Új Szó, 1977. március (30. évfolyam, 59-89. szám)
1977-03-28 / 86. szám, hétfő
Dušan Dušek AZ ÍRÓ GONDJAI Elbeszélés gyerekeknek ÄZ író, akinek nem megy az írás, nyugtalanabb a verébnél is. Föl-alá járkál a szobában, időnként kinéz az ablakon, aztán meg az asztalon levő tiszta papírlapra esik a pillantása, töpreng, gondolkodik, piciny kalapácscsal töri a fejét; a zsebébe nyúl, hogy legalább abban találjon valamit, vagy fölülhet akár a kerítés tetejére is, onnan lógázhatja a lábait és figyelheti az udvaron ténfergő tyúkokat, amint apró kavicsokat csipegetnek a földről, és így kiáltanak föl hozzá: „Világ lustája, te, már megint nem csinálsz semmit!“ Az író ezért nem szereti a tyúkokat. A hajába* túr, a levegőbe szimatol, hogy honnan fúj a szél, leugrik a kerítésfalról, zsebre dugja a kezét, és majdnem a hónaljáig fölhúzza a nadrágját. A verandán a' macska nyalogatja tisztára két kölykét, de oly buzgón teszi, hogy még a farka is beléremeg; a járdán két hangya cipel magával egy százlábút, s csak úgy ömlik róluk a verejték, az író füle mellett egy fecske röppen el kimerültén a legyek üldözésétől, hogy elegendő csemegét vihessen öt fiának és lányának. s még a kémény is dolgozik a háztetőn, lelkiismeretesen eregeti a füstöt. Az író nagyon elszégyelli magát, fülig vörösödik, de a helyzeten ezzel mit sem változtat. A nagyanyja, akihez azért jött, hogy két hétig nála dolgozzék, így szól hozzá: — Menj, látogasd meg Anton bácsit. Megmutatja majd a régi képeslapgyűjteményét, arról talán eszedbe jut majd valami. Az író bólint, mozdítja a fejét lefelé, aztán vissza, majd indul Anton bácsit meglátogatni. De Anton bácsi nincs otthon. Dolgozik: fejes salátát árul a téren, amit Szidi néni termesztett. A nap a szőlő zöld leveleit érleli, ibolyaszín csíkokat fest rájuk, és megcsiklandozza a szerencsétlen író szerencsétlen fülét. Szidi néni tésztát gyúr kalácssütéshez és hasábfáért küldi őt, a hátsó udvarba. Az írónak ez egyáltalán nincs ínyére, de aztán arra gondol, hogy talán majd épp a fába rejtező valamelyik kis bogár súgja meg neki, hogy miről írjon. De a bogárkának most fontosabb dolga akadt: hátat fordít az írónak, és kis vésőjével lyukat vág a fába. — Csak állsz itt és bámulsz — figyel föl az író egy vékony hangocskára. —- A miénk vagy? — Az — feleli, és körülnéz. Az alig egy méter magas Palkó, Anion bácsi és Szidi néni legkedvesebb unokája áll a pajta sötét ajtajában, és figyelmesen méregeti őt. — Jól megnőttél — mondja. — A dobozban van egy kismacskám. Adtam neki tejet, és most alszik. — Alszik? Hisz már reggel van. — A kolbászt is szereti — mondja tovább Palkó. — Amikor szóltam neki, hogy ebédre neki adom majd az egyéni felét, nyomban elaludt. — De kalács lesz nálatok ebédre. Épp most viszem a fát a nagymamádnak, hogy megsüthesse. — A kalácsot csak ebéd után eszem meg. Akarod, hogy megmutassam neked a nyulacskáimat? — Előbb be kell vinnem a fát. — jól van — mondja Palkó. — Mire vissza jössz, szólok nekik, hogy te is megnézed őket. A konyhában nincs senki: a tűzhelyen vígan ugrándoznak a fazekak, és a legyek után légycsapó lendül. Szidi néni a szomszédos szobában beágyazza az ágyneműt, amely egész éjjel becsületesen dolgozott, és most aludni megy. Az író a tűzhely mellé dobja a fát, és visszamegy az udvarra. — Itt vagyok, itt vagyok — kiabálja Palkó. — Már várunk rád. Az író a félig nyitott kis kapun bemegy a kertbe, és rátér a terebélyes szilvafa alatti gyepre. Palkó a földön