Új Szó, 1977. március (30. évfolyam, 59-89. szám)
1977-03-17 / 75. szám, csütörtök
»Én mindent titőletek kaptam« „A zene mindenkié! De hogyan tehetjük azzá? Ezen tűnődöm, mióta a mezzo del cammint - életutam fejét- elértem. (Kodály Zoltán) Akinek nem mindegy, mi le. itt a zenében egy-két erűbe 'tű múlva — írja Kodály Zo' in a Gyermekkarok című írá iban — nem mehet el kö- zör'bösen az iskola mellett, am’kor ének hallik ki belőle. Mit mond ez az ének? Na- gyobbára ezt: »Nekünk így is jó' Kevés az idő, kevés a fizetés; az igcrqató nem szereti a karéneket. Nekem semmi ambícióm, örülök, hoqy élek...* Nem ez a szövege, mégis ez szól belőle mindennél hangosabban. Amit énekelnek: rendszerint a művészet előcsarnokán is kívül esik. Ahogyan éneklik, a tehetséges naturalizmusnak mélyen alatta marad. Ha belenézünk a tantervekbe, látjuk: alkotóik messze jártak a nevelés görög eszményétől, amely a zenének központi helyet juttatott. A gyakorlat pedig többnyire az előírt minimumot sem bírja megvalósítani. Az így nevelt gyermek aztán egész életében alig találkozik a zenével mint művészettel. Legfeljebb a dalárdáig jut el, ahol megtalálja az *iskolai ének« felnőtteknek készült kiadását. A nemesebb zenéről azt tudja: az valami fejtörő penzum, és »botfülű vagyok« — kiáltással messze fut előle." Ezeket a sorokat Kodály Zoltán évtizedekkel ezelőtt írta, s ha jól meggondoljuk — bizonyos mértékben — a mi viszonyainkra még ma Is jellemzőek. Nem azokra az iskoláinkra gondolok, amelyekben lelkes pedagógusok keze alatt intenzív zenei nevelés folyik, hanem azokra, amelyekben még ma is csak mellékes, elhanyagolható tantárgyként szerepel a zenei nevelés. Egy fiatal barátomat egyszer megkérdeztem, emlékszik-e az Iskolai énekórákra, vagy volt-e valaha az iskolában része zenei élményben? Kitűnt, hogy nyolc év alatt csak egy élményszerű zeneórára emlékezik, azt is egy nem szakos, helyettesítő pedagógus tartotta. És hány olyan fiatal van, akit sohasem hatott át a zene éltető ereje! Az utóbbi évtizedekben egyre többet hallunk a „Kodály- Módszerről“ és annak eredményeiről. Azonban úgy vélem, még mindig kevés az olyan pedagógus — és itt főleg az 1—5 osztályokban működő nem zeneszakos tanítókra gondolok — akik ismerik ennek a módszernek a lényegét. Kodály Zoltán nagysága elsősorban abban rejlik, hogy a jelenségeket mindig összefüggéseiben látta, sohasem a felszíni megoldásokban kereste a zenei nevelés problémáinak megoldását, hanem a lényeg gyökeréig tudott hatolni. A zeneszerző munkásságának csak akkor van értelme, ha lesz is, aki meghallgatja. Ezért kell a nép széles tömegeit zenére nevelni. Egyszer Párizsban egy konferencián megkérdezték Kodály Zoltánt, hogy mikor kezdődjék a gyermek zenei nevelése. Erre ő ezt felelte: Kilenc hónappal a gyermek születése előtt, de később még korrigálta ezt a kijelentését: „nem is a gyermek: az anya születése előtt kilenc hónappal kezdődik a gyermek zenei nevelése ... Az anya nemcsak testét adja gyermekének, lelkét is a magáéból építi fel. Ha az anya alkoholista, ez rányomja bélyegét a gyermekre. Ha pedig zenei alkoholista — így nevezném, aki csak rossz, selejtes zenével él — okvetlenül meglátszik a gyermeken“. (Kodály: Gyermeknapi beszéd, 1951) Kodály Zoltán egész életút- ján nemcsak tűnődött azon, miképpen lehetne a zene mindenkié, de cselekedett is. Népdalgyűjtésével, pedagógiai munkásságával — amely az óvodától a zeneművészeti főiskoláig terjedt —, kompozícióval egyaránt a népet szolgálta. Elsősorban azt a kérdést tisztáz* 10 évvel ezelőtt halt meg a nagy magyar zeneszerző és zenepedagógus. Ezzel az írással életművére, világhírű munkásságára emlékezünk. ta, amely nemcsak a, pedagógia, de egész létünk egyik alapvető kérdése: mit cselekedni és hogyan. Azaz, mit tanítani és hogyan. A válasz erre: zenei anyanyelvet új módszerekkel. A zenei anyanyelv ismeretére egyformán szüksége van annak is, aki a zenét