Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1976-11-14 / 46. szám

Amikor Péter reggel felébredt, a szülei már nem voltak a szobában. Egy pillanatig nyitott szemmel nézte a meny- nyezetet, aztán hunyorogva felült és a szemét dörzsölte, de nem tudatosította azonnal, hogy otthon van, egyhónapi távoliét után a szoba idegennek tűnt fel a számára. De ez a bizonytalanság csak addig tartott, amíg öntudata valahol az álom és ébrenlét határán bolyongott, és azonnal megszűnt, mihelyt a legfontosabb feladata eszébe jutott.

— A lovacska... a kis hegyi ló... — Kiugrott az ágyból és gyorsan felöltözött. Amíg óriási bakancsát befűzte, töprengve mérlegelte, hogy merre induljon a lovacska után. Bársonynadrágja szárára csatolta kamásliját s végül úgy döntött, hogy először felkeresi Albertet és megkéri, hogy segítsen neki lovat fogni. A Körtefejű már két napja itthon van és jobban ismeri a helyzetet, együtt mennek majd a lovacska után.

Hűvös volt a reggel, de az égbolt tiszta, élénk kék és felhőtlen, a nap már a templom tornya mellett ragyogott. Hét óra lehetett. A fiú sietve megmosakodott, felvette a szilvakék bakakabátot, fejébe csapta kucsmáját és már indult is.

A portákon több helyen látott embereket. Mikor jöttek haza? Tegnap délután még néptelenek voltak az udvarok, talán éjszaka érkeztek meg, vagy őutá- nuk, este előtt? Mindegy, itt vannak. Annál inkább kell sietnie, hogy megelőzze a többieket. Csak tudná, merre induljon, hol keresse a lovakat!

Albertet az udvarukon találta, a lovával foglalkozott, az eperfa alá húzta a könnyű lőcsös kocsijukat, hozzákötötte a borzas lovacskát és árpaszalmát tett elébe a saroglyába. A helyi lő vígan ropogtatta a szalmát, láthatóan jó étvágy- gyal evett, és nem volt válogatós. Lustán legyezte magát a farkával, életerős és egészséges volt.

— Apám már megnézte a fogait és azt mondta, hogy ötévesnél nincs több — dicsekedett a Körtefejű —, a legjobb erőben van, alig ártott neki a háború, szívós, mint a macska, barátocskám ...

Péter nem kerülgette a gondjait, a közepükbe vágott.

— Én is lovat szeretnék, Albert... mondd, hol találnék még csavargó és gazdátlan katonalovat? ...

— Hej Péter, barátocskám, későn ébredtél. Elkéstél a lófogással. Lovat szeretnék ... ahogy megérkeztetek, azonnal nyakadba kellett volna venni a falut és végigjárni a kerteket. Bottal ütheted már a gazdátlan lovak nyomát!

— Te már ismered a helyzetet, Albert ... csak egy lovat segíts fogni, aztán ha nekünk is lesz, összefogjuk majd őket és egyik nap ti dolgoztok velük, a másikon meg mi... és járunk majd úsztatni, adok egy kitűnő finn kést, ha segítesz ...

— Körülnézhetünk — döntött végre amaz hosszas töprengés után —, de nagy eredményt nem jósolok neked, már tegnap összefogdosták a kóbor lovakat. Török Jani egymaga négyet fogott. — Arról a legényről beszélt, akivel a megérkezésükkor Péterék is találkoztak, és akkor is két lovat vezetett. Péter elmondta a barátjának, hogyan találkoztak vele tegnap, és Albert haragosan szitkozódott. — Telhetetlen bitang az a Jani, összefogja az emberek orra elől a lovakat, aztán majd meglátod, kupecke- dik velük a gazember. Gyere, a Balázs kertben volt a katonaság lókórháza, oda megyünk!

Bekiáltott anyjának a szobába, hogy a faluba megy, de ebédre hazajön.

Meg sem várva a választ, elindult a kert felé, és Péter követte. Beszélgetni kezdtek arról, hogy ki merre járt a kilakoltatásban és hogyan telt az idejük. A szalmakazlaknál Albert egyszerre elhallgatott, titkolózva szájára tette az ujját és óvatosan körülnézett. Aztán, hogy senkit nem látott a szomszédokban, sem apját nem fedezte fel a kertben, keresgélni kezdett a szalmakazal oldalában és rövid kutatás után megfogott valamit, ..majd újra körülnézett és kihúzott a kazal oldalából egy repedt tusú männlicher puskát, egyetlen rántással hátrahúzta a závár dugattyúját, majd visszalökte és elcsattintotta a ravaszt. A fegyver szárazon kattant, és Albert sunyin nevetett.

