Új Szó, 1977. január (30. évfolyam, 1-30. szám)
1977-01-14 / 13. szám, péntek
Keleti Golf-áram VALLOMÁSOK A KÖZÉP- ÉS KELET-EURÓPAI NÉPEK BARÁTSÁGÁRÓL A népszerű Kozmosz Könyvek sorozatban figyelemre méltó és a maga nemében alighanem egyedülálló útirajz-kö- . tét jelent meg Budapesten. Tíz fiatal magyar alkotó — író, költő, kritikus, etnográfus stb. — vall ebben a sajátos műfajú antológiában hét baráti országról. A könyv lapjain megelevenedik a meglátogatott országok — Bulgária, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Lengyelország, az NDK, Románia és a Szovjetunió — népeinek történelme, ga: lasága, anyagi és szellemi kultúrája, jelenkori élete. A kötet szerzői (átlagéletkoruk 28—30 pv) valamennyien igen jól felkészült, alaposan tájékozott utazók, akik útiélményeiket. ismereteiket, megfigyeléseiket és tapasztalataikat a személyes átélés színes szűrőjén, magas művészi fokon nyújtják át olvasóiknak. Amint az antológia szerkesztői — Kiss Gy. Csaba és Varga Csaba — megjegyzik, nem vállalkozhattak egy-egy ország teljes bemutatására. Ez lehetetlen is lenne néhány lapon. Viszont a leírtakban a lényeges történelmi mozzanatokra, kulturális Jelenségekre összpontosították figyelmüket és igyekeztek kitapintani azokat a rugókat, amelyek lökést adtak egy-egy nép vagy nemzet törekvéseinek. Úgyhogy végül is értékes, igaz, változatos színes és friss ismeretanyagot közvetít az olvasónak e szép gyűjtemény. Tényleges értékét és jelentőségét azonban én mégis inkább másban látom. Egyrészt abban, hogy rádöbbentett: felületesen és sokszor fölényesen atazunk-utazgatunk ml, Közép- és Kolet-Európa nemzeteinek fi'T.i, egymás kicsi országában, ma sokszor kevesebbet tudunk egymásról, mint a múlt század elején, nem ismerjük egymás nyelvét, történelmi múltját, kulturális és más szellemi értékeit, hagyományait, gyakran még ma is vak és hazug előítéletek szerint ítéljük meg egymást, ami gátolja közeledésünket és rendkívül káros igaz barátságunkra, testvériségünkre nézve. Mi, közeli szomszédok sokszor kevésbé ismerjük egynást, mint más tőlünk távolabb élő nemzeteket. Másrészt abban látom fontosságát és jelentősegét az antológiának, hogy a fiatal, a már előítéletek nélkül nevelkedett nemzedék V pviselői írták, mintegy a jövő programjául hirdetve meg a közép- és kelet-európai népek jobb kölcsönös megismerését, mélyebb becsüléséi és tisztelését, hogy otthon érezhessük magunkat hazánk határain kívül, egymás országában is. Olyan program ez, melyet követni itihet és érdemes! ,,Mindannyiunk számára a közeledés korparancsa — a legfontosabb. A közös hullámhossz keresése, amelyen kölcsönösen fogható az egymásnak küldött üzenet.“ Az útirajzok szerzői tudatában vannak, hogy nem ők az elsők a baráti népek „felfedezésében“, jól ismerik elődeik, Körösi Csorna Sándor, Kazinczy Ferenc, Széchenyi István, Ady Endre, József Attila, Bartók Béla, Németh László, Balogh Edgár, Fábry Zoltán ez irányú törekvéseit, tudják, hogy „csak“ folytatói lehetnek egy eleven nemes hagyománynak, de jelenünkben, az egymás keresésének legújabb korszakában mégis méltányolni kell összpontosított fellépésüket az „egyoldalú tájékozottság“ és a „hamis, félrevezető tájékoztatás“ beidegzettségével szemben. És van itt még egy mellőzhetetlen „apróság,“ amit érdemes megemlíteni. Gulay István a Megszólított a Šumava című, Csehországgal foglalkozó írásában visszanyúl Németh Lászlóhoz, aki 1940-ben „a régi olasz — délszláv — magyar — lengyel, sőt cseh és román kapcsolatok“ felelevenítését áhítja, azokat a kapcsolatokat, „melyek, mint egy keleti Golfáram melegítették a kelet-európai kis népek életét“. És Gulay István 1976 végén (ekkor jelenik meg a könyvJ ugyanannak a hiányát érzi. Elgondolkodtató ez az egyezés. „Ez a melegség, ez hiányzik — írja Gulay. — Nem pótolják ezt a szomszédból hozott fényképek, sem a »cuccok« sem a balatoni enyelgések cseh fiúk és magyar lányok