alkotja és annak Is, aki a zenét hallgatja. Hisz csak akkor értheti meg igazán, ha egy nyelvet beszélnek. Ez a felismerés vezette Kodályt 1905-ben Galán- tára, gyermekkora legszebb hét esztendejének színhelyére, hogy Innen elindulva felkutassa azt az ősi zenei hagyományt, amit már csak a parasztság őrzött. Kodály első találkozása a népdallal még gyermekkorában történt. Dajkájától és később a szüleinél szolgáló cselédlányoktól hallotta az első népdalokat. A Galánta melletti Taksonyban még ma Is él annak az asszonynak a lánya, aki Ko- dályéknál szolgált. Kubovics Lajosné született Flaskár Mária 74 éves taksonyi asszony így emlékezik vissza: „Édesanyám sokat mesélt arról, hogy lány- korában Kodály állomásfőnök úréknál szolgált. Galántán az állomás épületében laktak. Igen szépen tudott dalolni és a gyerekeknek, ha nem tudott velük másképp foglalkozni, kivitte őket oda a vasút mellé és ott dalolt nekik és azok leültek mellé és hallgatták és akkor békébe voltak, nem futkostak Kodály Zoltán így emlékezett édesapja volt cselédjére: „Rozi, ÁgnesI Hol vagytok? Es ti, többiek: váqai, vízkeleti, taksonyi derék, dalos kedvű lányok, apámék tovatűnt cselédei, első igazi, felejthetetlen zenetanáraim! ... De boldog volnék, ha most megszoríthatnám a kezeteket és megmondhatnám nektek: én mindent ti- tőletek kaptam! Ez hozott el engem Galántára, ti hívtatok meg engxjm ide. Az ezer ifjú Rozi, az ezer új Ágnes, a ti dalaitokat folytató mátyusföldi gyermekeitek és unokáitok közé. Apám itt volt állomásfőnők Galántán. Es jeles muzsikus is volt. Korán megtanított zenélni. Két vonatérkezés között gyakran szólt a mi házunkban Haydn, Mozart, Beethoven kamarazenéje. Lehettem volna tehát zeneszerző, a kiasz- szikus mesterektől tanulva, s talán európai hírű is, akkor is, ha sose találkozom Galántával. De magyar zeneszerző, magyar zene szerzője nem lehettem volna soha a házunkban megforduló szolgálóleányok nélkül, akiknek danája először döbbented rá: amit ők dalolnak, az a mi ismeretlen, történelmünk során tőlünk elidegenített, de most újra megtalált saját zenei anyanyelvűnk: az igazi klasszikus magyar zene világai“ (Szőke Péter: Díszpolgáravatás Galántán, Forrás, VII. évf,, 7—8 sz., 81. old.) Ez tehát Kodály véleménye a zenei anyanyelvről, s erre a zenei anyanyelvre kell épülnie a zenei nevelésnek. Egy további kérdés: hogyan tanítani. Kodály ebben is kitűnő útmutatásokkal szolgált. Először is a zenetanításnak az éneklés legyen az alapja. A zenei képzetek kialakítása ne kapcsolódjon hangszerhez. Ehhez pedig a legcélravezetőbb módszer a relatív szolmi- záció. A szolmizáció tehát nem cél, csak eszköz ahhoz, hogy megtanuljuk a zenei írás-olvasást. Az igazi cél a felszabadult zenélés, a kottaolvasás és írás. Tehát nem csak olvasás, hanem az írás is. Azt hiszem, teljesen természetes követelmény az első osztályban, hogy az év végén a tanulók ne csak másolni tudjanak a tábláról vagy a könyvből, de azt is tudják írni, amit a tanító néni diktál. Ugyanakkor, hogy állunk ezzel a zenei nevelés terén? Még azok a tanulók sem tudnak kottát írni — diktálás alapján —, akik zeneiskolát végeztek. Hát még azok, akik nem jártak zeneiskolába. Kodály pedig hangoztatta, hogy a zenei írás-olvasás tanításának párhuzamosan kell haladnia. Az énekcentrikus tanítás előnyein kívül, Kodály Zoltán még arra is felhívta a pedagógusok figyelmét, hogy a zene tanításának további fontos alapfeltétele az élményszerű tanítás. Ezt pedig a tanulók aktív muzsikálásával lehet a legkönnyebben elérni. Nem is kell hozzá hangszer. Csak a tanító leleményességétől függ, hogy ki tudja-e használni a lehetőségeket. Az egyszerű két- szólamúságot az énekben — orgonapont, dudakíséret vagy dallamosztinátó segítségével —, a ritmus tapsolását vagy kopogását és a különböző ritmusok kombinációját. Természetesen tudatában vagyunk annak, hogy iskoláinkban heti egy óra keretében nem lehet