Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1976-12-26 / 52. szám

1978. XII. 26. fofrlus OuAjlla* CUw-vlov «-T, ÖT-tKc^, \Lül'b-Mjcr' ­^^C^CCc^^-Lcc | OjL^~ aJLcu Araj^oLn/r**X. <Artr<*^jouo^rL üti ­l>><1 CMU.UIC/ | í (i fa- ^ énx^d^MX Zla^t, i - rr^ ■ , ff^/l <*U t|il»*.U **>^9. ; <”“* .^V'V “"“í 6 Ar^cocCe^i^ I A*4 "^-^oLtArV«^^ <^u_£jl,Ícx^Í. 04 ­‘DU «!.&. ' tr£ű?.a v Cdjc'ív^ . RÁGZ OLIVÉR, az SZSZK kulturális miniszterhelyettese: Különös érzés a súlyosan egymásra torlódó évek messzi távlatából visszapillantani régi karácsonyok hosszú sorára, dió- és fenyőillatú karácsony fákra, a hajdani „szép“ szo­bára, amelynek téli, fagyos hi­degét évről évre csak csillag­szórós, angyalhajas karácsony­esteken oldotta fel pattogó fa­hasábok ünnepi melegével az ódon cserépkályha és szemér­mes szeretettel a szívünk. Ta­lán az is különös, hogy sorra kutatva-becézve a múltérzést és élményt, az a felismerés véste a legmaradandóbban gyermeki szívembe, amely álta­lában csalódást szokott okoz­ni rég múlt gyermekkorom ak­kori kortársainak: az a pilla­nat, amelyben a kulcslyukon, ajtórésen át belesve, beigazoló­dott már régebben érlelődő sejtelmem és gyanúm, hogy a karácsonyfát és az alatta el­rendezett ajándékokat — nem a Jézuska hozza ... Nem a Jé­zuska hozta; Anyám szerető ke­ze simogatott végig becéző dé- delgetéssel minden meleg kis gyapjúinget, téli cipőt, képes­könyvet, mielőtt a helyére rak­ta volna, s a színes üveggo­lyók csillogása Apám felme­legedett pillantásában tükröző­dött vissza, miközben a fát dí­szítette elmélyülten, magába feledkezve. Ettől kezdve és ezért lett még szebb életem minden karácsonya; azoknak a máig érő szeretetéből színese­dett még szebbé, akik a szí­vükben és a szívükkel vará­zsolták elő minden karácsony­fámat. És minden karácsonyi aján­dékomat. Nem voltunk jómó­dúak: talán ezért tudtunk annyira őszintén örülni min­dennek, ami az illatos fenyő­TÖLGYESSY GYÖRGY egyetemi tanár, a kémiai tudományok doktora: A legszebb karácsonyi aján­dékot életem legszomorúbb ka­rácsonyának előestéjén kaptam, 1947-ben. Betegen feküdtem a komáromi kórházban, elzárva a világtól. A skarlát akkor még nagyon komoly betegség volt, hosszú hetekre az ágyhoz kö­tött. Nem mozdulhattam ki, és nem jöhetett be hozzám senki. Szomorú karácsonyestét vár­tam, szomorú szívvel. Ebéd után, úgy két óra táj­ban, hallom, hogy valaki kopog az ablakon. Ahogy odamentem, hát boldogan látom, hogy az édesanyám. Kint havazott, a kendőjét már vastagon belepte a hó. Körülbelül egy órát állt az ablak alatt, és csak mutogat­tunk, mutogattunk, a kezünk­kel mondtuk el egymásnak, gallyak alá került. A felhúzha­tó mozdony vontatta kis vonat­nak (alagútja is volt!), a kis szánkónak, majd az évek mú­lásával az első nyakkendőnek, az első hosszúnadrágnak, sőt, az első borotvának: azt is ka­rácsonyra kaptam. És mégis akadtak évek, ame­lyek során a „szép“ szoba ka­rácsony- estéjén is fűtetlen ma­radt, s nem tükrözte vissza ünnepi tisztaságú ablak a csil­lagszórók játékos sziporkázó - sát: az ablakokat sötét papi­rossal kellett beborítani, s az akkori évekből egyetlen verset őriznek akkori huszonkét esz­tendőm emlékei, mert hiszen a vers ünnepi hangulatát: Lágy hópehely, aranydió és selymes angyalhaj, s csillag­záport szór szét az éjben egy pajkos angyalraj... már a következő sorokban a dacos keserűségnek kellett fel­váltania, s a vers utolsó sora már rekedt kiáltásba fulladt: ami a dupla üvegen át hallhatatlan volt. Nagy aján­dékot tulajdonképpen nem hoz­hatott. Almát hozott, amely a kertünkben termett, és süte­ményt, amit saját maga sütött. Annyit megengedtek, hogy be- ktiidje hozzám. Este kis ünnep­séget rendeztek a kórházban, de én a hazaival voltam igazán boldog. Uram, hívd fel a Földről ma a gépfegyveres Angyalod! Ezekben az években nem kaptunk ajándékot: különböző tábori postaszámmal ellátott le­velezőlapot kaptunk, s mert ketten voltunk távol a szülői háztól, mindkettőnk levelező­lapja ezekkel a sorokkal kez­dődött: „Kisfiam, ez idén nem állítottam karácsonyfát. Ki­nek? ...