Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-11-28 / 48. szám
1905—1923 Azelőtt nem tudtak a természet szépségeiben gyönyörködni, — legalábbis régi korok művészetéből ezt az impressziót nyerjük. Ehelyett természetimádók voltak. Szent ligetek. szent hegycsúcsok imádói. Csak azt nem tudták, hogy azért imádják, mert oly szép. * * * # Egyiptomi őskori művész: egy végtelenül bánatos mozdulatú alakot rajzolt, mintegy örök emlékül: néma jelet hagyván hátra a szenvedésről. * # * Talán, ha éheztem volna — többre viszem. Kényszerűségből több emberi környezetbe vetődtem volna. # * » Holtak csontjainak imádata, — (a vérrozsdás bőr rájuk van száradva s ezüstbe vannak foglalva) — a véres tál, a fátyol, a dárda- kultusza, — a hal, a főnixmadár s más szimbólumok rejtelmei foglalták el az egyszerű, tiszta, de lehetetlen kívánság helyét: szeresd embertársadat, mint tenmagadat!... # « 4 Az asszonyok nem szeretik a bölcseket. — Rendesen a gyors, fürge embereket kedvelik. * * * Az íráshoz könnyű kéz kell — virtus, huszárosán keresztülvágni a tudottak tömkele- * gén — s 9zív: elhagyni sokat, nagyon sokat, sok szép márványt törmelékké zúzni, s oly alakot faragni, mely éreztesse, ha kicsi Is, hogy nagy tömegből lett. * * * A tervszerű pihenés nem pihenés: annak fő eleme a tervszerűtlenség! * * * Érdekes és szép, hogy egy elme egy egész világot teremthetett: Marx építette a mai világot. * * # Az igazi elbeszélő nem víziót látó s nem is láttató. Nem jelenítő, hanem mesélő. A vizionárius művész a novellista és drámaíró... Az igazi elbeszélő nem merül ki, még nyolcvanéves korában is teli van mondanivalóval, —• könnyen ír: úgy folyik belőle egy regény, ahogy tollából a tinta. — Sokat szeret Írni. — Az olvasó nem fárad ki tőle: természetes produktum. Egyenletesen kompo* Részletek a nagy magyar író nemrégen megjelent híres Napi ójából O—■ Osváth Ernő, a Nyugat jőszerkesztő- je (a szerk. megj.) nál. — Érdekes, hogy Tolsztojban mind a kettő megvolt: a láttató s az elbeszélő s valami olyan vegyületben, melyből a tökély állt elő. * * * Érdekes az emberek kétlakisága. Olvassák Tolsztojt, Ibsent, akik tanítani akarnak minket, a szépre, igazra és jóra figyelmeztetnek. Olvassák, élvezik s mikor a hivatalukba mennek — csak úgy kötik befolyásolatlanul a kegyetlen üzleteket, épp mint azelőtt. — „Hja, a művészet, az más“ — mondják. * # * Az első élvezet, melyhez hozzáférhetünk: a ritmus. — S Bach más ember: nála minden tökéletesen természetes, — a kifejezés nála tökéletes ritmikai és strukturális szépséget nyújt — s ha érzelemről szól, tökéletesen érthető. Mozart is a legtöbbször. — Beethoven néha homályos (Geister-trió). « * * Összefoglalhatom, amit eddig a művészetről gondoltam, — tehát: Azért vagy művésfc, mert vallani akarsz, közölnöd kell, amitől szenvedsz és ujjonganod, ha nagyritkán örülsz, — igy vagy teremtve. Konfrontálnod kell a lelkiismereted: gyónnod kell, akkor feloldoztatok — Azután: — védekezel a halál ellen. Az, hogy élsz s ahogyan élsz, — minden örömöd s bánatod a halál princípiumából ered, — de az ember sorsa, hogy elérhetetlenre, reménytelenre vágyakozzék, — le akarod rögzíteni a percet, hogy éltél — s mit láttál, — mert minden elmúlik. — Miért kell keresni az igazságot, ha van — s mért lehet olyan nehezen megtalálni: mióta a világ áll milliárd formában sóhajtozol utána, — körültáncolod. — S narkózisra van szükséged, — altatószerre, hogy elhihesd, hogy nem voltál olyan boldogtalan: kijavítod benne élményeidet. S úgy lettél művész, — hogy meg