között.. Igaz ugyan, hogy voltak „történelmi enyelgések“ is, hol királyaink, hol pórnépeink között, amelyek bizony vér szerinti magyar—bolgár, magyar— Jengyei, magyar—cseh, magyar-szlovák stb. rokonságot és testvériséget eredményeztek. E vonatkozásban több szerző is számos érdekes példát hoz fel arra, hogy a magyar királyi dinasztiáknak a legkorábbi évszázadoktól kezdve milyen kiterjedt baráti és rokoni kapcsolataik voltak más nemzetekkel. (Varga Csaba például egészen a Csodaszarvas mondájához nyúl vissza tudományos bizonyítékért.) Fontosabb ennél persze a népi rétegek ilyen fajta egymáshoz való közeledése, aminek eredményét a magyarságnál megtalálható szláv, román, török stb. nevek — és viszont — jelzik. Vagyis „mesés keleti kavargás rögzítődött biológiai láncainkban“. De persze már leszögeztük, hogy nem ez az, amiből igazi melegség hathatná át a nemzetek kapcsolatait. „Közel vagyunk egymáshoz és mégis ♦távol“ — állapítja meg nyilvánvaló sajnálkozással Kiss Gy. Csaba Hegyországi változatok című, Szlovákiának szentelt útirajzában. ö maga persze egészen otthonosan mozog Szlovákia tájain, a jelképül választott Magas-Tát- rában éppúgy, mint Liptóban vagy Árván, „Pavol-Országh Hviezdoslav, a legnagyobb szlovák költő“ pátriájában. Nemcsak földrajzilag ismerkedett meg a festői szépségű országgal, hanem sikerült népének leikéhez is közelférkőznie, ugyanakkor biztosan mozog a szlovák kultúrában, irodalomban, ami nem is csoda, hiszen a legjobb írókat, költőket választotta kalauzául. A különböző szlovák tájak emberéről is tud sajátosat, érdekeset mondani. Például: „...szülőföldjükre nagyon büszkék az árvaiak, gondosan számon tartják, hogy kit adott e vidék a szlovák kultúrának. Akik elkerülnek innen, állítólag életük végéig hazavágynak, s idegenben rokonként összetartanak.“ Kiss Gy. Csaba a két nemzet (a magyar és a szlovák) történetében, kultúrájában fellelhető párhuzamok egész sorát vonultatja fel annak dokumentálására, hogy akad bőven, ami összeköt bennünket, csak fel kell emelni a földre engedett szálak végét. Viszont számos máig élő egészségtelen, a közeledést akadályozó, sajnálatos jelenségre is rámutat. „Nagy hallgatások, kölcsönös pironkodás jellemzi azokat a beszélgetéseket, amikor fiatal magyar és szlovák irodalmárok társaságában egymás modern irodalma kerül szóba, ha nagy ritkán sor kerül ilyen találkozókra.“ A magyar—szlovák kapcsolatok alakulását történelmi folyamatosságukban vizsgálja meg, szigorú, de őszinte és objektív társadalmi-szociális érveléssel: „A polgári nemzet- téválás céljai jelöltek ki kölön utakat a sok nyelvű »Hungária« népeinek. A nemzeti ébredés időszakában — tájainkon a 18. század végétől — kezdtek kialakulni azok az elképzelések, amelyek a 19. és 20. században tragikus ellentétekhez vezettek. Szükségszerű volt a törekvések szembekerülése, éppen nacionalista jellegük miatt. Amelyik nacionalizmus előnyösebb helyzetbe került — a magyar például a kiegyezés, a szlovák 1918 után —, törvényszerűen használta ki helyzetét nemzeti elnyomásra. Emlékeznünk kell a közös ellenségre és az egymásra fogott fegyver tanulságaira is: a törökellenes harcok vagy a Rákóczi-szabadságharc azonos oldalon küzdő magyar és szlovák hőseire, 1848—49 elmaradt kéznyújtására és közös tragédiájára.“ Kiss Gy. Csaba is osztja a könyv többi szerzőjének azt az elfogadható megállapítását, hogy az egymásról alkotott, ma is tovább élő negatív előítéleteknek elsősorban a tájékozatlanság, a tunyaság, az ostoba önelégültség az oka. Csaknem valamennyi szerző úgy találja, hogy a nemzetiségek eddig is fontos tényezői voltak és a jövőben is azok lehetnek a nemzetek közötti általános kommunikációnak. A műfordítás pedig — ahogyan Kősa László és Spiró György hangsúlyozza — szinte felbecsülhetetlen értékekkel gazdagíthat kölcsönösen bennünket, ha kellő komolysággal és szinten művelik. A könyv címe alatt műfaji megjelölésként