Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1976-10-24 / 43. szám

*

1976. X. 24.

— Hagyj békét — mordult rá az öreg.

— Olyan vagy, mint egy gyerek, örülni kellene, ilyen üzletet egyszer köt az ember életében!

— S te megkötötted.

— Talán magamnak csinálom?

— Nem tudom, kinek — mondta az öreg.

A menyecske lépett ki a házból, s kiáltotta:

— Lehet ebédelni! — Szétnézett az udvaron: — A fiúk hol vannak?

— Elmentek sörért — felelte az öreg fia.

— Aha — mondta a menyecske, s közelebb lépett.

— Igen, akár egy taknyos kölyök. Olyan dolgod lesz ott, akár egy grófnak — mondta a fia.

— Igen, tisztára úgy viselkedik velünk szemben, mint akit otthonba akarnak dugni — tódította meg a menyecske is egy szemrehányással.

Az öreg hallgatott.

A legények hozták a sört. — A fiú szólt az anyjának:

— Mama. éhesek vagyunk.

— Már ebédelünk is, csak titeket vártunk — felelte az anyja, a kocsihoz ment, s fölszólt: — Sofőr úr, tes-. sék, üljön az asztalhoz.

— Betódultak a konyhába. A menyecske szétrakta az asztalon a tányérokat és a kanalakat. Egyre szabadkozott:

— Bocsássák meg, hogy ilyen szerényen ebédelünk. Mindent összecsomagoltunk . . .

Az öreg is velük falatozott.

Mihelyt a férfiak jóllaktak, az asztalt meg a lócát kivitték az udvarra, s kocsira tették.

A sofőr biztosította a rakományt, s megkérdezte:

— Hát az új tulajdonos hol van?

— Nem kell várnunk rá — felelte az öreg fia. — Már tegnap megkapta a kulcsokat. Délután eljön, és mindent bezár.

— Szóval mehetünk? — kérdezte a sofőr.

Az öreg fia bólintott.

A fiatalok viharkabátba bújtak, fejükre sisak került. Az unoka barátja berúgta a motort.

— Vigyázzatok magatokra — szólt a

menyecske. — Nehogy gyorsan hajtsatok. A fiatalok vigyorogtak, fölültek a motorkerékpárra, s kiröppentek az udvarról. Vissza se néztek.

Az öreg fia bement a házba,, megnézte, zárva vannak-e az ablakok, s miután meggyőződött róla, hogy zárva vannak, visszatért.

— Fölférünk-e? — kérdezte aggódva a menyecske.

— Rajtam kívül még ketten bejöhetnek a fülkébe. De össze kell húzódniuk — mondta a sofőr.

— Apa, menj te — mondta az öreg fia.

— Nem, én majd fölmászok — mondta az öreg.

— Várjon — szólt a sofőr, s lenyitotta a kocsi oldalát.

Az öreg fia hozott egy vastag deszkát, odatámasztotta. s az öreg föllépdelt rajta a rakfelületre.

— Vegyen, pokrócokat — szólt föl a menyecske, s bemutatott az asztal alá egy kosárra.

Az öreg szót fogadott. Beült egy fo nőtt karszékbe, mindjárt a kabinhoz.

A sofőr fölcsukta az oldaldeszkát. Mondani akart valamit az öregnek, de látva, milyen mélyen belesüppedt a karosszékbe, s milyen szórakozottan bámulja az eget, beült a fülkébe, s las san kitárolt az utcára.

Az öreg fia becsukta a nagykaput, bereteszelte a kiskaput is, még egy pillantást vetett a házra, s bemászott a kabinba. Bevágta az ajtót, s a ko esi nekilódult.

Áthajtottak a falun, az első kereszteződésen balra tértek, s tovább gurultak északkelet felé.

Meg se álltak Érsekújvárig. Kiszálltak a kocsiból, s hívták az öreget, kászálódjon le, meginnának egy sört, s indulnának tovább. Amikor nem kaptak választ, gondolták, az öreg elaludt. Ébresztették volna, de az öreg nem volt sehol! A karosszék üresen állt.

