Új Szó, 1977. március (30. évfolyam, 59-89. szám)
1977-03-07 / 65. szám, hétfő
* háború kitöréséig egy nagy moszkvai udvarban laktunk, melyet minden oldalról magas kőházak vettek körül. Az udvarban vagy tizenkét fiú volt. hozzám hasonló korú, s mindig háborúsdit játszottunk a szosmzéd udvarbeli fiúkkal. A mi csapatunk parancsnoka én voltam. Csoportunkban volt egy leány Is, akit Tányának hívtak. Nagyon bátor kislány volt, a fiúk tisztelték őt, sőt, egyesek féltek is tőle. Háborúskodásunk akkor ért véget, amikor a hetedik osztályba jártunk. Azzal kezdődött, hogy Tolja Scserbakov barátkozni kezdett egy kislánnyal a szomszéd udvarból. Egyre gyakrabban járt ellenségünk udvarába. s egyszer kijelentette, hogy ő verekedni többé nem fog. Már korábban feltűnt nekünk, hogy Tánya gyönyörű kislány, sőt, az egyik színésznőre is hasonlít. Ezt először Valjka Arhipov vette észre, és beleszeretett Tanyába. Tánya is valahogy furcsa szemekkel kezdett nézni Valjkára. Zavarban voltak egymás jelenlétében, de ugyanakkor megjelent náluk valamilyen szükségszerűség: találkozni és kettesben elbeszélgetni titkos dolgokról. Valjka elmondta, hogy rosszul! áll az iskolában, ezért kilépett a csapatunkból. Utána Tánya is kilépett. Az utcánkban a háború így véget ért. Nekem is több lett a szabad Időm, és valahogy én is szerelmes lettem Tányába. Attól kezdve gyűlöltem Arhipov Valikét. Még nem tudtam, hogy ez féltékenység, de azt igen, hogy Valjka zavarja az életemet. Be kell vallani, Valjka jó srác volt. Nagyon sokat olvasott és sok mindenről tőle hallottunk először. És Valjka bátor volt: ellenségünk a szomszédos udvarban nem kevésbe tartott tőle. mint tőlem. Én elhatároztam, hogy beszélek Tányával. Csöndes tavaszi este volt. Tányával az iskolából mentünk hazafelé. Valjka beteg volt, nem járt iskolába. A sarkon megálltunk és néztük, hogyan vonulnak a madarak a tavaszi égen. Tánya a rózsaszínű ég felé emelte arcát, amely szintén rózsaszínűvé vált. Nagyon szép volt ebben a percben. — Valjka ismét meghűlt — mondta —, valahogy gyengécske ő, gyakran beteg. Én mintha csalódást éreztem volna hangjában, megkérdeztem: — És egyáltalán, minek neked ez a Valjka? Tánya csodálkozva nézett rám és bizonyára, mindent megértett. Kézenfogott és azt mondta: — Győrünk! Mentün\ az utcán és hallgattunk. <^ak házunknál álltunk meg. — Te szintén jó vagy — szólt Tánya —, de nem olyan, mint Valjka. — De hiszen te mondottad, hogy ő gyönge. Almási Róbert illusztrációja — Valjka nem olyan — ismételte Tánya —, ő egészen más. Mondd csak, te képes lennél egész életen át a karodban hordozni? Képes lennél? Én túlzottan egyenesen értettem a feladatot és elgondolkodtam. — Na látod — nevetett Tánya —, te gondolkodol, Valjka pedig maga mondja ezt nekem minden nap. Minden nap! — Az utolsó szavakat már kiáltotta és befutott a házba. Én késő éjszakáig ültem a parkban. A következő nap Tánya elfutott mellettem, egy könyvet nyújtott át és sietve mondta: — Az aláhúzott szavakat olvasd el! Én az iskolaudvaron olyan helyet kerestem, ahol senki sem látott. Kinyitottam a könyvet és elolvastam az aláhúzott sorokat: „Ha én szerelmes leszek, akkor az egész életre.“ Elolvastam a könyvet. Olyan sorokat kerestem, amelyek az én feleletemnek megfelelőek lettek volna. Mivel nem találtam, ugyanarra az oldalra ráírtam válaszomat: „Amikor meggondolod magad, már késő lesz.