— A szín alatt találtam, eldobva, závárzat nélkül, de azt is megkerestem. Teljesen jó, csak meg kell szögelnem a tusát és golyót szerezni bele... őzre meg szarvasra járok majd vele, Péter, úgy bizony, barátocskám.

Nem sokáig mutogatta a fegyvert, gyorsan visszadugta a kazal oldalába és széthúzta a szalmát a lyuk helyén, hogy elfödje vele a puskatus fénylő vasát.

— Ne szólj róla senkinek! — mondta szigorúan.

— Nekem csak egy finn késem van, de én is szerzek majd puskát, csak előbb a lő után megyek... — Péter őszintén irigyelte a barátját, mert lova és puskája van, neki meg semmije, még a töltényeket és a gránátokat is apja vitte el. Igaz, hogy Albert két évvel idősebb nála, de ő sem gyerek már, a nyáron lesz tizenöt éves. Nagyon elégedetlen volt önmagával és a sorsával, úgy érezte, nem elég ügyes, és elhatározta, hogy mindenképpen szerez majd puskát, s ha lehet, revolvert vagy forgópisztolyt, amilyen vászontokban az orosz altiszteknek volt. Talán még jobb puskát szerez ennél a törött agyú mannlichernél.

A pajták mögött mentek a Balázs kert felé. Néhol nyitva voltak a pajtakapuk, bévül vastag rétegben lótrágya fedte földjüket, lovas alakulatok lakták hát a falut. De hátrahagyott gépalkatrészeket is láttak, elkopott motorgumikat és egy tank ágyútornyát, a cső nélkül, az ágyút kiszerelték belőle. Aztán egy helyen egész rakomány faládát láttak, melyekben kénsárga, szappanszerű kockák voltak, Albert már tudta, hogy ez robbanóanyag.

A két kamasz sietett, alig beszélgettek. Alberten látszott, hogy őszintén segíteni akar a barátjának. Már nem jártak messze a Balázs kerttől, amikor látták, hogy egy lovas kanyarodik ki a kertből és egy másik lovat kötőféken vezet.

Török Jani volt. Szőrén ült meg egy jó bőrben levő nóniuszt, bakancsos lábát hanyagul lógatta és egy kis hegyi lovat vezetett. Messziről kiabált rájuk, hetykén és elégedetten.

— Sztoj! Kölykök, hol csavarogtatok, nem féltek, hogy aknára léptek?!

— Lovat keresünk — válaszolta Péter —, nem láttál valamerre lovakat, Jani? Tudod, nekünk egy sem maradt és szeretnék legalább egyet fogni a régiek helyett.

— Nyicsevo — harsogta a legény jókedvűen —, nincsenek már lovak, reggel óta lóháton járom a falut, de csak ezt a patkányt találtam, a többit összefogdosták a felvégiek ...

— Meg te — morogta Albert ellenségesen —, magadról nem beszélsz, te telhetetlen ...

— A Balázs kertben a szalmakazal mellett fekszik még egy... nem bír felkelni, a végét járja, nézzétek meg, ha érdekel.

— Összeszeded a lovakat a többiek elől — szólalt meg hangosan Albert és dacos elszántsággal folytatta —, micsoda telhetetlen vagy, másra nem gondolsz ... másnak nem kell ló, csak neked?

A legény egyszerre vörös lett az indulattól.

— Mit pofázol, Körtefejű... mit dadogsz, te isten báránya? A ló azé, aki megfogja és hazaviszi, hallod, te tak- nyos! Semmilyen törvény nem írja elő, hogy kié a ló, erre nincs törvény, értitek? — Egyre dühösebb lett, vad haraggal üvöltözött. — Azt akarod, Körtefejű, hogy a fejed búbját a nyakadba nyomjam, lapos fejet akarsz inkább magadnak, olyan laposra verem a fejed, mint egy serpenyő!

Nem mertek vele vitatkozni, mert tudták róla, hogy hirtelen haragú, vereke- dős legény, jóval idősebb, mint ők, húszéves is elmúlhatott. Meg aztán nem is lett volna idejük vitába eredni, mert Tőrök Jani váratlanul a nóniusz szügyébe vágta a sarkát és a megugró lóval rájuk rontott, alig bírtak félreugrani előle,

röhögve és bőszülten elvágtatott, maga után vonszolva a hegyi lovat.

— Vigyétek haza azt a dögöt a Balázs kertből és nyaljátok ki a sebeit, az való nektek — kiáltotta még vissza ha- hotázva és öklét rázva feléjük.

— Megállj, Török Jani — mondta komoran Albert —, megállj, te istenátka, találkozunk még! Megismerkedsz te még a mannlicheremmel, s bizony isten, hogy fogsz örülni neki.