“ És mégis ezeknek az évek­nek az utolsóján kaptam éle­tem legszebb, legemlékezete­sebb, örök érvényű karácsonyi ajándékát. Pedig akkor nem a szép szobában álltam az ünne­pi fa előtt; egy kriptában ku­porogtam, s a karácsonyi éj­szaka hidege a kripta ajtaja elé álcázásul felhalmozott kö­vek, porladó csontok és rotha­dó koszorúk szövevényén át szivárgott be közénk, bujdo­sók, halálra üldözöttek, a kin­ti élet megtagadottjai és a kinti világ tagadói közé. De az ajándék több, szebb és szí­vet melengetőbb volt minden addigi karácsonyi ajándékom­nál: hadilisztből sütött hadika­lácsba illesztett három szál színes karácsonyi gyertya volt az ajándék, s az éj leple alatt a kriptába becsempészett aján­dékot becsempészett levél kí­sérte: „Kisfiam, vigyázz ma­gadra, tarts ki, már csak na­pok kérdése, s újra miénk lesz a Karácsony... A gyertyákat csak nappal gyújtsd meg: el ne áruljon a fényük!“ A gyertyákat még aznap éj­jel meggyújtottuk: a fényüket a kiürítési parancs elől bujká­ló vasutas védte a köpenyével, a partizánoktól hozzánk sodró­dott szlovák tizedes pedig át­ölelte az én szakadt katonakö­penyembe burkolt vállamat és_ karácsonyi dalt zümmögött a’ színes gyertyák rejtett fényé­hez. És az a három szál színes gyertya azóta is ég, lobog — lobog. Ez nagyon szép emlék. A többi karácsonyesték elhomá­lyosulnak mellette, és a később kapott nagyobb ajándékok is eltűnnek az emlékezetből, hol­mi ajándékok, amelyek egyik nap vannak, a másik nap már nincsenek. Az alma és a süte­mény örökre megmarad. Édes­anyám hozta őket, akinek je­lenléte a családi otthon melegét árasztotta a rideg kórházi szo­bába. Mondjam még el, hogy az osztálytársaimtól is kaptam cso­magot, levelet is, amelyet az egész osztály aláírt. A lányok külön sorban, hogy hiányzik a zongora és egyáltalán a zene­kar. Ugyanis volt egy zeneka­rom: Remélik, írták, hogy ha­marosan meggyógyulok, és a farsangi összejöveteleken már együtt szórakozhatunk, tizen­hatévesek. A szomorúnak induló kará­csonyestén már nem voltam egyedül, sőt. ajándékot is kap­tam, a legszebbet. K o p ó c a Tibor rajzai GOGH KÁLMÁN válogatott labdarúgó: Labdarúgó, méghozzá válo­gatott. Csupa csillogás az éle­te, gondolják még ma is sokan. Gyönyörű tájakat lát, emberek­kel Ismerkedik, minden napja piros betűs ünnep. Mi tagadás, ilyenek is alkadnak, de azért az átlagos hétköznapokból sokkal több van, amikor szinte a vég- kimerüilésig edzünk, fájdalmas sérülések érnek, több ezer kilo­métereket utazunk. Sokszor ma­gam is csodálkozom azon, hogy bármerre járok, mindent szülővárosommal és mostani lakhelyemmel hasonlítok össze, és egyetlen , világvárosban, egyetlen pazar szállodában sem éreztem egy pillanatra sem olyan jól magam, mint otthon, családom körében. Ezért talán nem tűnik fel furcsának, hogy a legkedvesebb karácsonyi ajándékom egy könyv volt. Egy kislánytól kap­tam, akivel akkor kezdtem jár­ni, és így különösen jólesett figyelmessége. Truman Capote Hidegvérrel című könyvét kap­tam tőle. A könyv megdöbben­tő élménnyel szolgált. Az olva­sók közül is minden bizonnyal sokan emlékeznek a történet­re. Az író brutális gyilkosság- sorozatot követ nyomon, rideg tárgyilagossággal, szigorúan a tényékhez ragaszkodva. Így még hátborzongatóbb a törté­FERENCZY ANNA, a komáromi Magyar Területi Színház művésznője: Nálam a karácsonyi emlékek kétfélék. Gyermekkoriak, ami­kor még én kaptam ajándékot és mostaniak, amikor