Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1976-12-12 / 50. szám

Visszapillantó tükörben ANDREJ PLÄVKA ÜJ EMLÉKIRATAI A Sóvárgó szerelmest, Andrej Plávka önéletrajzi regényét a hazai kritika osztatlan elismeréssel fogadta, s az 1972-ben odaítélt Klement Gottwald állami díj is igazolta, hogy a gyermekkor, a szülői ház, az ifjúság, az iskolák, az emberré és költővé érés emlékeit költői szépséggel megörökítő, gondolatgazdag kötet jelentős irodalmi alkotás. A lapunkban megjelent recenziómban ki­emelhettem, milyen érzékeny költői ihletés­sel jelenítette meg Plávka szülőföldiét, a liptói hegyi világot. Leírásaiban és alakjai jellemrajzában megszíneződtek a szürke té­nyek, az emlékezés szövetét színező mesék és adomák szivárványos fényt adtak a visz- szapillantásnak, s a felidézett alakok meleg emberközelbe kerültek. Az elismerő kritikák és az állami díj is bizonyítják, hogy nem fogtam mellé, amikor a Sóvárgó szerelmest az utóbbi esztendők­ben megjelent önéletrajzi írások legrango- sabbjának mondtam, kiemelve, hogy élenjá­ró helye van a felszabadulás utáni szlovák irodalomban. Andrej Plávka emlékiratainak második kötete, a Teli pohár (Plná íasa, Slovensky spisovatel, 1976) mintha már némi zavarba hozta volna a recenseket. Az elismerés ugyan ezúttal sem maradt el, azonban tar­tózkodóbb, és nélkülözi az igazi nagy alko­tást fogadó lelkességet. Ezek a kritikák ál­talában egy termékeny és közhasznú élet mérlegének és fontos alkotói tettnek minő­sítik az önvallomásokat. Egyedül Ivan Kusy világítja meg helyesen és átfogóan a Slo- venské pohTady idei szeptemberi számában megjelent kis tanulmányában a mű igazi jelentőségét. Kusy szerint a testes kötet leg­nagyobb érdeme — és ebben egyetérthetünk vele —, ahogy Plávka tiszta képet ad a szlovák kulturális és társadalmi helyzetről, méltányolja, hogy gazdag tapasztalatait és benyomásait jól hangzó költői stílusa drá­mai erővel rögzíti. A Teli pohár azért érdemel behatóbb elemzést, mert egyfelől a maga ne­mében hiteles kordokumentum, másfe­lől — már csökkent mértékben — a szerző magatartására, költői arculatára is fényt vet. Nem lényegtelen, hogy a szerzőnek eb­ben az új kötetében sok tekintetben más természetű anyaggal kellett megbirkóznia, mint az előzőben. A gyermekkor, az Ifjú­ság, az eszmélés első évei, a szerelem és főleg a költővé érés kimeríthetetlen forrá­sai az emlékezőnek, és Plávka minden idea­lizálás nélkül igazi ihletésű lírával adott életet az elindulás rajzának, anmalk a gaz­dag embergalériának, amely élete első négy évtizedében körülvette. A Sóvárgó szerelmes első fejezeteiben az apa alakja, a munkáját hallatlan szorgalommal és becsületességgel végző tímármester, az első tanítója, tüdőbe­teg fivére élethűségük mellett oly legendás meseszerűséggel lépnek elénk, hogy ezek­nek a fejezeteknek méltó helyük van a mai szlovák széppróza hervadhatatlan csokrá­ban. Az olyan embereket, mint Plávka, a kapi­talizmus elszigetelte, a szocializmus az ese­mények központjába vonzza, figyelmezte­tett Kus^ idézett tanulmányában. A felsza­badulás utáni években Plávka a szlovák kul­turális élet élenjáró dolgozója volt, sok je­lentős állás betöltése után a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, a mai Tátrán ve­zetője lett, 1957-ben a Szlovákiai Írószövet­ség főtitkári tisztségét viselte, majd hosz- szas betegségek után, Miroslav Váleket és Vojtech Miihálikot követte a szövetség elnö­ki posztján. Ez a közéleti szereplés óhatat­lanul rányomta bélyegét a memoárra, sze­rencsésen abban a tekintetben, hogy szer­zőjének alkalma nyílott nem csupán figye­lemmel kísérni a felszabadulást követő há­rom évtized politikai, társadalmi és kulturá­lis eseményeit, hanem azok irányításában is tevékeny szerepet vállalhatott. Ebben a közéleti szerepében — ezt erősen a javára kell írnunk — mindvégig hű maradt önma­gához, az életet, a világ fordulását éber szemmel figyelő költőhöz. (A kötetbe ikta­tott számos verse ezt hatásosan igazolja.) 197B. XII. 12. Az emlékező érzelmi élete, belső világa — összehasonlítva az első kötettel — túl­ságosan a háttérbe szorul. Sajnálatos, hogy Plávka leszűkítette érzésvilágának rajzát. Mint költőien szép kivételt említem a hit­vese negyvenedik születésnapjára írt meleg sorait és a felköszöntő verset is. A szűkítés oka alighanem az, hogy nagyobb jelentősé­get tulajdonít az utazások alkalmával szer­zett élményeinek, a találkozásoknak és ün­nepi fogadásoknak. Korántsem rónám fel a szerző hibájául, ha nem kellene konstatál­nom, hogy tényközléseiben túlságosan ap­rólékos. Valahány poszton áll, mindenkor megnevezi munkatársait, s ez a puszta fel­sorolás gyakorta tehertételnek bizonyul, hogy elmaradt a munkatársak jellemzése, csak megnevezve szerepelnek, emberi szí­nük, magatartásuk nélkül. Valahányszor külföldön jár, nem mulaszt­ja el felsorolni, kikkel utazott és kikkel ta­lálkozott, a feljegyzésre érdemesek mellett tucatjával említ olyanokat, akik valójában reá, a költőre nem hatottak, nem formál­ták érzelmi és gondolati világát, s ezért az olvasó szemében nincs különösebb jelentő­ségük. A rengeteg adat és név nem vált hasz­nára a memoárnak; többet kaptunk volna, ha a visszapillantó jobban el­mélyed az élete útjába került fontos sze­mélyek, barátok, írótársak jellemzésébe. így vagyunk az országokkal és városokkal is, ahol megfordult. A sajátos megfigyelés he­lyett történeti adatokat közöl, pedig akad a kötetben számos kitűnő példa a város­vagy tájélmény lebilincselően érdekes meg­ragadására, mint az iraki útnak, Bagdad­nak szánt fejezet, amelyben Plávka megka­pó művészi hitellel írja le tapasztalatait. A fejezethez fűzött két vers is meggyőzi az olvasót, hogy szerzője nyitott szemmel jár a világban, ki tudja válogatni a tények so­kaságából a lényeget, s a maga egyéni stílusával ezt érdekesen meg is látja. Ugyan­így példásan eredeti, amit a Jashaja Polja- nában tett látogatásáról jegyez fel, lebilin­cselő a leningrádi fejezet, nemkülönben egy tátrai tartózkodásának cigánymuzsikával fű­szerezett emléke. Szerencsésnek tarthatjuk, hogy egyéni él­ményei alapján közelít a társadalmi moz­galmakhoz s élete ünnepi perceiben tartózko­dó a hangja. Ezzel a mértéktartással elke­rüli a sematizmus buktatóit. De alighanem megérezhette, hogy lesznek kritikusai, akik memoárja dokumentumerejét becsülik a legtöbbre, mert könyve utolsó előtti feje­zetében megjegyzi: „Emlékeimnek ez a könyve nem akar tár­gyilagosan hiteles dokumentumos anyag lenni, végképpen nem megszabni az értékek hierarchiáját. Szubjektív emlékek könyve, tényekből kiindulva ugyan, ám ezeket oly­kor keserű, olykor édes gyümölcsként sze­dem, némelyikbe beleharapok, aztán eldo­bom, tudom, némelykor nem szabadna ten­nem — de már meg kell boCsátaniuk ne­kem ... * Plávka tehát tisztában van azzal, hogy nem vállalhatja a történész szerepét, tény­közlő módszerével mégis foele-beletéved. A társadalmi folyamatok leírásában túlságosan háttérbe szorul az ember, a tények jegyzője legyőzi a szépírót. És ez azért kár, mert mégiscsak az író tűnődései, meditálásai — verseiben megtaláljuk őket — hozták volna emberileg közelebb a memoárírót is. És még egy körülményre kell itt felhív­nom a figyelmet. Megfelelő időtávlat hiá­nyában minden emlékező a túlírás hibájába esik. Az időtávlat ugyanis rávezeti az írót, hogy a tények sokaságából kiemelje a fon­tosat, a maradandósággal biztatót, a