Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-12-26 / 52. szám
— Lelkes János. # * # Hát akkor kopogjunk a szép nevű Lelkes János nyári konyhájának ajtaján. Az ajtőnyílásból alacsony ember hajol ki, mosolyogva, a borotvakrémtől félig hófehér arccal, borotvával a kezében. A vasárnapi ebéd illata kihasználja a pillanatot, ömlik az udvarra, ölelni, melengetni a didergő napsugarakat. Amíg János bácsi befejezi a borotválkozást, felesége a házba, jól fCtött konyhába tessékel. Az előszobában falra festett kép: erdő, víz, a vízen csónak, a csónakban ember, amint éppen a táplit emeli ki. — A férjemet ábrázolja. A süli Horváth Gyula festette, már meghalt. — Nézd meg a tyúkokat, nem mentek-e ki! — mondja János bácsi a feleségének, mielőtt leülne a dívány széiere, mintha víznek partjára. — Halászat? Nekem mindenem. Édesapám is halász volt, öregapám is, sokat jártam velük, emlékem is van ezekből az időkből, borzasztó is, meg vidám is. Egy éjjel apámmal kimentünk a vízre. Azt mondja, fiam, rámegyek erre a csőkre, fogd meg, tartsd a ladikot. Mondom neki, papa, itt csők nem volt. Visszaszól, hisz ott van, láthatod. Megfogom, hát egy halott volt. — Van-e mostanában is annyi hal, mint régen? — Azt nem is lehet elmondani, hogy akkor mit lehetett fogni, és mit lehet ma. Kilenc fia volt apámnak, a halakból éltünk. Harminc-negyven kilót is kifogtunk egyszerre. Ma sok a motorladik, a csőkből meg a könnyűbúvárok szedik ki a halakat, máskor meg árammal verik agyon őket. Ezt nem szabadna, mert a kicsik is elpusztulnak. Persze, azért lehet Mindegy, honnan indul el az ember, a Latorca mellől, a Csallóközből vagy éppen Dubrovnikből. Úgyis a saját forrásaihoz lér meg, a saját partjainál köt ki. Akárcsak a folyók, a tágasabb és talán tisztább medrekből is mindig hazagondolók, aztán hazatérők. Mindig velük van, mindig visszaszólít valami. Nem lehet abból egyetlen téglát sem eladni, sem elveszíteni, ami otthon. Mindenik partok közül a legszilárdabb. Magamat fosztanám ki, magamat rontanám le, rám dőlne, összenyomna a világ, ha csak egyetlen szög hiányozna abból a láthatatlan, de éjjel-nappal lakott otthonból, amit édesanyám kezdett építeni, ezerszínű, megfizethetetlenül drága anyagokból. Azor a nyelven, amelyen József Attila megírta a Dunánál című verset. Mindig eszembe jut ez a hatalmas ívű költemény, amikor a Duna partján ülök. Lám, most is visszanyúlt érte a csodálatos emlékezet, amely könnyű szellő érintésére is nyomban mozdul. És mozdít, most szülőföldem felé, messzire a bodaki halászoktól, akiket még nem ismerek. 1976. XII. 26. Mozdít, visz a Latorca partjára, ahová kerékpáron jártunk, Királyhelmeeről. Tizennégyszer ezer méter, fényes hajnalokban. Hei, de szép, de tüzes ég alatt indultunk. A holt ágra. Amely számunkra élőbb és izgalmasabb volt a folyónál. Bosszantott nyugalma, ahogy, titkolni tudta a mélyében zajló életet. Talán ezért is halásztam ott szívesen. Minden kifogott hal elárult valamit a holt ág természetéről. Ahogy az emberről árulkodnak a szív rejtekeiből kifogott szavak. Hányszor akartam egyszerre sokat megtudni a holt ágról, és a végén üres tarisznyával, jobb esetben két-három, kisuijamnál alig hosszabb, szúrós törpeharcsával kerekeztem haza. Ilyenkor mindig zsörtölődött anyám, ki pucolja meg ezeket a hitvány jószágokat, és minek, meg aztán inkább maradtam volna otthon, több hasznomat veszik. Felejthetetlen élmények. Sorolnék belőlük, de közeledik Bodak, egyike a halászokról is híres