akartad mutatni a világnak, mely nem akart észrevenni, hogy vagy s hogy különb vagy. * * * A kommunizmus a szellemi életet élőknek elégtételt szolgáltatott: Hogy minden labilis, csak a szellemi érték nem lesz az. * * # És ha belehalsz is: légy jő! * tt H Shakespeare: Mily furcsa az ő művészete. Az események halmozódnak nála — azokat sűríti, összevonja — a jellemek annál jobban kitágulnak... * «■ * Adyt olvasgatom. Plakát stílus. — Odadobott, nagy, szemtelen színfoltok. Rikoltók, színfolthasogatók. — S mégis mily nagyszerű! Mily tehetséges: egy-egy szava velőkig hat s kinyitja a világ panorámáját. # * * ... Tolsztoj nem volt töprengő, hanem látó ... Erre vall az is, hogy filozófiai gondolatai gyakran nem magasrendűek ... Ű látott — s véleményt formált... A látás az első, legfőbb princípium benne — s nem a töprengés. # * * Mondjátok meg azoknak, akik netán valaha műveimet méltányolni fogják, hogy soha még társadalom intézményesebben és gyalázatosabban írót nem, akadályozott meg munkájában. Mintha meg akarnának fojtani. maradni az élettel és jelensége dig egy analízis holt megállapí lésével, — görcsösen ragaszkor! * * * Móricz Zsigmond: egészen sz ahogy tetszik neki — s csak mással nem törődik. Merész: és kötések, képek — mind szín bátorságával. Én: állandóan 0.- — nincs bátorságom, merszem, va szerényen, középszerűen és 1 írok. — Semmi szuverenitás! 1924—194^ Akkor mentem tanárnak, amikor a legrosz- szabb lett ez a pálya — s amilyen ügyetlen Dráma: — minden pillanatba lamit, — akik beszélnek egym Füsr M/LÁ/V * ember vagyok, nem akkor távozom-e, amikor javúl? — S talán igazam is volt. nem is fogok már sokáig élni. — S fáj a szívem növendékeimért, a tanteremért — már ez is múlt! — Nagyon szerettem őket s nagyon szerettem tanítani! — A fiatalság hűsége és szeretetem fájdalmasan nélkülözni fogom! * * * Furcsa, fordított arány: az irodalomban s művészetben repülni könnyebb, mint szilárdan a földön járni! * * * A kritika rendesen analízis. Ámde: szegényes gondolkodó az, aki analitikai megállapításai után nem engedi, hogy a szétbontha- tatlan egész úgy hasson rá tovább, — mintha sosem bontotta volna szét. Vagyis tehát, aki nem engedi, hogy az élő élet tovább is hasson rá... s ő elfogulatlanúl már nem is képes nézni. — Szétbontani s aztán, mintha mi sem történt volna, tovább érdeklődni s érzékekkel figyelni, — élő összeköttetésben akarjanak egymástól valamit, — Dráma: — Lehetetlen, hogy u széljenek egy jelenetben, mint i tesen lejátszódik. Unalmas, mer juk ugyanazt. — Másról kell f harcnak, mint amiről a valódi Egy olyan jelenet sem létjogos' az egyik ember a másikkal ni jesz'ílt viszonyban: vagyis eg; másiktól akarjon valamit. — H szerűen csak érzéseit akarná ezeket dramatizálni kell, — lej szidja, — tegyen a másiknak S2 vagy legyen gyanakvó, — vág érzésen felül: egy másik indúla danivalóit, — mert csak akkor danivalónak drámai élete! * * * Orosz színészek (Sztaniszlav: inek előadást produkáltak! — szók művészetben produkálnak, í Alekszandr Vampilov 4i mámm Nyikolaj Nyikolajevics Szmirnov meg volt győződve arról, hogy nem éri meg a következő tavaszt. — Nemsokára meghalok — mondta, sóhajtott, és bűntudatosan pillantott lányára, Ligyija Nyikolajevnára, aki a szobát takarította. — Ugyan már! Száz évig fogsz élni — felelte Ligyija Nyikolajevna gépiesen, miközben letörölte a port a könyv- szekrényről. A százéves korig már nem is volt olyan sok hátra. Ősz elején Nyikolaj Nyikolajevics úgy érezte, hogy már egyáltalán nem tud járni. Csak a