ez áll: irodalmi útirazjok. Hozzátenném ehhez: többször is úgy éreztem, élénk stílusú esszéket olvasok. Végezetül ennyit: a magyar ifjúság 25—30 éves nemzedékének képviselői nyújtották ki felénk kezüket ezzel az antológiával. Fogadjuk el az őszinte baráti jobbot! KÖVESDI JÁNOS-.lark's/1*»*” 03 o> c < > a (J) O Ember és környezete A budapesti Szépművészeti Múzeum tárlata Százhúsz grafikai lap segít felidézni négy évszázad tájait, városait, épületeit és az embert, közvetlen környezetével. Az alkotók sora H. Burgk- mairtól Picassóig terjed. Az augsburgi H. Burgkmair a fiatal Miksa császár pompás kastélyát, szökőkutas parkját, zenetermét s a korabeli hangszereket metszette fába. A. Dürer, minden idők legnagyobb grafikusa, a késő gótika szellemének hatása alatt állt kezdetben. De ezután az új korszak, a reneszánsz szelleme gazdag formanyelve hódítja meg. Metszetein a 16. századi polgári környezettel, a paraszt- udvar mindennapi életével, hegyoldalba épült várossal, katonákkal és fáklyatáncot járók csoportjával ismerkedünk meg. L. Cranach gótikus ritmusú, jellegzetes fametszetei a hatalmas weimari vár udvarát és lovagi mérkőzések pillanatait örökítik meg. A brüsszeli T. Sadeler 16. század végi, szobrokkal díszített termekben gazdag öltözetű társaságot idéz. J. Callot, a neves rézmetsző, a 17. századi francia reneszánsz városok kastélyait, kertjeit elevenen, levegősen, sok apró alakkal benépesítve ábrázolja. A harmincéves háború borzalmaira utalva elítélt az esztelen vérontást. Rembrandt művein valóság és költészet egyesül. A holland síkság nyugalmát, jellegzetes szélmalmait, Amsterdamot, csatornáit, a hajókat és az embereket jeleníti meg. Még egy szenvedélyes műgyűjtő otthonába is bepillanthatunk. MŠ n : b #' m u i #? i é Két Brecht egyfelvonásos a MATESZ-ban A színházak ritkán tűznek műsorukra egyfelvonásosokat. Hogy a Magyar Területi Színház most ezt tette, annak több oka van. Az egyik ezek közül az, hogy ezelőtt negyven évvel alakultak meg Spanyolországban az első nemzetközi brigádok, amelyek a köztársaságiak oldalán legendás harcot vívtak Franco fasiszta csapataival. Több mint ötven ország bátor fiai harcoltak a nemzetközi brigádokban — köztük körülbelül kétezren Csehszlovákiából. Minden önkéntes tisztában volt azzal, hogy a demokrácia védelme nem csupán egyetlen ország dolga. Nem csoda, hogy ez volt a csehszlovákiai önkéntesek jelszava: „Madrid falainál Prágát védelmezzük!“ Ekkor kapott szárnyra a híres jelszó: „NO PASARAN!“ (Nem törnek át!), amelynek jegyében a legendás hírű Lukács tábornok is hősi halált halt... Ezekben a válságos napokban játszódik az első egyfelvonásos (Carrar asszony puskái) cselekménye. Brecht mesterien, szinte csz- köztelenül mutatja be az öntudatra ébredés bonyolult folyamatát ... Leonyid Brezsnyev, az SZKP XXV. kongresszusán elhangzott beszédében többek között ezt mondta: „Az emberiség megunta már, hogy folyton egy puskaporos hordó tetején táncoljon ...“ Annak a folyamatnak, amely a helsinki konferencia után megindult, színházunkban is tükröződnie kell. Ma, a kozmikus háború reális veszélyének árnyékában minden eszközzel táplálni kell az emberekben a „békességóhajtást“, (ahogy Virág Benedek írta több mint 175 évvel ezelőtt). így került a MATESZ műsorára a második Brecht-egyfelvonásos (Szophoklész Antigonéja!, amely tulajdonképpen a szo- phoklészi Antigoné brechti adaptációja. Egy „mellbevágó“ előjátékkal Brecht az „eredeti“ mű cselekményét a második világháború idejébe (1944 be) helyezi ... A két egyfelvonásos úgy alkot dramaturgiai (illetve tartalmi) egységet, hogy a spanyol Carrar asszony 1937-ben elhangzó „jóslatszerű“ felismerése („Aki fegyvert ragad, annak fegyver által kell vesznie“) a III. Német Birodalom bukásával „objektivizálódik“. A Brecht-egyfelvonásosok műsorra tűzésének „nyomós“ oka az volt, hogy a MATESZ egyetlen darabot sem játszott eddig a 20. század