csallóközi falvaknak. És még szeretném elmondani, hogy az utóbbi tíz esztendőben -talán ötször ha vetettem horgot a vízbe, kétszer a Laboréba, háromszor a Kis-Dunába. De megállók mindig, ha csak néhány percre is, amikor horgászt látok, messzi futó vizek partján, csendbe burkolózva. Nemrégen a Duna jugoszláviai szakaszán, pontosabban Újvidéken bámultam meg néhány „csendes“ embert, és aztán Dubrov- nikban, az égnél kékebb Adriai-tenger partján. A horgászok mellett, a sziklákon, nem láttam nagy halakat, de a kicsinyekben is ott lüktetett, hátukon villant, ami a felszínen nem látható. Most nem horgászni megyek, még csak nem is bámészkodni, mégis megkérdem, lesz-e szerencsém, síkerül-e annyi idő alatt, amennyit ez a napfényes délelőtt kimért nekem, igazi halászokkal találkozni. Szapon nem sikerült, akit mondtak, vadászni ment, Gellébe. Melyik faluban keressünk tovább, Vajkán, Doborgazon, Nyárodon vagy Bodakon? Bodakra esett a választás. Gével a végén, ismerős a szó, sőt az étel is, amit jelöl. Gutái barátom gyakran emelt ki nagy tállal, az internátusi szobán, hazaival rakott táskájából. Hogy miből készül, meg nem mondom, az értelmező szótár is csak sejteti: vakarákból sütött lepény. # * * Apa és fia a kertben. Ásóznak. Indulnék feléjük, de a fiatalasszony visszatart, nagy a sár, félcipőben a hátsó udvarnál tovább nem jutnék. Mire mondanám, nem baj, megelőz: — Küldd fel apát, vendége jött. Bognár bácsi nem nagyon igyekszik. Telnek a percek. Most a fák alól hallom a fia hangját: — Apa, menjen már, várják. Jön ő, csak lassabban, nehéz lépni a csupa sár csizmában. Meg aztán hetvenhárom év terhét is cipelnie kell. Sőt, az a tizenhét esztendő, ami cselédsorban telt el, duplán nehezedik a vállára. — Nemigen halászok én már, gyengülök, a ladikból is csak három-négy méterre tudom eldobni a horgot. El is vagyok foglalva, stukatornádat kötök, ha valaki parancsol. Igaz, egyre kevesebb a munka, ma már betongerendákat használnak. Most a kertet ástam, n fák közotí, ahol nem lehetett szántani, A kerttel is úgy vagyok, hogy nem sok hasznot hozott az utóbbi két évben. Nyáron ebben a kertben mindig melegebb van, mint a mezőn, ahol jár a szél. összefonnyad a növények levele, csak napnyugtakor jön észhez. Úgy látszik, a halak messzebb tanváznak Bognár Györgytől, mint a gondok. Pedig itt a Duna, néhány méterre. — Én a Duna mellett nőttem fel. Suhanc voltam, már akkor táplizgattam. Azelőtt nem ismerték a bünkért, most már van az is. Abban az az élvezet, hogy futkározik a vízen, a tápliban meg az, hogy akármilyen mélyről húzza az ember, rázza a hal. — Járt-e jégre, Bognár bácsi? — Jégre nem mentem, az alatt nincs gerenda. Télen nem lehet halat fogni, nyáron se igen. Kevés a hal. kifogy. A sporthorgászok kifogják az apró halakat. Jönnek a pozsonyiak, kérdem tőlük, fogtak-e már valamit. Azt mondják, még semmit. Nincs. De ők nem bánják, annak is örülnek, hogy a szabadban lehetnek. A városban falak között élnek. Itt elszórakoznak, dobálják be a horgot. — Ismer-e idősebb halászt a faluban, akivel találkozhatnék? , A fia válaszol, aki közben följött, pihenni egy keveset, könnyebb munkával a személykocsi körül. — Vannak itt apánál igazibb halászok is. Bognár bácsi nem tiltakozik — Például? még halat fogni. Éjjel a legjobb, csendesség van. A nagyhal ilyenkor megy. A hal mindig megy, csak nem tudjuk, mikor. Nagy esze van. Pláne a pontynak. A ponty odaáll a tápli szélére, és nem mozdul. Türelem kell hozzá, és a ladiknak nem szabad mozogni. Egyszer fogtam ogy hétkilós süllőt, betettem a csónakba, gyönyörködök benne, hát nem kiugrik! Sok érdekes históriát mesél János bácsi, s valamennyi főszereplője: a hal. Hőse: az ember. Elmond ja, hogy kell megnyűzni az angolnát, amely a tengerből úszik fel; elmondja, hogy a kemény halak a „fában vannak“; és azt is, hogy két ladikja van, az egyik pléhből. „Átkozott pléhladik, ha azzal elsüllyed az ember, nincs mese.