végső tehetetlenség és a tökéletes reménytelenség szüli a halálvágyat. Az öregségtől végképp megros- kadva és elgyengülve is Nyikolaj Nyi- kolajevicsnek még volt egy reménye, s fiatalosan égette a vágy, hogy ez beteljesüljön. Szerette volna megérni a tavaszt. Szerette volna még egyszer látni az asztalon a virágzó orgonát, hallani a tavaszi madárcsicsergést, a zöld édenbe vágyott — a nyírfaligetbe, amely csaknem szobája ablakánál kezdődött. De az ablakon túl a nyírfák az őszi enyészet fehér lángjával égtek, és hamarosan megérkezett s egyszerre tombolni kezdett az ádáz téli hónap, december. Valamilyen magányos, elhagyott lélekből üvöltöttek ezek az eszelős hóviharok, elültetvén a vágyat a szívbe a gyengéd tayaszi napok után. Nyikolaj Nyikolajevics és lánya kettesben éltek, Ligyija Nyikolajevna férje meghalt, a gyerekek pedig, akik már mind felnőttek, családot alapítottak más-más helyen. Nyikolaj Nyikolajevics tudta, hogy amikor meghal, Ligyija Nyikolajevna legidősebb fiához utazik majd. Esténként Ligyija Nyikolajevna leült az ágya szélére és megkérdezte, nincs-e szüksége apjának valamire. Nyikolaj Nyikolajevics azt felelte, hogy semmire sincs szüksége, hogy már rég meg kellett volna halnia, ezzel csak kínozza a lányát, de már nem sokáig kell tűrnie. Ligyija Nyikolajevna ilyenkor haragudott és szipogott. Ilyenkor Nyikolaj Nyikolajevics erőtlen mozdulatot tett majdnem vértelen kezével, Ligyija Nyikolajevna óvatosan mellére hajtotta fejét és csöndesen sírdogált, Nyikolaj Nyikolajevics ráncain pedig két-három sótlan, öreges könnycsepp gördült le. Jöttek az orvosok, de Nyikolaj Nyikolajevics meg volt győződve arról, hogy nem gyógyítják meg, csak úgy tesznek, mintha gyógyítanák. „Ti is tudjátok, én is tudom: az öregség gyógyíthatatlan,“ mondogatta nekik. Egyszer eljött hozzá Szergej fia. Szergej Nyikolajevics nagyon komoly és nagyon elfoglalt ember volt. Nem tudott gyakran jönni. Késő este érkezett, irattartóval a hóna alatt, nem is vetkőzött le, csak levette a sapkáját, és erős kezében gyü- rögette. Távozása előtt Nyikolaj Nyikolajevics nekibátorodva tréfálkozott, ám ez valójában nem tréfa volt. — Nem akarok télen meghalni — mondta. — Akkor szeretném elhagyni a világot, amikor virágba borul, hogy szép emlékem maradjon róla. — Még fiatal vagy. Megyünk mi még kacsára vadászni — mondta Szergej mosolyogva, de Nyikolaj Nyikolajevics- nek úgy tetszett, hogy ezt fáradtan és érzelmek nélkül mondta ... Nyikolaj Nyikolajevics gyűlölte a telet, mert a tél csak az egészségeseknek és erőseknek való, azért, mert télen nem lehet kinyitni az ablakot, s végezetül azért, mert a tél olyan sokáig húzódik. Kezdett kialakulni meggyőződése, hogy nem az öregség, hanem a tél rabol el mindent tőle, és csak az emlékeket hagyja meg, egyedül, amelyek szintén elveszik az erőt, de amelyektől egyszerre érzi magát jól és szomorúan. De Nyikolaj Nyikolajevics még így sem tudott hozzászokni ahhoz, hogy egyedül éljen az emlékeivel. Várta a tavaszt. És eljött a tavasz. Nyikolaj Nyikolajevics már régóta nagy figyelemmel kísérte annak a nagy fenyőágnak a fejlődését, amely bekukkantott szobája ablakán. És lám, a napsugavas, márciusi délidőben az ága ledobta magáról a fehér, csodálatos hósipkát, amely, az igazat megvallva, már régen lyukacsos volt. Nyikolaj Nyikolajevics kérte, tegyék őt a karosszékbe, s hosszan elüldögélt az ablak mellett. Az ablak mögött a tél egymás után adta fel állásait. Először a ligeten át vezető, járókelők által taposott ösvények feketedtek meg, aztán megjelentek a hóolvadás sárga foltjai, s végül az egész föld úgy tárult a szemek elé, ahogy az első hó talált rá. — Milyen jó! — mondta Ligyija Nyikolajevna, amikor először kinyitotta az ablakot, s amikor a liget messziről, alig észrevehetően egyszerre vidáman zöldellni kezdett. De Nyikolaj Nyikolajevics lelkében nem volt meg az az öröm, amelyre a tavasz beköszöntésével számított. Az, amire várt, megérkezett, de ez nem az volt, amire vágyott. Ő élni akart. „Elmúlik a tavasz — gondolta —, elhervadnak a virágok, de az élet megy tovább. És az élet mindig és mindenütt szép: a virágoskertben is, a behavazott úton is, de még a karosszékben is az ablak mellett, a székben, amelyből nem lehet felállni...“ A nagy, öreg nyírfánál majdnem minden este találkozott egy lány és egy fiatalember; szemmel láthatólag szerelmesek voltak egymásba. Nyikolaj Nyikolajevics szerette megfigyelni ezeket a találkozókat, megszokta őket, elgondolkodott felőlük. Majdnem minden este azt mondta Ligyija Nyikolajevnának: — Lida, ültess az ablakhoz, lekésem a találkozást — és addig nézte a ligetet, amíg az alkony el nem nyelte az erdőcskét és a két alakot ott az öreg nyírfánál. Néha még így is álmodott róluk: a lány a nyírfa törzsének dőlve ült, a fiatalember pedig, egy vastag ágba kapaszkodva és fejét nekitámasztva állt, és a lányt nézte. De egy napon Nyikolaj Nyikolajevics észrevette, hogy a fiatalok különböző időpontban kezdik látogatni a ligetet. Minden jel szerint összevesztek. „Milyen buták és milyen boldogok — gondolta Nyikolaj Nyikolajevics. — Szenvednek, máskor mennek ugyanabba a ligetbe, de fiatalok, és ... a csillagok felettük ugyanazok.“ Az első fülledt napon, az első vihar előtt, az öregség és a betegség Nyikolaj Nyikolajevics ágyára^ telepedett, s kinyújtotta felé csontos kezét. Nyikolaj Nyikolajevics fulladozott. —- Llda — mondta, nehezen keresve meg lánya sápadt arcát a nyomasztó látomások között —, hívd ide Szerjo- zsát... Most rögtön ... utoljára ... Villám csapott le, s az ablakon túl az elemek veszett táncba kezdtek. A szélrohamok döngve verdesték az ablaküveget a nehéz vízpászmákkal. A liget nyögött, üvöltött, sírdogált. Nyikolaj Nyikolajevicsnek dobolt a halántéka, de könnyebben kezdett lélegezni. És amikor a vihar elmúlt, Nyikolaj Nyikolajevics olyan jól érezte magát, olyan könnyen, hogy hirtelen felült az ágyában, és friss hangon követelte: — Az ablakhoz! Ligyija Nyikolajevna ijedten ellenkezett. — A karosszékbe! — ismételte Nyikolaj Nyikolajevics határozottan. — És tárd ki egészen az ablakot. Egészséges vagyok, és úgy érzem magam, mintha fiatal volnék. Mosolyogva ült az ablaknál, és tényleg, u lelke olyan örömteli és nyugodt volt, mint húszévesen, amikor éppen kibékült a szeretett lánnyal. A vihar elmúlása az egész zöldellő világ ünnepe. A nap még nem nyugodott le, s a még nedves liget ujjongott a melengető kolajevics Iá levelei hogy leeső cseppe Az öreg n ember. Nyik< az órára, am párkányra i hamarosan e va pedig me nak. Hamarosan ideges Szerg — Apa! N dezte, gyors Apa és fia i — Hívtala ta nyugodta — Ügy tünil Nyikola jevic: lak felé forr tig a ligetet Amikor úji gej Nyikolaj szokatlan, rí vidám tekint halkan mond — Szerjoz azt a legény és mondd r ott, még egy Szergej Nyi folytatta: — mondd meg tos. Csak vár — Apa ... lajevics nyuj — Nem, n szakította fé — Menj... menj... Szergej Ny va és körüli bából. Ai ablak a szobát elái sült nyírfali Nyikolaj T ben ült, kiss értelmes arc ságba dermei Amikor Sz tette meg rí kolajevics mi SZE! ford