nekem kell ajándékról gondoskodnom azok számára, akiket szeretek. Mégis, ahogy a gyermekkor ka­rácsonyi emlékei közt kutatok, számomra a legemlékezetesebb talán 1939 karácsonya volt. Ak­kor már három hónapja dü­höngött a háború. Két testvéremmel együtt még kicsinyek voltunk, és termé­szetesen mi is nagy izgalom­mal vártuk a karácsonyt. Ab­ban az időben falun még nem nagyon dívott az ajándékozás, meg nem is nagyon tellett rá a szegényembernek ... Maga a karácsonyfa volt az ajándék. A karácsonyfa, melyre szalon­cukor került (ami persze koc­kacukor volt becsomagolva) no meg dió, alma és szőlő. Sok családban még ez sem volt... Számunkra azért emlékezetes 1939 karácsonya, mert ekkor már csokoládédísz Is került a fánkra. Mi, gyerekek, már a karácsonyfára való felaggatás előtt „elosztottuk“ egymás közt a csokoládéfigurákat, melyek között állatfigurák — orosz­lán, elefánt, mackó és más — is voltak. Nekem egy piros csokoládészívecske, egy nyuszi meg a béka maradt. Borzalma­san örültem neki, keléskor-fek- véskor mindig megnéztem, raj­ta van-e még a fán a szívecs­net. Két ember egy egész far­mercsaládot mészárol le, de a várt nagy összeg helyett csak száz dollárt talált... A lány, aki a könyvet ajándé­kozta, azóta a feleségem. Ma is sokat beszélünk erről a könyv­ről. Ű szokta mondani, hogy milyen jó lenne, ha a gyerme­künk már nem hallana Háború­ról, nem látna szörnyű képso­rokat a világ sok országából. Érdekes, több alkalommal, amikor más nemzet fiaival mér­kőzések alkalmával kezet ráz­tam, eszembe jutott a kegyetlen történet, s az villant föl ben­nem, milyen jó lenne, ha csak a sportpályákon vetélkednének, és egyébként mindenki csak az­zal törődne, hogy a költő által áhított harmónia beköszöntsön minden családba, és nagy kö­zösségünkbe, az egész világ­ra is. kém, nyuszim és békám... Egy reggelen „tragikus“ fel­fedezést tettem: lassan tüne- deztek a fáról a csokik. Az én nyuszim is eltűnt. És másnap a béka is. öcsémnek meg a holdacskája. Egymásnak es­tünk, mindegyikünk a másikai gyanúsította a csokoládé meg- dézsmálásával. Volt nagy ve­rekedés a „szeretet fája“ alatt. Aztán anyukánk „rájött“, hogy biztos az oroszlán eszi meg a többi állatot. Felfalja a nálá­nál gyengébbeket... Mivelhogy ő az állatok királya. Ezután már nem verekedtünk, de kér­lelni kezdtük anyukát, hogy biztos, ami biztos, le kell szed­ni a fát! Míg anyuka az ollót kereste, én testvéreimmel a fát őriztem, hogy közben az oroszlán fel ne falja a megma­radt csokiállatkákat és figurá­kat. Nagyon féltem, örökkéva­lóságnak tűnt, míg az olló elő­került. Nálunk falun a kará­csonyfát az asztal fölé szokás akasztani egy szegre, alatta pe­dig a „bőséget“ jelentő szita van, melybe búzát, diót, almát raknak szimbólumként. „Űrzés közben“ gyanakodni kezdtem az almákra is, hátha ők falták fel a békámat, nyuszimat.. Kukoricahántáskor, tollfosztás- "kor sok boszorkányos történe­tet mesélnek az öregek, a tár­gyak életre keltek ezekben a mesékben és bizony, az alma is gyanúba került előttem... Sem élő, sem holt nem vol­tam, mikor végre előkerült a nagy zsáknyíró olló, amivel anyu levagdalta a fáról a meg­maradt csokoládédíszeket és „szaloncukrot“. Megkaptam én is a részem — már, ami meg­maradt. A markomban szoron­gattam a kis piros csokiszívet és máig is titok számomra, hogy ki ette meg a csokinyu­szimat és a csokibékát. Mert öcsi, mikor az oroszlánt ette és felbontotta (ő volt a szeren­csés, aki megkapta ezt a töb­binél nagyobb csokit J — szó­val nem volt az oroszlán „ha­sában“ az én eltűnt két állat­kám. Abban a hi szemben él­tem, hogy talán az alma volt a tettes... Hát ez a gyermek­kori emlékem maradt kará­csonyról, egy titok, melyet azóta sem sikerült megfejteni.

Next

/
Oldalképek
Tartalom