eme kiemelkedő drámaírójától, az epikus színház megteremtőjétől, akiről köztudott, hogy „egyetlen rangos német szerző sem állott műveivel olyan határozottan a kommunizmus szolgálatába, mint Brecht“ (O. Mann). A ma este bemutatásra kerülő két egyfelvonásos a brechti életmű élvonalába tartozik. A Carrar asszony puskáinak 1955. március 23-án volt a csehszlovákiai bemutatója, az Armádni umelecké divadlo színpadán, Jan Grossmann és František Štépánek rendezésében. (Hadd írjuk le azt is: a színház akkori művészeti igazgatója E. F. Burian nemzeti művész volt). A szövegben némi korrekciót hajtottak végre (például kiiktatták a szomszédasszony szerepét). A Szophoklész Antigonéja című Brecht-egyfelvonásost a MATESZ mutatja be először Csehszlovákiában. A világ különböző színházaiban azonban nem ismeretlen (különösen az „avantgarde“ színházak játsz- szák előszeretettel). Az egyfelvonásosok rendezője Takáts Ernőd, díszlettervezője Platzner Tibor, jelmeztervezője Balogh Ági. Az előadásban részt vesz a komáromi társulat csaknem valamennyi tagja. Carrar asszonyt Lőrincz Margit, Antigonét Kucman Eta játssza. Bemutató ma este, fél nyolckor, Komáromban, a Szakszervezetek Házában. KMECZKÓ MIHÁLY A haarlemi A. v. Ostade a paraszti élet festője. Egyszerű, '-Igénytelen otthonok, dolgozó emberek s a falusi disznóöléseket követő vidám mulatozások vérbő jellemzője. Stefano della Bella az antik és a reneszánsz Róma emlékeit magasztalja. Megelevenedik Vespasianus temploma, az Angyalvár a Tiberis partján. Ám a régi dicsőség árnyékában észreveszi a romok közt élő nincsteleneket, klasszikus oszlopokra erősített köteleken száradó, szegényes ruháikat. Közben látja a gazdag villák parkjainak pálmái alatt, szobrai között szórakozó előkelő társaságot is. G. Piranesi, a 18. századi építész a régi Róma rajongója. Megörökíti Augustus fórumát, a Colosseum hatalmas tömegét, a diadalíveket, a híres kutakat, de látja az összetákolt bódékat és a kocsmák látogatóit is. Velence krónikása A. Canale. Európának akkor még „tündöklő szalonját", a Szent Márk teret, a Dózse palotát, egy közeli városka szegény házait és a tengerparton foglalatoskodó embereket tünteti fel. Watteau, a 18. századi Franciaország tékozló arisztokráciáját, „gáláns ünnepségeinek“ eszményített világát rokokó bájjal tükrözi. A svéd N. Laf- rensen hírt ad a stockholmi gazdagok gondtalan életmódjáról. J. B. Chardin utolérhetetlen tolmácsolója a nagy francia forradalom előtti kispolgárnak és környezetének. W. Hogarth az angol polgári társadalomról tár elénk részletező, szatirikus, erkölcsprédikációkban bővelkedő képet. Goya, a letűnt „Aranykorszak“ után, Spanyolország utolsó nagy mestere. Karcai és litográfiái, a sötét reakció idején, a kor borzalmait ábrázolják. Maró szatírája, félelmetesen csapongó képzelete az 1800 körüli évtized elviselhetetlen légkörét s rémségeit vetíti ki híres sorozataiban: Az ötletekben, a Példabeszédekben, a Háború borzalmaiban és a Bikaviadal lapjain. H. Daumier karikatúrái a visszaállított királyság korának ellentmondásait, hazugságait, gonoszságát démoni gúnnyal ostorozzák. A 19. század végének nagy művésze H. Toulouse Lautrec Párizs éjjeli életének markáns jellemzője. Otthonos a Montmartre mulatóiban. Éles, kegyetlenül átható tekintettel nézi ezt a világot. Megragadja forró hevességét és intim báját. Litográfiái képet adnak egy végleg letűnt korszakról. Oj mondanivalóval is gazdagítja a grafikát. Remek képekben villantja fel a cirkusz világát és a sportpályák eseményeit. A 20. századi Vuillardot az intim témák vonzzák. Polgárcsaládok kedves, bensőséges, csendes életét idézi meg. Bonnard Párizs látképét, embereit, polgári otthonait érzékeny kézzel vázolta fel. Az ifjú Picasso „rózsaszín korszakában“ elevenített meg egy cirkuszos családot, anyát, gyermekével s egy mutatványra készülő, golyón egyensúlyozó fiúcskát. BÁRKÁNY JENÖNÉ 1977. I. 14.