“ A következő nap átadtam a könyvet Tányának. Pontosan emlékszem. Ez volt pénteken és szombaton súlyosan megbetegedtem, nagyon magas lázam volt. A betegségem után szüleimmel délre költöztünk. így ért véget számomra az első szerelem. A háború után újra Moszkvába költöztem. Egyszer a villamos megállónál álltam, a sor végén. Olyan erős fagy volt. hogy nehéz volt lélegezni. — Maga az utolsó? — hallottam egyszerre az egyébként megszokott kérdést. — Ügy tűnik, igen — válaszoltam közömbösen. — Pedig a parancsnokok udvarias emberek! — hallottam ugyanazt a hangot. Megfordultam. Mögöttem magas, csinos asszony állt. Nézett rám és kedvesen mosolygot. — Tányka! — mondtam én bizonytalanul. Együtt léptünk fel a villamosra. Csak néztünk egymásra és sokáig hallgattunk. — Na, hogy élsz? — kérdeztem és szégyelltem magamat, hogy csak ilyen hétköznapi kérdést tudtam kigondolni. — Köszönöm, éldegélek. Érdekes, épp ma emlegettünk téged Valentyinnal. — Milyen Valentyinnal? — Hát elfelejtetted?! Valjka Arhipov. Ő a férjem. Nem gondoltam meg magam ... Tánya elnevette magát. — És miben kellett volna meggondolnod magad? — Ejnye, hát ezt is elfelejtetted? Emlékszel, beleírtad a könyvbe: „Amikor meggondolod magad, már késő lesz“. Én őrzöm ezt a könyvet, s ha eljössz hozzánk, megmutatom. Igazán, gyere el hozzánk. Va- lentyin nagyon boldog lesz, hisz úgy szeretett téged. Mi ugyanott lakunk. Vasárnap elhatároztam, hogy meglátogatom őket; Mikor a gyermekkoromból jól ismert házhoz értem, furcsa izgalom fogott el. Tánya nyitott ajtót, fin beléptem a félhomályos szobába és nem tudtam azonnal eligazodni. Tánya oldalt állt és engem figyelt. Először eg.y fekete szempárt vettem észre, majd egy hosszú emberi testet, mely az ágyon feküdt. Azt hittem, Tánya apja, de egyszerre vidám hang szólított meg: — Na. parancsnok. gyere ide! Valjka Arhipov feküdt ott. Lassan az ágyhoz mentem és valami rettenetes »rzés nyomasztott. Most már láttam beesett arcát, éles vállait. Valjka felém nyújtotta sovány kezét. Én megszorítottam a gyönge kezet és Tányára néztem. Ő megértette, hogy segítségre van szükségem, az ágyhoz jött és leült. Nem tudtam, mit mondjak. Valahogy én mindig féltem betegekkel beszélgetni. — Na — feleltem nem természetes vidámsággal —, ha találkoztam volna veled az utcán, meg nem ismerlek. — Velem lehetetlen az utcán találkozni — mondta Valen- tyin nyugodt mosollyal —, sohasem járok az utcára ... Ijedten néztem rá. — Ne félj — mondta és könnyű kezét a térdemre tette. — Mindent megmagyarázok. A fronton három szilánk érte a hátgerincemet, és most fekszem. Fekszem — és kész. Érted? Nem feleltem azonnal Valj- kának. Ebben a pillanatban gondolataim messze, nagyon messze jártak ... Arra gondoltam ahogy Tánya egykor megkérdezte tőlem: „Mondd, te tudnál egész életen át a karodban . hordozni? Tudnál? Pedig Valjka minden nap mondja ezt nekem.* Minden nap!“ Tányára néztem. Ö Valentyint simogatta tekintetével, s az arca jóságtól csillogott. — Hát így éldegélünk mi — mondta Tánya, tekintetét nem véve le Valentyinról. Az ágy körül nagy halom könyv hevert, az ágyon, Valen- tyin előtt különleges írótábla. Ebben a pillanatban megszólalt a telefon, melynek állványa közvetlen az ágy mellett volt. Válja vette fel a kagylót. — Igen, én vagyok. Nagyszerűen érzem magam ... Hallgatom... így... Igen... Ismételje, ismételje meg kérem! Igen... Itt maga tévedett, helytelen képletet választott... Nincs mit köszönnie. Oldja meg a feladatot, s azután hívjon fel. Várni fogom. Viszontlátásra! — Letette a kagylót. — Valentyin befejezte íi matematikai fakultást, még a háború előtt — mondta Tánya. Aztán bort hozott, és én azt ajánlottam, hogy az