A vénasszonycsizmás kamasz sápadt volt a dühtől, szemében az indulat köny- nyei csillogtak, ökölbe szorított keze reszketett tehetetlen haragjában. Merész és keményfejű jellem volt Albert, a kiskorú óta elszenvedett csúfolódás és méltánytalanság megedzették az akaraterejét, fogékonnyá tették erkölcsi tartását és igazságérzetét. Az önhibájukon kívül tűrni kénytelenek bölcsességével rendelkezett. Megszokta, hogy a fejformája miatt gyerekkora óta csúfnevén szólítják és nem törődött vele, de ha a szokásos, félig baráti, félig kötekedő csúfolódás mellé valami más, az önérzetét bántó igazságtalanság vagy megalázás is párosult, akkor engesztelhetetlen gyűlöletre gerjedt és tőle telhetőén megtorolta a sérelmet. Többször verekedett már és a közös igazságtalanságokkal is szembefeszült- bármikor hajlandó volt szót emelni a másokat ért bántal- makkal szemben.

Péter Is ezért kedvelte és barátkozott vele: megérezte benne a lelkierőt és az erős akarattal párosult emberséget.

A Balázs kertben nem sokáig kellett keresniük a beteg lovat. A szalmakazal déli oldalán feküdt, a tűző napon. Nagytermetű, csontos magyar ló, sovány az istenadta, hegyes lapockacsontja szinte átdöfte a bőrt és ösztövér bordái szélesre nyitott harmonika ráncaira emlékeztettek. A nyakát és a hasa alját rühfol- tok lepték el, és a bal oldalán, a hor- paszától egészen a lapockájáig hasított seb húzódott, aknaszilánktól vagy bom- barepesztől származhatott. Csúnya, mély seb volt, bőven gennyezett. A nagy ló úgy feküdt a csupasz földön, hogy a fejét is a földre tette és halkan hörgött. Nyögve szedte a levegőt és csikasz hasa szabálytalan időközökben süllyedt és emelkedett, időnként remegés futott -át egész nagy testén, mintha magas láza lenne.

— Itt a lovad, amelyikre annyira vágyódsz — mondta Albert komolyan —, tetszik legalább? Nagy, erős lovacska, csak egy kicsit beteg, nem bírja a fejét... nagy a feje, hát búsul miatta, látod,..? — folytatta ironikusan s

még inkább szomorúan —, hej Péter, mondtam, hogy nem lesz szerencséd ...

Péter hallgatagon állt a beteg állat felett. Búsan és szánakozva figyelte halk, fájdalmas nyögését, nézegette a szörnyű sebet sovány horpaszán és tanácstalanul, szinte gondolatok nélkül körbejárta a pusztulni készülő lovat. Mit tegyen? Más lovat már nem talál. Szenved a szerencsétlen pára, talán az estét sem éri meg. Hogyan vinné haza? Talán fel sem kel már többé, annyira legyengült, a fejét sem bírja emelni. Igazi lósors: a sebe mellett még rühes is szegény.

— Hazaviszed? —> kérdezte Albert borús arccal, mert annyira sajnálta az állatot. — Tudnád gondozni, nem undorodsz a sebétől és a rühfoltjaitól? Ha ugyan fel bír kelni és járni tud még... Ha kivackalódna esettségéből, erős jő lő válhatna még belőle.

Pétert egyszerre végtelen nagy sajnálat és buzgó segítőkészség fogta el. Eszébe jutott, hogy szegény pára talán azért olyan erőtlen és tehetetlen, mert reggel óta a tűző napon fekszik. A szomjúság és a sebláz gyötri, meg kellene itatnia. Talán magához térne any- nyira, hogy felkeljen és lassan járni tudjon.

— Nem hagyhatjuk itt nyomorultul megdögleni — döntött —, bűn lenne magányosan szenvedni hagyni, emberhez szokott. Itassuk meg! Maradj mellette, én hozok vizet, meglátod, hogy ha ivott, kissé magához tér.

Nem sokáig habozott, lement az udvarba és nemsokára egy ócska pléhvö- dörben vizet hozott. A ló a jobb oldalán feküdt, oldalra nyújtott lábakkal és ahogy körülötte jártak, a f&nn levő bal szeme gyerekökölnyire dudorodott, és a nagy nedves barna golyóban fájdalom és szomorúság végtelen tengere tükrözött. Megtört fényű szeme volt, mint a haldoklóknak.

— A lovak nagyon szomorúan tudnak nézni, ha bántják őket — mondta Albert sírni szeretnék, ha látom a bánatukat.

Az állat szájához tették a vödör vizet és megpróbálták felemelni fejét, de olyan nehéz volt, mint a kő.

— Kötél kell ide — mondta Albert —, másképp nem boldogulunk.