ül, a hátát a fa törzsének támasztja. Körötte nyolc kisnyúl futkározik. — Ülj le — szól az íróra. Boldogan mosolyog, arcán fénysugár villan, ami épp hogy csak utat tudott magának törni a szilvafa sűrű lombjában. — Meg is simogathatod őket. Ő maga már nyúl is az egyik után, lefekszik a fűre, megfog egy másikat, és simogatja a hátukat. — Mind a barátom. — A napba nézve hunyorog és tovább beszél: — Egyetek csak, egyetek, kicsikéim. Akarod, hogy neked is a barátaid legyenek? Az író gyorsan rábólint. Később Palkóval együtt mennek a dohányboltba újságért. Egymás kezét fogják és Brokról beszélgetnek. — Két foga kicsorbult — magyarázza Palkó —, mert nem fogadott szót a nagymamának, és szét akarta rágni a bádogtányért. Az egyik hátsó lábáról letörött a karma, egy egészen kis darabka az egész, de én megtaláltam, az egyik fülén meg egý kis lyuk van, amelyről senki sem tudja, hogy hol szerezte. A szeme zöld, a jobb egy kicsit zöldebb, mint a bal; a bal mellső lábánál pedig egy gomb nagyságú fehér, egészen hófehér fallocska rejtőzik. Palkó az íróra néz, az arca olyan, mint a holdé, és békésen mosolyog, majd hozzáteszi: — Szörnyen szereti a mákos kalácsot. — Honnan tudod mindezt? — kérdi tőle az író. — Semmiség az egész — mondja csendesen Palkó, majd megkérdezi: — Neked is szoktak képek lenni a szemhéjad alatt? — Milyenek? t — Nekem reggel mindig világoskék, este pedig sötétkékek. Sosem tévedek, ha világoskéket látok, akkor tudom, hogy még alszom, de nemsokára fülébredek, mert kint már,fölkelt a nap. Lovacskák! — hirtelen mozdulattal majdnem kiszakítja magát az író kezéből. — Látod őket? Ott állnak. Gyorsan! Gyorsan! Ujjong lelkesedésében, és húzza magával az írót az út túloldalára, ahol a járda mellett két, szekér elé fogott ló álldogál. — Látod őket? — örvendezik Palkó. — Lovacskáim, lovacskáim. Hogy vagytok? Kezét a pofájukhoz nyomja, leguggol, föláll, minden oldalról gondosan megvizsgálja őket. — Jóllaktatok, lovacskáim? Sokat dolgoztatok? Hová mentek? A lovak jámboran bámulnak rá, és legyezgetnek a farkukkal. — Nem félsz tőlük? Az író egyszerre mosolyog a bajsza alatt és a bajsza fölött: alul az ajkával, fölül a szemével. Az egyik ló prüszköl egyet. — Hallottad? — kiáltja Palkó. — Valamit mondott nékem. Ugyan, hogy félhetnék hát tőlük? Lovacskáim, érezzétek itt jól magatokat, és vigyázzatok egymásra. Az író, akinek nem megy az írás, újságot olvas otthon. Nagyon szomorú: csak a sportoldalt olvasta el, amiért a többi oldal megsértődött, hogy beléjük sem nézett. A nagymama egy tányér levest tesz elé. Az író néhányszor belemártja a kanalát, aztán már hozzá sem nyúl többet. Azt mondja magának: megyek, alszom egyet,, hátha még álmodom is valami szépet, s talán még szép, világoskék képeket is fogok majd látni. Bumm! Mihelyt eszébe jut Palkó, Szidi néni robban be kiáltozva a szobába: — Brok megharapta Palkót! Fussál Anton bácsihoz, és segíts neki elvinni őt orvoshoz. Az író fölugrik a székről, fölriasztja az összes legyet a konyhában. Később Palkó így meséli az esetet: — Csak játszottunk. Azon versenyeztünk Brokkal az ólban, hogy melyikünknek erősebbek a fogai. Először ő harapott meg engem, majd én őt. Aztán megint ő engem, majd megint én őt. Azt mondtam ekkor neki, hogy még jobban is megharaphattam volna őt, s ő ugyanezt mondta nekem. Erre teljes erőmből beleharaptam a fülébe, amire, szegényke, nagyon megijedhetett, mert az arcomba mart. Az orvos azt mondta, hogy az injekció