisztjének kíséretében. Bemutatkozott, elmondta, hogy állatorvos és szabad idejében szívesen festeget. Mint mondotta, a háború előtt látta a képeimet a Tretyjakov Képtárban. A százados annyira örült a találkozásnak, hogy barátságosan kezet nyújtott és őszintén gratulált. Akkortájt még kemény harcok dúltak Vrútky és Zilina környékén, a polgári lakosságnak lőszert kellett szállítania és lövészárkokat ásnia. Engem kellemes meglepetés ért, mert a szovjet százados felkeresett s átadott egy igazolást, hogy nekem nem kell mennem lövészárkot ásni, hanem alkothatok a műtermemben. Akkor kezdtem csak tudatosítani, mennyire hazugok és hamisak az ellenséges propaganda állításai a Szovjetunióról, kultúrájáról, az ottani emberek életéről. \z sem igaz, amit most állítanak és írnak rólunk az ellenségeink. Egyenesen nevetséges, ha valaki azt mondja, hogy művészeinknek nincsenek még a kedvező feltételei az alkotáshoz vagy hogy a témát diktálják nekik. Az én munkámba senki sem szól bele. A témát mindig magam választom meg. Én nem vagyok párttag, de támogatom a CSKP politikáját. Nem tudok igazságosabb társadalmi rendszeri elképzelni, mint a miénk. Számomra ez a rendszer teremtette meg a kibontakozás, az önrealizálás minden lehetőségét. A szocializmus alkotó, szociális és létbiztonságot teremtett számomra. Begyógyította a burzsoá rendszer ejtette sebeket, orvosolta a sérelmeket. Ezért teljes énemmel a szocializmushoz kötődöm. Ez a rendszer szüntette meg a nyomort és a kizsákmányolást.“ Arról, hogy Ľudovít Fulla valóban így érez és nem szólamokat pufogtat, meggyőződhettek a Szlovákiai Képzőművészeti Szövetség Banská Bystri- ca-i kerületi titkárságának képviselői is, akik nemrég meglátogatták a kórházból hazakerült nemzeti művészt és megkérdezték, aláírja-e művészeink nyilatkozatát, amelyben kifejezték támogatásukat pártunk politikája iránt. „A nyilatkozatot habozás nélkül aláírtam, mert a meggyőződésem ezt diktálta. Hiszen művészeink egységének ilyen demonstrálása nagy dolog. Minden jelentős csehszlovákiai művész — akár tetszik ez ellenségeinknek, akár nem — támogatja Csehszlovákia Kommunista Pártjának politikáját.“ Beszélgetésünk talán még tovább is tartott volna, mégis abbahagytuk, mert Ľudovít Fulla az elvek embere. Annak ellenére, hogy a szíve miatt időnként gyengélkedik, naponta legalább egy-két órát dolgozik. Mielőtt elbúcsúztam volna, kö- riilvezetett a műteremben. Megmutatta a még befejezetlen festményeit, grafikáit és metszeteit. Aztán egy halom könyvhöz vezetett, melyet egy-egy ország kiadóitól kap. Belelapozott a saját illusztrációival díszített kiadványokija s leplezetlen megelégedéssel mondotta: „Nagyon örülök annak, hogy rajzaimmal örömet szerzek az orosz, a német, a francia, a magyar, az angol gyermekeknek, meg az olvasóknak a vi lág minden részén.“ BÄTORI JÁNOS Lelőni idők krónikása Václav Brožík művei Bratislavában Václav Brožik, a csehek Mun- kácsyja életművének válogatásával találkozunk a bratislavai Mirbach-palotában. Tavaly ünnepeltük születésének 125., halálának 75. évfordulóját. Eddig ő az egyetlen cseh festő, akinek neve 1896-tól a francia akadémia „negyven halhatatlanba között szerepel, ami pályafutása csúcsát jelzi. Koldusszegény proletárszülők gyermeke volt. Tizenháromévesen egy litográfiái műhelyben dolgozik, és 17 esztendős korában a Képzőművészeti Akadémia rendkívüli hallgatója. Első cseh tárgyú történelmi kompozícióját 1870-ben festi. Ezt az utat akarja folytatni. De anyagi okokból kénytelen szerződést kötni M. Leumann udvari képkereskedővel, bár sokra becsüli a szabadságot. A fiatal festő életcélja a cseh történelem képbe foglalása. Ám Lehmann arra kényszeríti, hogy tetszetős, érzelmes szalonéletképeket fessen. Mert a polgári ízlés ezt igényli. Rövidesen a müncheni képtárak klasszikusait tanulmányozza. 