Visszafordultak.

Az öreget rögtön a falut követő harmadik kanyarban elveszítették. Igazi balszerencse. A hosszú útszakaszon összevissza néhány cseresznyefa nőtt, s az egyik elkapta az öreg fejét. Ott hevert az árokban, pokrócba bugyo- Iáivá. íp

A tragikus esemény okát fölösleges volt firtatni. Ki is állapítaná meg, va jón bukás volt-e vagy ugrás? A köz- biztonság emberei egyre faggatták szegény sofőrt, de ő. ugyanazt darálta:

— lobban kellett volna kapaszkodnia. Ha kapaszkodik, nem röpül ki.

Az öreg tetemét a fiatalok új lakóhelyükre szállították. Ott temették el a harmadik napon.

Kiderült, hogy bölcsen cselekedtek. Minden halottak napján pénzt takarítanak meg, az Időt pedig, amelyet egyébként utazásra pazarolnának, nyilván hasznosabb dolgokra fordíthatják.

KONCSOL LÁSZLÓ fordítása

K

örülbelül egyidős lehet a fával. A sorsuk is sok tekintetben hasonló. Egymás közelében nőttek fel. Persze, a fa magasra nőtt.

Pintér József pedig csak

ember nagyságú maradt. Sőt, a fajtája közt is az aprótermetűek közé

tartozik. A sudár fa viszont magasan kinyúlik a többi fa közül. Ágain madarak tanyáznak. Tavasszal mindig az elsők közt zöldül ki.

Jóska gyerekkorában cserebogarakat rázott le a fáról s gyakran fel is mászott rá. Egyszer más is történt vele a fa tövében ...

Akkor még mindketten fiatalok voltak, de azóta a jegenye jó néhányszor levetette lombját, igaz, még nem öreg. Egy jegenye negyven és ötven között még nem tartozik a vének sorába. Persze az ember sem. De ennyi évesen csak a fa növekszik. Meg terebélyesedik. És egyre mélyebbre fúrja gyökereit.

Fülöp Imre

Pintér József életében sokkal több minden történt, mint a jegenyéében. Kis és nagy események váltogatták egymást. Két bátyja már régen elkerült a szülői háztól. Kamaszkorukban mindketten sokszor* megmásztak a fát. Az idősebbik alatt egyszer egy ág le is törött. Helyét ma forradás őrzi. A heg ugyan örökre megmaradt, de a földről már régen nem látható.

Jóska élete egyre színesebb lett. Már nem vonzotta a cserebogarak kergetése, a madárfészek keresése, meg a fár.amászás. Annál inkább érdekelte a cigaretta, melyet apja vas- szigorral tiltott. Ilykor az italnak is hódolt. A lányokra korán szemet ve tett. Minden táncmulatságon ott volt, s ha a zenekar játszott, állni nemigen látták.

Akkor is bál volt a faluban. Tűzoltóbál. De aznap este csak Ágival táncolt. A lány olvan könnyedén perdült. mintha nem is volna súlya. Mintha csak a levegőben libegne. Úgy járták a keringőt a vendéglő padlóján, mintha repülnének.

Hazafelé menet mégis félszegeji fogta Ági kezét. A jegenyefánál megálltak.

— Nagyon fázom — suttogta Ági.

Jóska levetette a kabátját s ráadta a lányra De Ági tovább reszketett.

— Tánc közben ... nem fáztál — dadogta jóska. s hirtelen átfogta Ági derekát, s úgy érezte, mintha még mindig a keringőt járnák. Mintha megint forogna velük a világ. Szorosan magához vonta a lányt, s vadul csókolta.

* * *

Mindez persze régen volt. .. Ma Pintér József alig várja, hogy napi munkájából hazaérjen Az utazást egyre fárasztóbbnak érzi, de most már el sem tudja képzelni, hogy máshol is dolgozhatna mint a gyárban. Pedig igen fárasztó munkát végez, s ráadásul örökös zajban él. Mégis úgy érzi, mintha valamiféle láthatatlan gyökerek nem engednék, hogy otthagyja munkahelyét. Én már innen megyek nyugdíjba, mondta nemrég Ilonkának, a feleségének. A gyárnál csak a kertjét szereti jobban.