Elment kötelet keresni és egy darab telefondróttal tért vissza, összefonta a drótot és egyesült erővel a ló nyaka alá dugták. Péter a lő fejét emelte, barátja pedig a drótnál fogva húzta a nyakát, amíg az állat feje kissé megemelkedett. Akkor Péter ferdén közeldugta hozzá a vedret, hogy orra a vízbe érjen. A beteg állat először erőtlenül mozgatni próbálta pofáját a vízben, majd erőlködve kinyitotta és hörögve, de mohón kortyolni kezdte a vizet. Szürcsölve és fuldokolva ivott, néha abbahagyta és megpihent. Sokáig tartott neki, de végül is kiszürcsölte a vödör vizet, aztán újra a földre ejtette a fejét. Bőrén át meg áthullámzott a remegés, mint a^ folyó tükrén a vízgyűrűk a bedobott kő nyomán.

— Nyertél, Péter, igazad lesz — örvendezett Albert —, magához tér. Most erőt gyűjt, meglátod, hogy fel akar majd állni, legalábbis megpróbálja, hogy felkeljen ...

Leültek a ló mellé egy rakás-szalmára és várták, hogy mi lesz vele. Figyelték a bőre remegését: igazán, mintha erőt gyűjtene! De hátha a kimúlás előtti, végső lázhullám gyötri és rázza a testét! Mindkét eset lehetséges, de bizonyos, hogy nagyon szenved s talán éppen a krízisét éli át. A ló váratlanul megpróbálta felemelni a fejét és néhány erőtlen próbálkozás után sikerült is neki, de azonnal visszaejtette a földre.

— Jó jel — vélte Albert —, erőre

kap. Nem halódik a lovacska, az már bizonyos

__

Rö

vid erőgyűjtés után az állat teste egyszerre megrándul, óriási erőfeszítéssel magasra emelte a fejét és igyekezett maga alá húzni az első lábát, hogy rátámaszkodhasson. Hangosan nyögött közben, hörgött és az inai pattogtak.

— A nyakát — kiáltotta az izgalomtól rekedten Péter —, tartsuk fel a nyakát, hogy ne ejthesse le a fejét, segítsünk neki!,..

Mindketten hozzáugrottak és nyomták, emelték a nyakát, amíg az küszködve, fokról fokra felemelkedett és a ló teste mellső részével a két első lábára támaszkodott. Albert tovább vezényelt:

— A farát kell emelni... te tartsd a nyakát, hogy el ne dűljön, én majd a farkánál fogva emelem. Vigyázz, ha eldűlne alatta ne maradj, mert összetöri minden csontodat...!

Nekigyürkőzött és minden erejével húzta fel a farkánál fogva a lovat s az egy újabb, erőgyűjtés után, kétségbeesetten kapálva maga alatt a földet, remegő lábbal felállt és imbolyogva úgy maradt.

— Lovad van, Péter, ma még csorosz- lya, de ló lesz belőle — mondta vígan Albert —, igaz, hogy létrával mászol majd a hátára és agyoncsapod magad, ha leesel róla, de legalább a mi fajtánk, magyar ló ...

A nagy ló reszkető lábakkal, fejét le- horgasztva állt előttük. Sebéből egész gennypatak folyt ki, amíg küszködése közben összenyomódott a bőre, s a sárga genny bőven folyt alá a hasán és lecsöpögött a földre. Csak most látták igazán, hogy milyen rossz bőrben van. Nem zavarták, hagyták pihenni, amíg remegő lába lassan megnyugodott és zavaros szeme kissé kitisztult, s akkor vigyázva a hűvösre vezették. Botorkálva járt még, de nem esett össze. Az árnyékban újból megitatták és az állat most már nyugodtabban, egyenletes kortyokkal megivott még egy vödör vizet.

Úgy látták, elég erős, hogy haza induljanak vele. Nem lesz könnyű út, sem nagyon méltóságteljes, inkább nevetséges, tragikomikus. Péter vezette, a ló nyakára kötött telefondrótnál fogva, Albert pedig az állat jobb oldalán járt és amikor az imbolyogni kezdett a gyengeségtől, a fiú a tomporára téve tenyerét, megtámogatta őt. Gyakran megpihentek, Ilyenkor a ló nagyokat fújt és lábát szétterpesztve, fejét lehorgasztva imbolygóit, aztán újra elindultak, végig az utcán, a kövesúton, és mindketten örültek, amikor a Péterék háza elé értek. Attól féltek, hogy kinevetik őket az emberek. Török Jani megpukkadna a röhögéstől, ha így látná őket, de csak egy vénember nézett ki az egyik udvarból, nem szólt hozzájuk, csak a fejét csóválta és motyogva visszament az udvarba. Tudták, hogy nevetséges a vonulásuk: zörgő csontú, hórihorgas kancaló két