1876-ban már Párizsban van, ahol J. Cermák festővel és Munkácsyval köt barátságot. Érett tudással festett mesterműve a „Ladislav cseh király a francia Vili. Károly udvarába küldi követeit“ feltűnik a Párizsi Szalonban. Ezzel az alkotásával meg is alapítja hírnevét a Szajna-parti fővárosban. Most az alkotóereje teljében álló Brožíkot a gazdag képkereskedő, Sedelmayer „veszi pártfogásába“. Leányával összeházasítja. Ügy látszik, fényes és gondtalan élet vár reá. Ez azonban csalóka látszat. Apósa agyonhajszolja. Myslbek és Aleš barátjából, aki érzésben jó cseh marad, koz- mopolista szalonfestő lesz. Saját, eredeti elképzelései háttérbe szorulnak, hiszen Sedelmayer határozza meg képei témáját. De közben mégis befejezi és Prágába küldi Hús mester elítélését Konstanzban, amelyet nagy lelkesedéssel fogadnak és nemzeti adományok segítségével megveszik Sedelmayer- tól. Majd egy magántársaság megrendeli Brožíktól Jirí Po- débrady királlyá választása című, később híressé vált kompozícióját. Ez a két festmény az Óvárosi Városháza nagytermét díszíti több más művével együtt. De meg kell festenie apósa kívánságára a „Te, boldog Ausztria, házasodj!“ című nagy vásznat Ferenc József számára, amellyel az uralkodó kegyeit, s az udvari megbízásokat akarja megszerezni, amit el is ér. A Habsburg-ellenes csehek szemében azonban ellenszenves Brožíknak ez a lépése. A festő alkotókorszaka idején a történelmi tárgyú műfaj már tetőzik, s hanyatlani kezd. A korszellem megváltozott, és az érdeklődés új témák felé fordul. A tájkép és életkép a divatos műfajok. Apósa most megkívánja vejétől, hogy a vidéki életet ábrázolja. A kiállított anyag nagy részét ezek a kisméretű művek képezik. Brožík békés bretagne-l és normandiai jeleneteket vesz ecsetére, falvak apró szerény házait, réteket és mezőket, munkájukból hazatérő parasztokat Millet áhítatos felfogásához hasonló modorban. Bár a franciák már évek óta az impresszionizmus hívei, Brožík plein-airista szellemben alkot. Nyírfaligeteinek barbizóni levegője van, erdei homályos belsejében Csend herceg honol. A hatalmas, elbeszélő Jellegű színpadias rendezésű történelmi festmények után mintha fellélegzene Brožík mester. Elmerül a tájban és az egyszerű élet nyugalmában, s megszólal lírája is. Hozzánk is közelebb állnak a népi típusok és a hagyatékából, műterméből előkerült falusi lányok, fiúk és kisebb gyermekek képei. Természetes, közvetlen bájuk, szeretetteljes ecsetkezelésük megkapó. Szinte meglepő az ünnepélyes hivatalos portrék után. Brožík legtöbbször nem néz modelljei leikébe. Külsejüket jellemzi inkább. A fényűző ruhák, a páncélok, a fegyverek, az ékszerek csillogása már-már háttérbe szorítja az élő embert. Kivételt képez néhány igényes, szép családi, vagy baráti képmás. , A híres nagy kompozícióhoz készült tanulmányait a Három kezet és a Kél kezet látjuk, amelyek bravúros tudásról tanúskodó, hatásos festői alkotások. Václav Brožík mindössze 50 évig élt. Párizsban halt meg, a montmartre-i temetőben nyugszik. BÁRKÁNY JENÖNÉ Gyerekek közölt — versekkel A szél kikapja kezemből a kilincset, nagy zajjal csapódik mögöttem az ajtó. Már bánom, hogy nem ügyeltem jobban, mert a bélyi művelődési ház színpadán éppen gyermekek próbálnak, verset mondanak közösen. Akik szereplésre várnak, a nézőtéren ülnek, az első sorokból figye lik társaikat. A két tanító nénit csak akkor veszem észre, amikor fölállnak, hogy — a váratlan vendég miatt — megszakítsák a próbát. Intek, folytassák csak, a Bodrogközben is végig kell mondani a verset, akárki jelenik meg az ajtónyílásban. Mosolyogva fordulnak vissza, a gyerekek is, néhány pillanatig együtt gyönyörködünk a bájos versikében. • • • Ronkay Ágnes és Szalamon Éva gyermek irodalmi színpadot vezetnek a Bélyi Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolában. — Hogy milyen gondolat indított