“ Nevetve mondja, hogy egyik éjszaka, amikor elaludt a ladikban, két hódpatkány is mászott a hátán. — Már elültek a halak. Télre elmennek, mélyre. Tegnap este fogtam egy csukát. Van úgy, hogy tudok fogni tíz kilót is, de úgy is, hogy egy hétig egyet se. Attól függ, milyen a járása. — Meddig szeretne még halászni, János bácsi? — Amíg a táplit fel tudom húzni. Az előszobában ismét a falfestményt nézem. — Nem voltam itthon, amikor Horváth Gyula festette. Megvárt, és azt mondta, odanézz, jól elbántam veled, lefestettelek. — Olyan, mint a valóságban — szólal meg Lelkes néni. * * * Mindegy, honnan indul el az ember, a Latorca mellől, a Csallóközből vagy 'éppen Dubrovnikből. Úgyis a saját forrásaihoz tér meg, a saját partjainál köt ki. Akárcsak az angolnák. Ami otthon, csak azokról válik le, amelvek horogra akadnak, idegen vizekben. BODNÁR GYULA NÉMETH ISTVÁN:* Minden öregembernek elég oka van panaszra. Péter bácsinak is. — Vélek rád — mondja, amikor ráköszönök, s hosszan megnéz magának. — De a nevedet már elfelejtettem. — Húsz évig voltunk szomszédok. — Igen — mondja. — Hogy van, Péter bácsi? — Meghúzta egy kicsit a karomat a szalma. Vizes volt. De azért föladogattam, hazahoztuk, nem várhattunk tovább, állandóan esik, láthatod. — Maga adogatta föl a kocsira a szalmát? — Én. Aztán itthon kazalba raktam. — Nem szabadna magának már ilyen nehezet dolgozni! Hány éves? — Most tartok csak a het- venkilencedik elején. És nem a dolog fáj nekem, hanem a lejem. Megeszek egy szelet kolbászt, már zúg. Elmentem vele az orvoshoz. Megvizsgált, és azt mondta, hogy egy falat disznó- húst se! Pedig ott lóg még három kacsabegy tavalyról a kamrában. Sajnálnám kidobni. — Vigyázzon magára. Miért nem próbál halat enni? — Halat, fiam ... Hol eszel te itt halat? — Konzervben árulnak. — Azt tudom — mosolyog. Sok mindent árulnak, de mi kenyéren, són, cukron kívül másért nemigen megyünk a boltba. Mert nekünk, tudod, soha sincs elseje, nem dudál a postás, hogy megérkezett a nyugdíj... így aztán csak abból élünk, amit magunknak beteremtünk. — És Kati néni hogy van? — Most már megvan. Elcsúszott a télen, megrepedt a csont a csuklójában. Neki már rég -nem szabad enni disznóhúst, most, hogy nekem is megtiltották, télire már nem is fogtunk be malacot. Tartunk majd több tyúkot meg csirkét. Lesz nekik mit enni, nagyon szép a kukorica, igaz, négyszer meg- kapáltam. — Nem volt nehéz? — Elég nehéz volt, mert az idén gyorsan nőtt a gaz. Hallod, olyan különös év ez az idei, azt mondják azért, mert a Napon kitört valami veszedelem. Neked tán jobban kellene tudnod, mi az igaz belőle. Figyel rám a kalapja alól, ugyan mit szólok ehhez. De mivel hallgatok, bizonytalanul hozzáteszi: — Az is lehet, hallod, hogy nem is a Nappal, hanem a Földdel van valami hiba. Állítólag valami jégkorszak közeledik. Te mit gondolsz? Bólintok. Lehetséges. Az öregek hamarabb megérzik a hideg közeledtét. ☆ Jugoszláviai magyar íróriporter 'O X» «fl 3 2 ! *5 33 s 'S C '<0 e s Q < » o '® > *5 M >. oc ftt :0 ►» ü ® <4 :0 ►. U