Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-11-21 / 47. szám
Vincent Sikula Négyen voltak: a mester és három fia. Az emberek szerették őket és szívesen beszéltek róluk. Ha valaki szóba hozta őket, rendszerint így kezdte: egyszer, amikor Guldánék tetőt ácsoltak ... Vagy: egyszer, amikor a mester pajtát csinált a húrom fiával... Mindig pajtáról, szérűről, tetőről esett sző, noha sok sok sertésóla 1, tyúkólat, kerítést, kaput is készítettek. Számtalan kutyaólat is .összeütöttek“, de ezt meg sem említjük, hiszen sertés vagy kutyaólat bárki össze tud eszkábálni. Egyszer, amikor befejezték a munkát — ez egy szép veröfénycs nap kora délutánján történt —, a paraszt, akinél Guldánék dolgoztak, elégedetten nézegette az új pajtát és pénzt szorongatott a markában, mivelhogy ki akarta fizetni őket — csakhogy a mesternek három vastag szög a markában maradt, megmutatta a szögeket a fiainak, azután sorba tapogatta a deszkákat, ám valamennyi erősen tartott. Végül is abba a deszkaszálba verte bele a szögeket, amely a legerősebben állt a gerendán. Hangosan felnevetett és azt mondta: — így nii Kíváncsi vagyok, akadna e, aki le bírná feszítem! Azóta sok szérűt és pajtát építettek: néhány még ma is áll közülük, eljöhetnek megnézni őket, sőt egy szál deszkát is leszakíthatnak róluk. Elvégre egy darab deszkán senki sem akadna fenn. Egy szál deszkával kezdődik. Jön valaki, beles a pajtába, leszakít egy szál deszkát — és egykettőre oda az egész pajta. Valamikor azonban becses építmény volt a pajta: egyetlen rendes parasztember sem tudott meglenni nélküle. Ezért tisztelték az emberek annyira Guldá- nékat. Guldánék kitűnő ácsmesterek voltak. Hírük minden irányban szétröppent; szó szót követ, vándorol szájról szájra, van, akinek a foga közé szorul, úgyhogy ne adj’ isten kimondani, sokan ezért piszkálják a fogukat, törik a fejüket, húzogatják a szájukat, forgatják a nyelvüket, szónokolnak, bölcsel- kednek. A bölcselkedés itt-ott, például a szóba hozott háta mögött vagy tőle oldalt — persze kissé mindig távolabb — gúnyolódássá változik, sőt azt is nyugodtan mondhatjuk, hogy irigységgé, hiszen tudjuk, hogy némelyek mennyire tudnak másokat irigyelni és becsmérelni. Legtöbben Guldánék munkakedvét irigyelték, ügyességüket már kevesebben, mert ügyes emberből sok futkos a világban, és csaknem valamennyien tudják magukról, hogy ügyesek, ám nem akarjak ügyességüket kipróbálni, általában csak azért próbáljak ki, hogy mások meg ne szólhassák őket, Azután pedig haragusznak, hogy róluk nem beszél senki; talán beszélnek is róluk, csakhogy nem úgy, ahogyan ok szeretnek. Folyton csak azt akarnák, ha tzzel-azzal kiegészítenénk és pontosabbá tennénk a róluk alkotott véleményünket, ha ezt, azt, amazt még emlékezetünkbe vésnénk róluk, csakhogy •mielőtt ezt megtehetnénk, valamit ki kellene dobnunk az emlékezetünkből. Az ácsmester — igazi mester volt, megvolt hozzá az aJakja is, hiszen el tudjuk képzelni, milyen egy rendes mesterember. Kissé hajlott volt a háta, de ezen végképp nem kell csodálkozni. Próbáljanak meg összekötni két baltát, az egyik lehet ácsbárd, a másik ácsszekerc e, vessék keresztül a vállukon, azután kössenek össze még kettőt és vessék át másik vállukon, majd megtudják, mi is az — ácsnak lenni! Es említsük meg a korukat is! Legidősebb fia, Jakab, már betöltötte a harmincat. A középső négy évvel fiatalabb volt, Andrisnak hívták. Imre volt a legfiatalabb. De már ő is letöltötte a katonaidejét. Egyszóval talpraesett suhaneok, vagy ha úgy tetszik, legények voltak valamennyien. Tudtak rajzolni és számolni, egészen jól kiismerték magukat a statikában. Igaz, Andris valamivel gyengébben, azért o volt a legerősebb és ő tudta legjobban megélesíteni a "Vészietek c kiváló szlovák író Mtijstri f Mederek) című új regényéből, mely c napokban jelent meg a Slovensky spisovatel könyvkiadónál. fűrészt és a szekercét. A mester általában ekképpen dicsérte meg érte: „Van türelmed. Türelem doh ga az egész.