ő egészségére igyunk. Amikor megittuk. Tánya elmondta, hogy holnap vizsgája lesz. Elnézést kért és kiment a szobából. Valentyin ismét rátette köny- nyű kezét a térdemre. — Köszönöm — mondta csöndesen — köszönöm, hogy Tánya egészségére javasoltál inni. Ha tudnád milyen boldogság számomra, hogy ő létezik. Tánya megtalált engem a kórházban, idehozott és azóta gyöngécske karjaiban hordoz. Hamarosan megvédem kandidátusi disszertációmat, az egyetemen dolgozom. És mindezt ő, ő ... Tánya színésznő szeretett volna lenni, de most a matematikai fakultáson tanul. Ez olyan boldogság, hogy ő van ... Halkan, lassan beszélt, aztán elhallgatott. Majd megkérdezte: — És te, nős vagy? — Voltam, de már nem élünk együtt. — Nem értem, hogy lehetséges ez. Bizonyára szerelem nélkül házasodtál össze. Nekem szerencsém volt, ugye? Vagy én a mi környezetünkben kisajátítottam minden szerelmet? Csendesen elnevette magát. Felcsengett a telefon, s ő újra diákjaival, beszélgetett. Azután a gyermekkort, a barátokat idéztük fel emlékezetünkben. Késő este vettem búcsút tólük. A sarkon, ahol valaha Tányával beszélgettünk, megálltam. Felettem madarak repültek. Nem messze tőlem lány és fiú állt. Ok is a madarak vonulását nézték és beszélgettek valamiről... És, bár nem hallottam, hinni akartam, hogy a valódi szerelemről beszélnek, amely szép mint a hőstett és örök, mint az élet. MÁZSÁR LÁSZLÓ fordítása TÁNYA Mourits Ferenc* Anya anyo ujjai kicsiszolódlak kikoptok körmei elhullottak csillogtak ujjai néha már o csontot láttuk virítani a húsból éjjel míg varrt összevérezte az anyagokat a kötélgyárban ponyvát és zsákokat varrt a sofőrök olajosak és kövérek voltak bőrkabátjuk cipzáros bajszuk fekete szidták anyát mert lassan varrt káromkodtak onyának mindig fájt a feje és hányt sírtunk mikor hányt a lavórba vizes zsebkendőt tettünk homlokára mikor hazajött a gyárból lefeküdt a vaságyra és vetkeztettük húgom fésülte én erektől sötétlila lábait simogattam mindennap krumplilevest főztünk rántás nélkül Fehér Ferenc: Kései havazás Azért van ebben is valami vigasztald: Kiserkedt a hontok halántékán a hó.., Holnap reggelre megjössz, fehér inget hózol. Honnan ez az arcomra szállingó mosoly? KENYERET VISZ EGY ASSZONY Tolnai Ottó: XXX kezében kenyeret visz egy asszony ha szembe jönnek vele letér a járdáról biztosan még meleg azért öleli magához egy istenért se harapjanak bele tegyék a virágosváza mellé a gyerek egy napon tán tehetségére érez előszedi maszatos színeseit és vastagon kenve megfesti akkorra már biztosan száraz lesz nagyon o forró kenyér megüli a gyomrot mikor aláírja majd csak akkor harapjotok Fülöp Gábor: Te felborzolt bajszomról lecsorgó mézcsepp vagy nyelvemmel felfoglak kettévált tejútról leszakadt csillag vagy ujjammal megfoglak elpattant kötélről zuhanó vízesés vagy hajammal elkaplak lebukna hegycsúcsok mögé madár fejed megszorítalak többé el-nem-engedlek Urbán János: Szépítő Eget domborító jókedv dédelgeti ékesre melled, csak kacagj, a fogad fényét nem törli le a félénkség, csak kacagj! Földet villogtató patak simogatja hullámosra hajad, csak énekelj, a hangod színében elröppen a szótlan félelem, csak énekelj. Ég és föld ápolja édesded nyilatkozatni érett testedet, csak ölelj, a közelség végtelen, s legyen szebb, mint. a szerelem, csak ölelj. Férfit szépítő asszony karod a nászi utókor fényében ragyog, esak szeress, mint szerető gyerek, ki füles mesét hisz és szeret, esak szeress. • JUGOSZLÁVIA1 MAGYAR KÖLTÖK vfínsEi ÚJ S 1977. m i 4 Vlagyimir Ardamatszkij:
