Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-12-12 / 50. szám
Az utolsó szenei fazekast Piacsek Antalnak hívják; hatvannyolc esztendős, mokány ember, barettsapkájával a fején mintha a párizsi Renault- gyár munkása lenne. Kemény kezű, de szelíd tekintetű; unokája mosolya két kis napot gyújt szemében. Nézem az udvart, ahol élete javát leélte; az egymásra rakott, hasábokra vágott fákat, melyeket az égetéshez használ, a műhelyt a koronggal, a kemencét, a szikkadó, még nyers cserepeket és a fekete, zsíros agyagot, amelyből két keze a használati tárgyakat formálta egy életen át. Ez hát az a világ, amely Piacsek Antal életét alkotta. Ezektől a fahasáboktól, agyagkupacoktól, szerszámoktól búcsúzik rövidesen, mert elfáradt már egy kissé, mert meg szeretne egy kicsit pihenni még. Ki tudja, milyen lesz ez a búcsú? Visszavonul az utolsó szenei fazekas, vége szakad egy hétköznapi varázslatnak, a kis műhely nem ontja majd magából a virágcserepeket, hamutartókat, pecsenyesütőket. — Pedig most lehetne igazán virágzó ez a mesterség. Sohasem volt még a virágnak ilyen kultusza, mint napjainkban, amikor az emberek a régi, kertes házakat otthagyva, lakótömbökbe költöznek, s ahol, talán utolsó emlékként, virágokat nevelnek az erkélyen és a szobákban. Kellene a cserép, de én már elfáradtam. Egyre nehezebb reggel négykor felkelni és ott kuporogni a kemence előtt, dobálni be úgy a fákat, hogy lehetőleg mindenüvé ontsa hevét a tűz. Tíz órán át, ezerfokos hőmérsékleten ég ki a cserép, az embernek sokáig fáj égetés után a szeme. Piacsek bácsi örökölte a mesterséget, az édesapja is fazekas volt, és ezt a pályát választotta egyik bátyja is. — Háromévesen árva lett az apám. Szencen nevelkedett, akkoriban sok fazekas dolgozott itt. Ez volt az az időszak, amikor a fazekasok „faluztak“ még. Tejesköcsögöket, csirkeita- tókat árultak, sokszor nem is pénzért, hanem úgy, mint a cserekereskedelemben: babot, lencsét, gabonát adott a portékáért a falusi ember. Apám Ürgénél tanulta ki a mesterséget és készítette később maga is a vizeskorsókat, fazekakat. Hol volt még akkor a drága porcelán vagy a praktikus műanyagi Porcelán készlete legfeljebb a módos embereknek volt, a többiek egy nagy fazékból vagy tálból ették szerény ebédjüket. Az agyagedényeknek persze előnyük is volt. A vizeskorsóba például sok víz fért; az arató ember a föld végén beásta, és abban a szomjúságát csillapító ital akár estig is hideg maradt. Szencen még az ezerkilencszázas években is akadt olyan eiú- ber, aki cserépedényt rendelt nálam. Külön a tejre, lekvárra, az érkezéshez. A bátyám halála után egyedül maradtam a mesterségemmel. Utánpótlás szinte nincs is, legfeljebb a modrái iskolában képeznek ki efféle szakembereket, de az sem egészen ez már. Járt is nálam a múltkoriban három modrái fiatal, megcsodálták a magam építette kemencét, a kis műhelyt. Mondtam, én befejeztem lassan. — Mi lesz a kemencével meg a műhellyel? — kérdezték. — Eladom — válaszoltam, de nem volt elég pénzük. Sohasem változott még az emberi világ, az emberek környezete olyan gyorsasággal, mint napjainkban. Lám, szinte a szemünk láttára enyészik el egy szép-nehéz mesterség, s születik szinte naponta újabb meg újabb. Az embernek még mindig fontos segítőtársa a tűz, de amíg a történelem folyamán látta is a lángokat, érezte is a hétfejű sárkány marásait, mostanában egyre inkább elrejtőznek a lángnyelvek, csillagbőrözetű szikrák. Piacsek mester még szinte szembenéz a kemencébe zárt tűz-ördöggel, de az űrhajós mit sem lát már rakétamotorja láng-kopóiból; egyre közelebb a kor, amely elrejti szemünk elől az átkozott-áldott tüzet. A fazekasnak fizikailag is köze volt még egy kicsit a teremtéshez. Dolgozott az esze, de a szíve meg az izmai is. — Valamikor mindent kézzel és lábbal csináltunk. Gyakran magam hasogattam a tüzelőnek való fenyőt vagy a jó szenei csert, jártam Boldogfa és Sárfő határába az agyagért, amely különösen nyáron volt kőkeménységű. Az udvaron aztán kiszedegettük belőle a kövecskéket, gyökérdarabkákat és megkezdődhetett a „tiprás“, az agyag finomítása, lágyí- tása — lábbal. Télen sem kellett felöltöznünk különösebben; folyt rólunk a víz, miközben birkóztunk az anyaggal. Én akkoriban futballozgattam is, a tízórai kemény munka után mentem ki a Baromvásárra, azaz a „pályára“, a híres, országos szenei vásárok egyik helyszínére. És mégsem voltam fáradt! Kergettük a bőrt, de egyikünk sem kapott görcsöt, mint a mai labdarúgók! Talán azért, mert a munka edzette társaimat és engem is. A „megtiprott“ agyag aztán a korongra került. Az inas eleinte csak leste tapasztaltabb társait, figyelte, mi a dolog csínja-bínja, és ha szerencséje is volt, olykor odaülhetett a koronghoz, és megkísérelhette előcsalni az agyagból a korsót vagy a virágcserepet. Ez a munka olyan, hogy rengeteg, szinte állandó gyakorlás kell hozzá, míg a kéz megtanulja a formát. A hegedülés is ilyen lehet: aki nem gyakorol eleget, aligha lehet sikeres. Az egészben az a csodálatos, hogy ebben a szakmában nem lehet csalni. Ha nem készítik elő jól az agyagot? Nem lehet jó a cserép sem. Ha nem formálják megfelelően a masszát? Azon nyomban kiderül, hogy a korsó nem korsó, a pecsenyesütő nem pecsenyesütő. Ha nem jó a tűz a kemencében? Nem ég ki szépen az agyag. Mint mindenüvé, ide is besettenkedett a gépesítés, 1949 óta nem lábbal tiprom a földet, a korongot sem a lábam lendíti, hanem egy villanymotor, és van virágcserép-formázó gépem is, de a valamikori, az igazi fazekas a két kezével és a két lábával serénykedett, szívéből lopakodtak elő a formák. Piacsek Antal emlékezik, szavaiból lépten-nyomon előbukkan a történelem; sokat próbált, sokat megélt ember néz vissza a múltba úgy, hogy egy-egy tejesköcsög vagy lekvárosfazék mázából visszaragyog az elszállt idő: — Nehéz éveket éltünk, már akkor is megörültünk, ha karácsonyra egy almát kaptunk ajándékba. Tizenhármán voltunk testvérek; ma ennyi gyerek él egy-egy utcában! Én voltam a tizenkettedik. Becsültük a zsíros kenyeret, és ha délután egy kis kovászos uborkát ehettünk vagy tejföllel leöntött uborkasalátát, az maga volt a boldogság. Még most is emlékszem a szilvalekvár ízére; az edényt mi égettük, majd a lekváros fazekat kicsi időre behelyeztük égetés után a kemencébe. Ujjnyi bőr képződött a csemege tetején, így elállt volna akár tíz évig is. Meccseinket olyan pályán játszottuk, hogy térdvédő nélkül veszélyes lett volna kimenni rá. De senki sem panaszkodott; örült, ha bekerült a csapatba, pedig a dresszeket magunk mostuk otthon. * A kicsi udvaron pilinkél a hó. A hasábfákon a közelítő tél puha ujjnyoma fehérük, most éppen nem forog a korong, nem gyúrja képlékennyé a sárfői agyagot a gép. A mester az unokájával játszik. Nem tudom, és nem is nagyon kérdezem, milyennek sejti a búcsút, milyennek képzeli azt a bizonyos utolsó napot, amely után a kemencében örökre elhamvad a tűz. Nem tudom, és nem is kérdezem, mert Piacsek Antal, aki barettsapkájában olyan, mintha a párizsi Renault-gyár munkása lenne, kemény ember: igazi férfi. Ha megbirkózott évtizedeken át — példamutató szívóssággal — a munkával, megküzd bizonyára a bú csúzással is. Lám, a szemünk láttára enyészik el egy szép-nehéz mesterség. A kicsi udvar, a hasábfák és a korong eltűnik a mohó idő óriási gyomrában, anélkül, hogy tekintettel lenne rá: kívánjuk-e? De hiszen kultúrák, virágzó városok pusztultak el az idő ágyútüze nyomán — szegezhetnénk szembe vigaszul a történelem tényeit. Azért persze nem ilyen egyszerű a dolog. Bízzunk azonban a mesterben, aki halálos szerelemmel szerette a munkát. Bízzunk abban, hogy visszavonulása után is megleli örömét a hétköznapokban. Intsünk búcsút a távozó tejesköcsögöknek, vizeskancsóknak, pecsenyesütőknek. Jó pihenést, utolsó szenei fazekas. BATTA GYÜRGY A kemence belseje „Ide is besettenkedett a gép" (Balajti Árpád felvételei) 1970. XII. 12 OZSfA Q A mester és a korong