“ Fiatal és nőtlen korában a mester, tehát még mielőtt megszerezte volna a mesterlevelet, kcresztül- kasnl bejárta a világot, és alaposan körülnézett benne, először mint inas, később mint segéd, azután pedig mint katona, és amikor katona^eiét letöltve hazatért, feleségnek való iány után nézett — és egyszeriben összezsugorodott száméra a világ. A mesternek azonban úgy tetszett, hogy éppen ellen- ^kezőleg, kitágult, s még tovább fog tágulni és még szebb lesz a világ. Megszületett az első fia, az első, majd a második és a harmadik, s a mester minden alkalommal forrón megölelte és összevissza csókolta a feleségét, majd örömében leitta magát, nevetett, dalolt és ugrándozott a házban, körbetán colta a házat. Végtelenül erősnek és könnyűnek érezte magát, úgy rémlett neki, mintha egyszerre sok-sok lába nőtt volna, hogy egyazon időben többfelé is futkoshat, sőt hogy mindenfelől hozzája szegődött a szerencse. Kiszaladt az utcára, és mindenkinek, aki elment a háza előtt, odakiáltotta: „Még egy mester született! Még egy mester született!“ Ám mielőtt megszületett volna a negyedik fiú, akit már annyira vártak, a mester felesége hirtelen meg betegedett és rövid, fájdalmas betegség után meghalt. A születendő gyermekkel együtt távozott a világból. A mester nagyon boldogtalan volt. Sokáig nem tudott magához térni. Eleinte csak lélektelenül bolyongott a házban, senkihez sem szólt, magában dünnyögött és azokkal a tárgyakkal beszélgetett, amelyeket felesége gyakran megérintett; a hímzőrámát nézegette, bámulta a félig kihímzett abroszt, a gyapjúkendöt simogatta, fölvette az asztalról a kalendáriumot, majd azon gondolkodott, hová is tegye. Számos más olyan dolog is lekötötte a figyelmét, amit azelőtt észre sem vett, nem voltak fontosak számára, mert úgy gondolta, hogy nem sok jelentőségük van az. életben, ám most sorra megérintette, kezébe vette őket: mindenféle rongyokat, a szabóollót, a mágnest, mely tele volt közönséges és színes fejű gombostűkkel, gombokkal televarrt nevetséges párnácskákat, különféle cérnákat és se- Iyemszalakat, fonalcsévéket és pamutgombolyagokat, tűket, horgokat, centimétert... Hirtelen felpillantott és igen elcsodálkozott! Emberek járkáltak körülötte, észre sem vette, mikor mentek be; úgy tűnt fel neki, hogy mindnyájan nevetségesen viselkednek, egyik a másik előtt lesüti a szemét, suttogva beszélgetnek, mintha valamilyen, számára érthetetlen titkot árulnának el egymásnak, olyan titkot, amiről ő is fölöttébb szeretne tudomást szerezni. Kis idő múlva valaki hozzá lépett és kezet adott neki, a többiek valamennyien mormogtak valamit, ám a mester semmit sem értett belőle. Ügy rémlett neki, hogy a körülötte levők csak azért nyitották szóra ajkukat, hogy becsapják őt. Vizsgálgatta az arcukat, olvasni akart belőlük, ám az emberek szerfölött óvatosak voltak, még jobban lesütötték a szemüket, mintha valamiért bűnösnek érezték volna magukat. Nem figyelt többé rájuk, teljesen közömbössé vált irányukban. Ide-oda jártatta a szemét, a fiait kereste, mert tudatára ébredt, hogy csak velük van miről beszélnie. Az udvaron találta őket. Mindhárman együtt voltak, hallgattak. Odament hozzájuk, valamit mondani akart nekik, de a szavak túl nehezen szakadtak ki belőle. A legidősebbiknek vállára tette a kezét és megszólította: — Jakab! — Azután a középsőt szólította: — Andriska! — A legkisebbikhez lehajolt és hosszasan simogatta a haját. Kétszer nevén szólította: — Imrécske!... imrécske! ... — Többre nem volt képes. A beszélgetést elhalasztotta. Csak másnap beszélgetett el a fiaival, és minthogy örömet akart szerezni — talán önmagának is —, mindenfélét ígért, szép terveket szőtt nekik, melyeket napról napra tökéletesített: szüntelenül csak e tervekről beszélt, szép jövőt festett fiai elé. Azután inni kezdett a mester. Mindennap részegen járt haza. Bizony nem volt valami rózsás a helyzetük. A kosztjuk silány volt. néha semmilyen, nem volt, aki főzzön, igaz, nem is volt miből. Szóval felesége halála nagyon kibillentette a rendes kerékvágásból a mestert. Néha magához tért kissé, hazament, ököllel verte az asztalt és vidáman kiáltotta: — Kincset találtam, fiaim! Csak nem tudom, hová rejtsem. A kamrába vagy a szobába? Jakab, Andriska, valamilyen gödröt kell majd ásnotok. Csak rendes gödröt ássatok majd, kedves fiaim! Amikor később nem volt mit enniük, amikor üresek voltak a fazekak és nem volt mit a tányérba tenni, a fiai grimaszokat vágtak, és csípős megjegyzéseket tettek az apjuknak: — Hát hol van az a kincs, apa? Egy darabkát haza is hozhatnál belőle. Vagy legalább mondd meg, hol keressük! — Én tudom, hol van — vigyorodott el Andriska. Noha nehézkes természet volt, és mindig igen óvatosan és lassan beszélt, most, hogy a kincsről van szó. mindjárt készen állt nála a felelet. — A kocsmában. Édesapánk a kocsmába vitte a kincset. — Elég legyen! — gerjedt haragra a mester. — Többé egy szót sem akarok hallani a kincsről! Ám még később is sok szó esett róla. Néha még éjszaka is, sőt különösen éjjel, mérteikkor minden szót meg lehetett nyújtani... Olykor-olykor meglátogatta a mestert Karcimarcik bádogos. Agglegény volt, és soha be nem állt a szája'. De a mester szerette. Ha valaki Okolicnéban sokat bölcselkedett és az emberek meg akarták tré- iálni, csak annyit mondtak neki: „Éppen olyan bölcs vagy, mint Karőimarcik.“ Vagy: „Annyit beszélsz akárcsak Karcimarőik.“ Ha két vagy több szónok bölcselkedését kellett tréfára fordítani, azt mondták. „Most éppen úgy bölcselkedtek, mint amikor Guldán Karcimarőikkal találkozik.“ Sőt, egyes tréfacsinálók azt állították, hogy Guldán meg Karcimarcik folytatásokban szokott bölcselkedni. Állítólag minden alkalommal így kezdik a beszélgetést: „Még azt akartam neked elmondani.“ Vagy: „Tegnap azt montad.“ Vagy: „Legutoljára azt mondtad, hogy hogy ... amihez ezt meg ezt szeretném hozzáfűzni.“ — Hallgass csak ide! — beszélt a lelkére a mesternek Karcimarcik. — Szerintem már túlzásba viszed a dolgot. Őszintén mondom neked. A bánatod már elmúlt, de az italozó kedved ... az még tart. — Hogy érted ezt? — Ügy,ahogy mondom. — Minek sértegetsz? — Önmagadat sértegeted. Ha nem hagyod abba a részegeskedést, sohase jövök többet hozzád. Már a saját fiaid is haragusznak rád. — Ne beszélj sületlenségeket! — Tán nem igaz? — Nem hát. Csak Jakabbal vesztem össze. Jobb, ha nem is említed előttem! — Azért is emlegetni fogom. Jakabbal tartok. — Tudod, mit mondott nekem? — Csak az igazat mondta. Eszed van elég, de az akaratodat elvesztetted. Ez csakugyan igaz volt, a mester valóban összerúgta a patkót Jakabbal. Szinte mindennap civakod tak. De ez is elmúlt. A fiúk felnőnek, mindhárman kitanulták a szakmát, és csakhamar ismert ácspartivá váltak, amelytől igen sokat remélt a mester. — Most már nincs mitől félni — mondogatta — jókedvében. — Hallgassatok rám, és majd meglátjátok: ha ez így megy tovább, lelkemre mondom, egyre több lesz a dolgunk, felmászunk Andrissal egy magasságos épület tetejére, hét-nyolc csiga fog mellettünk nyikorogni. Olyan fedélszéket kalapálunk össze, hogy csoda! Te pedig, Jakab fiam, tervrajzokat készíthetsz majd! De úgy tervezz, hogy a födém meg ne vetemedjék. Te pedig, Imre. , hiszen majd meglátod. Angyalok fognak ugrándozni egyik kakasülőről a másikra* te meg a sapkáddal elvered a port a fenekükön ... A világ fölött — de hát mit is tudhat egy ilyen magamfajta, szánalomra méltó firkász a világról, hogyan is kibicelhcine a világnak? — kezdett beborulni az ég. Közelgett a háború. A világon örök időktől fogva voltak háborúk és még mindig vannak. Csakhogy akkor — egyenesen megvesztek az emberek. Az egész világ megveszett és tombolt. — Baj van, fiúk — mondta a mester. — Ha a tábornokok érdeklődni kezdenek az építészet iránt, az mindig rosszat hoz az emberekre! Időnként belelapozott a mester az újságokba, s ol- vasmányvélemé.nyp néhány napra elegendő volt. Ha a fiai nem tartózkodtak otthon és beszélgető kedve támadt, átment a szomszédhoz vagy átkiáltott hozza a kerítésen: — Gyere át. testvér, eldiskurálgatunk egy kicsit! Rendszerint két szomszéd jött át hozzá, a mesterrel együtt olyan triumvirátust alkottak, amelyben sohasem volt egység. Mindegyikük a maga nézeteit védelmezte és mindhárman hangadók akartak lenni. Egyszer azt mondja Karcimarőik a mesternek: — Kallod, Guldán, meg kéne házasítani a fiaidat. — Házasodj "meg te. hiszen te is nőtlen vagy. — Nem arról van szó. Meg kéne nősülniük, mert különben elviszik őket a frontra. — Hát nősüljenek, nem tartom én vissza őket. Egy nap Lacika mérnök jelent meg a mester házéban, és azt mondta neki: — Guldán, nagyszerű munkát tartogatok a számodra. ' — iÉs hol? Közel? — Közel, Trnaván túl. — Az igen tág fogalom. Az akár Nyitrán is lehet. Frastákba vagy Nyitrára nem megyek. — Ne félj, kitűnő munka lesz. Iskolát építünk. A falut — térképen senki ne keresse! — Plavec- nak hívták. Először vonaton utaztak, majd még egy jó darabot gyalog kellett menniük. Imre már útközben elégedetlenkedett: — Apa — mondta édesapjának —, minek megyünk oda? Hát nem volt otthon elég munkánk?-— Hagyd, fiacskám! Már nem iéphetünk vissza, valahogy csak kibírjuk. Megkezdődött az építkezés. A munka jól ment. A kőműveseket és ácsokat szinte a tenyerükön hordozták az emberek. Jakab azt mondta az öccsei- nek: — Valamilyen csibe után kell itt néznünk. Nem halogatta a dolgot. Keresett — és talált. Kettőt is. Egyiket átengedte Andrisnak. A lányok szégyenlősek voltak, de lehetséges, hogy egy kicsit tettették magukat. Márta bátrabb volt. Andrisnak úgy tetszett, hogy nem is kellene ennyire bátornak lennie. Szüntelen ráakaszkodott Andrisra, sőt mindjárt ki is sajátította volna. De Jakab — szörnyű egy legén '! — szánt- szándékkal nem akarta észrevenni. Julkának szentelt nagyobb figyelmet. .Legyen mind a kettő a tiéd! — mérgelődött Andris. — Vedd el mindkettőt feleségül és menj velük a pokolba!“ Az új iskolára csaknem az egész tavaszuk és a nyaruk fele ráment. Bigy júliusi alkonyaikor utaztak haza, amikor az országban vége felé közeledett az aratás; Cerováig vonaton utaztak és onnét gyalog mentek haza Okolicnéba. Mind a négyüknek volt a fejében és ráadásul még körbe adogatták a fiaskót. Nevettek és kiabáltak egymásra. — Ne röhögjetek, fiúk, ne kiáltozzatok! — próbálta a mester tréfás hangon csitítani fiait. — A világban háború folyik, emberek halnak meg, ti pedig szüntelenül röhögtök, akár a bolondok! Megbotránkoztató, ahogyan viselkedtek. — Brr! — rázkódott meg Imre. — Ki látott már ekkora hőségben szilvapálinkát vedelni?! Add ide! — marta el tőle Andris a fiaskót. — Én majd megiszom. n