bennünket? Legszebb feladataink egyikének tartjuk: megszerettetni a verset gyermekeinkkel. És ennél jobb, korszerűbb formát aligha találtunk volna — mondja Éva. — Meg aztán valami újat is akartunk, ugyanis ünnepekre, évfordulókra gyakran kellett műsort készíteni, amely általában sablon szerint történt. Eleinte féltünk hogy nem fog tetszeni, de ma már el is várják, hogy szerepeljen az irodalmi színpad. A választások idején például több faluban felléptünk. — Még én is beugrottam egyszer — szól közbe Ágnes —, amikor az egyik szereplő megbetegedett. Kedvelik, szeretik a gyerekek az Irodalmi színpadot, a kisebbek Is, akikkel gyermekvers összeállításokat, gyermejátékokat mutattunk be. Jönnek utánunk, tanító néni, tanító néni, én is szeretnék szavalni. Ha például Helmec- re negyünk fellépni, ugrándoznak örömükben. A kisebbekből most egy újabb csoportot alakítunk, kapjanak minél többen lehetőséget a szereplésre és arra, hogy megszerethessék a verset. Sok a tehetséges gyerek, szépen szavalnak. Közben lányok érkeznek, piros Ingben, fekete nadrágban, a Napének című műsort fogják próbálni, amely Cselényi László azonos című verséből készült. — Az utóbbi időben sok gyerek fordul meg a könyvtárban — folytatja Ágnes. — A könyvtárosnő azt mondja, ilyen forgalma még nem volt. Gondolom, ebben az irodalmi színpad Is közrejátszik. — Ismervén a kisszínpadi mozgalom helyzetét a Bodrogközben, hadd kérdezzem meg, mit tudtok erről a műfajról, van-e lehetőségetek tanulni, szakmai ismereteket szerezni? — A főiskolán lestünk el néhány dolgot, Tőzsér Árpádéktól, amikor a Betyárok sírját készítették. Tanultunk valamit a ka- posi gimnazistáktól, meg most a televízióban, a Ki mit tud műsorában láttunk néhány előadást — mondja Ágnes. — Komáromban, a jókai-napokon, sokat tanulhatnátok. — Innen eljutni Komáromba? Először is tanítani kell. A másik probléma, ha el is jutnánk, ott valahol lenni kell. Persze, nem a pénzről beszélek, a vonatjegy árát Is szívesen megfizetnénk. Mi úgy el tud nánk képzelni Juhász Ferenc verseiből egy műsort! De hogyan valósítsuk meg, amikor szakkönyvünk, semmink sincs. — Semmiféle szakmai tanácsot, inspirációt nem kapunk — teszi hozzá Éva, majd egy forgatókönyvet mutat, rajzokat, amelyeken eltervezték, hogy álljanak, mozogjanak a gyerekek a színpadon. Kívülről nem hasonlít egymásra a kőt fiatal tanítónő, Ronkay Ágnes és Szalamon Éva, belülről annál inkább, sőt, ha most arra kérném őket, mondják jegyzet- füzetembe életrajzukat, sok mondatot kölcsönözhetnének egymástól. Csicserben születtek, Nyitrán tanultak, hogy taníthassanak, aztán visszajöttek a Bodrogközbe. Éva magyar—német szakos, tanítja mind a két nyelvet, Ágnes csak a magyart, az angollal úgy van, mint sok szakos társa, akik hetvenháromtól végeztek a Nyitrai Pedagógiai Fakultáson, egyelőre nem tudja gyümölcsöztetni tudását. Mondják, jól érzik magukat Bélyben, tanítólakásban laknak és soha nem unatkoznak, részt vesznek több szervezet munkájában, szabad idejükban olvasnak, verseket hallgatnak és törik a fejüket újabb irodalmi színpadi összeállításokon. Minden hét végén hazautaznak. Hogy otthon mivel töltik idejüket, elfelejtettem megkérdezni, mint ahogy azt is, áldoznának-e annyit a gyerekekre, ha férjnél lennének, ha saját gyermekük vagy gyermekeik várnák őket minden délután haza. Ügy érzem, szavaikból kiolvasható a válasz, ezekre a kérdésekre is. Nézem a Napének című műsort és közben arra gondolok, nem is kellene olyan sok ahhoz, hogy problémáik megoldódjanak, hogy eredményesebben dolgozhassanak az amatőr művészeti tevékenységnek ebben a formájában. És ha sok kellene?! Megérné, ennyi lélek1 és akarat megérdemelné a segítséget. Mert — és ezt legjobban a pedagógusok, és a népművelők tudják — nem csak a tanítási órán lehet nevelni. BODNÁR GYULA Látogatóban lludovít Fulla nemzeti művésznél