csodákat művelni, a zenei írás-olvasásnak csak az alapjait taníthatjuk, de egyet feltétlenül meg kell tennünk. Ez pedig az, amit Kodály Zoltán is számtalanszor hangoztatott: meg kell szerettetnünk a zenét a gyerekekkel. Tíz évvel ezelőtt 1967. március 4-én a Galántai Alapiskola szülői munkaközösségének háromtagú küldöttsége Budapesten fel akarta keresni Kodály Zoltánt, hogy meghívja Galántára. A mesterrel már nem tudtak találkozni, mert akkor már kórházban feküdt, de feleségével megbeszélték, hogy bécsi útjukról hazajövet, vendégül látják őket Galántán. Az idős mester, aki gyermekkora legszebb hét esztendejét töltötte Galántán, bizonyára nagy örömmel teljesítette volna a galántaiak kérését, de sajnos ez már nem valósulhatott meg, mert 1967. március 6-án örökre lezárta szemét a halál. Megemlékezésünket hadd fejezzük be a mester szavaival, amelyek a legvilágosabban tükrözik életútját. „Visszanézni a megtett útra, akár hegyek közt, akár az élet- ben, nem szerettem soha. Mindig csak arra néztem, ami előttem volt. Most, hogy szorgos kezek összehordtak minden babszemet, amit az élet útján elhullattam, látszik az út, áttekinthető kezdetéig. Mi lehetett a hajtóerő, amely minden akadály ellenére máig egyenes úton hol röpítette, hol vonszolta ennek az életnek szekerét? Egy reménytelen, viszonzatlan, viszonozhatatlan szerelem. A néphez, melynek ezeréves látható története, és talán még jobban nyelvében, dalában élő több ezer éves láthatatlan élete ellenállhatatlanul vonz magához, vérségi kötelék nélkül is" (Visszatekintés, I. 5. old.) ÁG TIBOR Az Apróhirdetés a MATESZ Thália Színpadán BEMUTATÓ MA ESTE Osvald Zahradník neve nem ismeretlen a hazai magyar színházi közönség előtt. 1966 óta rendszeresen jelentkezett rádió- és tévéjátékaival. Első színműve — Sólo na bicie (Hodiny) — nagy sikert aratott. A Magyar Területi Színház Thália Színpada „Kinek üt a toronyóra“ címmel mutatta be 1972. október 12-én. Ma este újabb Zahradník- színmű bemutatójára készül a MATESZ Thália Színpada. A művet „Sonatína pre páva" ( Pávaszonatína ) címen játsszák a szlovák színházak. A MATESZ Thália Színpada APRÓHIRDETÉS címmel tűzte műsorára (ez volt a színmű eredeti címe). Zahradník darabjainak nemcsak idehaza van nagy sikere, hanem külföldön Is, elsősorban a Szovjetunióban. Mi a titka ennek a sikernek? Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy a színmüvek költőisége. Ezeket a műveket elsősorban metaforikusán kell értelmeznünk. A mondanivalót hordozó metaforarendszer egy nagyon intenzív láncreakciót indít el a nézőben (szinte a tudat alattiig hatolva le), megbolygatva egymásra rétegeződő emlékeinket és eltemetett vágyainkat, terveinket. Egy metaforával azt is mondhatnám: a szoborrá merevülő személyiség alatt porlasztják el minduntalan a talapzatot a Zahradník-színművek ... Az APRÖHIRDETÉS-nek szinte alig van cselekménye. A mű drámaiságát egy periférikus életérzés, illetve életvitel eredményezi; ennek ellenére (egy nosztalgikus vagy még inkább: együttérző) könnyed líralság lengi körül a szereplők minden lépését, minden elhangzó szavát. Ebből a kettősségből adódik az a különös feszültség, amely a maradandó színpadi alkotások sorába emeli ezt a művet. Egy nagyváros (egy emberrengeteg) kellős közepén — egymás szomszédságában — élnek a darab szereplői szinte mindenkitől (egymástól is) távol. Ez a mű alaphelyzete. Ebből (Innen) bonyolítja a szerző a „cselekményt“ — lényegében két irányba. Egyrészt arra keres választ: mi okozhatta, hogy a (többnyire idős) emberek ennyire elszakadtak egymástól, illetve a világtól; másrészt kísérletet tesz arra, hogy újra a „forgalom“ kellős közepébe terelje ezeket a zsákutcába tévedt életeket. A szerző szerint a legmegfelelőbb irányjelző tábla: az ifjúság (a nyíltság és a nyitottság; a rugalmasság — az előítéletekké öregedett tapasztalatok, egy kórossá vált életérzés levedlésének a képessége). A szerző