durva életanyagból letisztítsa a salakot, lefaragja a lényegtelent. A Teli pohár szerzőjét is megkötötte az időtávlat hiánya, nemkülön­ben az is, hogy gyakran élő kortársakról kellett nyilatkoznia. Az utóbbiban érezhető, hogy a „vagy jót vagy semmit“ parancsát követte. írótársat, közéleti személyt nem jellemez, ha történetesen nem rokonszenvez vele. pnaknem egy élet regénye, jelzi Plávka || S könyve belső címlapján. Ez a megha­tározás találó jellemzése az első kö­tet műfajának. A Teli pohárra már nem tudom alkalmazni, bár nem követelek a kötettől holmi „regényességet.“ Az elmon­dottak pontossága, történelmi híjsége, a té­nyékhez való ragaszkodás jó arra, hogy a szerző a szlovák kulturális élet három évti­zedéről szavahihető, elfogulatlan dokumen­tumot adhasson az olvasó kezébe. Ha tehát azt nézzük, milyen hűséggel tudta követ­ni szerzője a szlovák társadalmi és irodalmi élet alakulását, tehát mennyire hiteles mint forrásmű, akkor Plávka vállalkozását rend­kívül jelentősnek kell tartanom. Az iroda­lomtörténészek, esztéták kitűnő kézikönyv­höz jutottak, olyan forrásmunkához, amely nem csupán tájékoztat, hanem szemléletével, eszmei tisztaságaival, nemkülönben renge­teg adatával termékenyítőén is hathat rá­juk. Nem vártuk az emlékiratkötettől a le­gendás távolinak azt a megszépítő szépsé­gét, amely a Sóvárgó szerelmes egyes feje­zeteit oly értékessé tette, de többet kíván­tunk a költő belső világából, amelyre a kö­tetben idézett kritikában Alexander MatuSka így mutat ró: „Szabad az a költő és író, aki nem köny- nyíti meg a maga munkáját, aki nem hátrál meg az akadályok elől, amelyet az élet ál­lít művészete útja elé.,.“ Andrej Plávka költészetében mindig eleget tett ennek a parancsnak, s erről önéleti ih­letésű második könyvének jó néhány fejezete is meggyőzi az olvasót. EGRI VIKTOR SINKOVICS PÉTER VERSEI Honfoglalás okkor már mögöttünk volt az eltévedt fákat simogató fájdalomba görcsösüit dac és lassú felhők jelezték utunk bizonytalan pontjára érkezett s én először mondtam népemnek a dalt is befejezhetjük remegő ajkunk már nem bírja a harcot a térdeplő éjszakák következnek bizony és lassan letelepedtünk a párás füveken mindenki gyorsan álomba húzódott az arcokon kirajzolódtak az eljövendő halál kemény-szomorú vonósai no de az őrök az őrök azért teljesítették a kiszabott feladatot habár tudták a cél most fölösleges színjáték de örültek a cselnek és már számlálatlanok a napok egy barlangban húzódtunk meg ruháink ne mondjam ázottak és szakadozottak a gyerekek is fáradtak nagyon s mindenki a fáklya köré ült akkor jelezték az őrszemek a seregek közeledtét s az anyák gyorsan szoptatni kezdtek csöndben maradunk szóltam s a férfiak dünnyögve visszaültek hajnalban kezdődött az ütközet forró eső csobogott a lovak lobogó sörényén mi bentről néztük sokáig tartott a harc s másnap újra s azután megint ne mondjam mindenütt vér az utolsó sebesülteket befogadtuk s a lassú télnek Is vége lett tavasszal akkor kijöttünk s megépültek a cölöpházak a nők gyékényt fontak a szüret pedig igazán bő termést hozott s ekkor mondtam népemnek mindennek még csak a kezdetén vagyunk A bolyongás küldetése merre van a te hazád bástyák - futók - királyok hadából feltekintesz-e néha mit mutatnak a mezők átlós árnyékai a bolyongás küldetése mit ér mór-már feleded a tájat alkalmi motorhiba a ritmus elakad hol is állsz szomorú esős őszünk lesz az idén Tanakodás hatalmas sziklákat görget a vándor társai: bot-rend és hold-ábránd honnan ez ősi tévedés még kiderül nem célt keres ő csak rejtezik ' Fiatal jugoszláviai magyar költő, a Magyar Szó kulturális rovatának vezetője Jariiga József: Nemesócsai utcarészlet

Next

/
Oldalképek
Tartalom