után Palkónak holnapig feküdnie kell. Szidi néni pokrócot terített rá a konyhában lévő fekhelyen, és teát főzött neki. — Megyek aludni — mondja Palkó, és behunyja a szemét. — Jól van — szól az író, és visszamegy a nagymamájához. Azt gondolja, hogy ő is alszik egyet. Később mégegyszer megnézi Palkót, éjszaka pedig dolgozni fog. Brumm! Mihelyt eszébe jut Palkó, Szidi néni robban be kiáltozva a szobába — Palkó elveszett! J^Jem találjuk őt! Már az egész házat tűvé tettük érte! Nem volt itt? Gyere, segíts! Az író segít, segít, egyre csak segít Palkó keresésében. A kút körül matat, Brok a bódéja előtt áll, és úgy tesz, mintha semmiről sem tudna. Az író lehajol, hogy megsimogassa a ku- lyát, amikor két kis lábacskára figyel föl a kutyaólban. Palkó most már valóban alszik, és még akkor sem ébred föl amikor az író visszaviszi őt a konyhába. Békésen lélegzik álmában. Az író este az asztalhoz ül, amelyen egy fehér papírlap, két alma és ceruza van. Jobban maga alá húzza a széket, és gondolkodóba esik. Megeszi az egyik almát, megeszi a másikat, és oly elmélyülten töpreng, hogy még a csutkájukat is megeszi, s csak ráncolja a homlokát, csak ráncolja, aztán mégis veszi a ceruzát és írni kezd. Egyszerre olyan íróvá válik, akinek sikerül az írás —legalábbis ezt gondolja ő —, és a lap tetejére nagybetűkkel fölírja az elbeszélés címét: AZ ÍRÓ GONDJAI. Esetleg: Az író este az asztalhoz ül, amelyen fehér papírlap van, és megír hét történetet Pistikéről. Tóth László fordítása 1977. III. 28. 4 MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL Barátaimnak Olyan dalt készülök írni, melybeij anyám magára ismerne, minden anya magát látná, olyat, mely úgy beszélne mint a szemek. Olyan utcán járok, mely sok országon keresztülvezet. Ha engem nem is vesznek észre, én azért köszönök mindenkinek. Titkot osztok szét, úgy mint ki szerelmes vagy mosolyog. A legegyszerűbb mozdulatban is egymást keresi a kedves és a szeretetteljes. Életem, a mi életünk egyetlenegy gyémántkő fénye. Űj szavakat tanultam és szebbeket mondok egyre. Olyan dalt készülök írni, amely felrázza a férfiakat és elringatja a gyermekeket. A halottak Kétértelműen bizalmas hangulatot árasztanak, és mi ruhátlanul járhatunk berámázott arcmásaik előtt. Nem riasztanak el, nem is mosolyognak, mintha az 6 meztelenségük nagyobb volna. Voltam már én is Voltam mór én is sötétbőrű brazil, mint ti. Pengettem gitárt, vezettem Fordot és megtanultam a bárpultok mögött, hogy a nacionalizmus erény. De eljön az óra, mikor a bárok bezárnak, és minden erény elveszik. Voltam már én is költő. Elég volt egy nőt meglátnom; aztán csillagokon és más égi főneveken tűnődtem. Ám ezeknek se szeri se száma, és költészetem megrekedt. Volt nekem is saját ritmusom. Csináltam ezt, mondtam amazt. Barátaim szerettek, ellenségeim gyűlöltek. Ironikus lettem, elhagytam magam, elégedett voltam: megtaláltam ritmusom. Végül minden összekuszálódott körülöttem. Nem hagyom le magam többé, nem, nem vagyok már irónikus, ó nem, ritmusom sincs ma már nekem. ZSOLDOS PÉTER fordításai * A közmondás szerint: senki sem lehet próféta a saját hazájában. Drummond de Andrade a mai brazil irodalom egyik legjelentősebb alakja, verseit az egész világon olvassák, számos kortárs költőre volt hatással, hazájában azonban szinte szabotálják a munkásságát. Prózaírónak is jelentős. Kitűnő ismerője és fordítója a francia irodalomnak. —zs— Gy. Szabó Béla: Mexikói fák ’"Drummond de Andrade versei