tehát szigorúan megkülönbözteti egymástól a gyógyítható és a gyógyíthatatlan magányt (a darab egyik szereplője bele is hal ebbe a „betegségbe“). Keresi a határt — azt a realitást — , amelyen túl a vágyak már vágyálmokká, a célok rögeszmékké korcso- sulnak ... Valójában mindnyájan rejtegetünk magunkban egy csodálatos „pávát“, a kérdés csupán az, vajon hányunkban „élő valóság“ s hányunkban „preparátum“ ...? S vajon észrevesz- szük-e (Idejében), ha hal- doklani kezd bennünk „a páva“, s ha Igen, a gyógyítására képesek vagyunk- e?... Az ilyen költői — lágy lí- raisággal átszőtt — színművet lefordítani nem könnyű feladat. A fordítónak lélekben — legalább valamelyest — rokonnak kell lennie a szerzővel. Nem véletlen hát, hogy színházunk mindkét esetben fiatal hazai magyar költőt kért fel a Zahradník- színművek magyar nyelvű tolmácsolására: 1972-ben Batta Györgyöt, most pedig Tóth Lászlót. A mű rendezője Takáts Ernőd, aki az APRÖHIRDE- TÉS-ben elsősorban az „ap- ró“-t kívánja hangsúlyozni. A díszletet Platzner Tibor, a jelmezeket Balogh Ági tervezte. A rendező munkatársa Lengyel Ferenc. Gara Titusz szerepében Gyurkovics Mihályt láthatja a közönség. Belan Ma- riant Boráros Imre és László Géza játssza majd felváltva. Kriszteknét Gombos Ilona alakítja, Javorsz- kynét pedig Szabó Rózsi. Milica személyét Tóth Erzsébet kelti életre, Grosst Lengyel Ferenc személyesíti meg. Bemutató ma este, 19 órakor, Košicén, a MATESZ Thália Színpadán. A Komáromi bemutató időpontja: március 25. KMECZKÓ MIHÁLY Nem o harminc kilométer A CSEMADOK somorjai helyi szervezetéről többször írtunk az elmúlt két-három esztendőben. Persze, ebben egy kicsit közrejátszott az is, hogy Somorja nincs messzire a fővárostól, könnyen elérhető, és talán a hírek is hamarabb jutnak el hozzánk, mint más tájakról. És ha megfigyelték az olvasók, általában — ahogy mondani szokás — jót írtunk. Mert ebben a szervezetben mindig történik valami érdemes, valami figyelemre méltó. Tehát, van miért menni, ami sokkal fontosabb tényező, mint a mindössze harminc kilométernyi távolság. Legutóbb kisszínpadi találkozóra kaptunk meghívót. Kls- színpadl találkozó a járási versenyek után, a kerületi döntők előtt? Igen. És máris írom, hasznos és jól Időzített rendezvény volt. Négy csoport lépett föl, a somorjai Üzenet, a dunaszerdahelyi Fókusz, a bratislavai Forrás és Matica slovenská helyi szervezetének irodalmi színpada, amely először szerepelt közönség előtt. Ha arra gondolunk, hogy a kisszínpadi mozgalomban a kerületi döntőkön és a Jókai-na- pokon kívül úgyszólván nincs lehetőség az erők komolyabb (vagy: a komolyabb erők) ösz- szemérésére, már okkal nevezAz Üzenet Irodalmi Színpad Páskándi Géza „Távollevők“ című darabját adta elő. (Gyökeres György felvétele) tűk hasznosnak a rendezvényt, amely végül is kitűnő alkalmat kínált három életegyüttesünknek az újabb fellépésre. Nem volt zsűri, nem osztottak díjakat, de mindenki tanult, elvitt valamit, és szép élményben volt része a nagyszámú közönségnek. A szervezők, Pre- sinszky Lajossal az élen, Igen okosan tették, hogy kritikusokat, újságírókat hívtak meg, akik a szemle után értékelték- elemezték a látottakat, egyúttal hosszú és izgalmas vitára ösztönözve a jelenlevőket, rendezőket, szereplőket. Azt sem véletlenül jegyeztük meg, hogy jól Időzítették a szemlét. Az igazi erőpróbák előtt a hallottak alapján is, talán tudnak javítani, csiszolni a .műsorokon a kisszínpadok vezetői és tagjai. Nem csupán a győzelem érdekében, hanem azért is, hogy színvonalas, zavartalan élményt nyújtó műsorokat vigyenek Komáromba és mindenhova, ahol fellépnek. Az persze, hogy mennyire volt hasznos ez a rendezvény a csoportok számára, mennyit segített a műsoroknak, igazán csak a következő előadásokon mérhető le. Azt viszont már most bizton kijelenthetjük, hogy a CSEMADOK somorjai helyi szervezete megint egy új, követendő példával állt elő. (bodnár)