Igen. a kert a mindene. A gyümölcsfák, a szőlő, a vetemény. Hajnalban. mielőtt elindul a vasútállomásra, már végigjárja a kertet s estére, amikor megérkezik, első útja megint a fák közé vezet. Bent a házban alig tartózkodik. A kertben mindig akad tennivaló — ásás, kapálás, öntözés, permetezés, szőlőmetszés. Mintha versenyben állna a szomszéddal, vajon kinek a kertje gondozot- tabb, s kinek terem többet egy-egy gyümölcsfája, ki szüretel le több

szőlőt. Á szomszéd kékül-zöldül az irigységtől, de Jóska rá se hederít.

— Egyszerre kisajtolnál mindent ebből a kertből, ha tudnál — bosz- szantja olykor a felesége. — Csak rá ne fizess!

Jóska haragszik ezért a megjegyzésért, noha egyáltalán nem túlzás, hiszen tulajdonképpen úgy tekint a kertre, mintha az egész falu minden veteményesének és gyümölcsösének a termését leszedhetné benne. Mintha az egész falu növényzetének szükséges életnedv csak az ő gyümölcsfáit és veteményeit illetné meg. Azzal pedig, hogy mindenkinél alaposabban gondozza kertjét, olyan életképessé akarja tenni növényeit, hogy azok el tudják szívni a tápanyagokat mások kertjéből is. Valahol olvasta, hogy a növények között óriási versengés folyik, s mindig a legerősebb egyedek győznek. Teljesen ki szeretné aknázni a talajt. Ha nem merítem ki én, kimeríti más,

gondolja, de ezt még Ilonkának sem árulja el.

Arról sem szólt Ilonkának, mik a tervei a jegenyéfával. Csupán annyit mondott, hogy a kerítés közelében a jegenye miatt silányabb a vetemény.

— Miért lenne silányabb? — csodálkozott az asszony. — Ugyanolyan a sárgarépa, mint a kert felső végében.

— Éppen az a baj — vetette ellen Jóska. — A kerítésnél szebbnek kellene lennie, mert ott jobb a talaj. Meg többel is kapáltam.

— Ilyen magas fa árnyéka már nem számít — vélekedett Ilonka.

— De a gyökerei igen! — vágott a szavába. — Tudod is te, milyen hosszú gyökerei vannak ennek a fának?! Azok még a mi kertünk nedvességét is elszívják.

— Ugyan már. nem áll olyan közel a kerítéshez a fa — legyintett az asszony.

— Elég az — mondta József, bár erről a kérdésről nemigen vitatkozhatott feleségével, mivel csakugyan elég nagy távolság volt a kerítés és a fa között.

Ám a fa sorsa már meg volt pecsételve. Igen. elhatározta, hogy kiirtja. Tulajdonképpen még tavaly megszületett az elhatározás. Sőt már cselekedett is, de eredménytelenül. A nyár végén hatalmas tüzet rakott a fa alatt, mintha csak az a nemes szándék vezérelné, hogy elégesse a kert és a játszótér között szorgalmasan összegyűjtött szemetet. A - fa alsó ágai meg is pörkölödtek, de tavasszal a jegenye újból kihajtott. Az elszáradt ágak közül néhányat letört

a szél, mely úgy látszik, nemcsak megviseli, élteti is a fákat. A szél lendíti mozgásba a leveleket, az ágakat, meg a fák törzsét. Pintér Józsi szemében ez a mozgás néha olybá tűnt, mintha a fák így akarnák magukat kifejezni. A jegenye hajladozá- sában olykor fejcsóválást, máskor bólogatást vélt felfedezni. Ismét máskor pedig mintha azt üzente volna neki ágai mozgatásával a jegenye, hogy lám, rajtam nem fog az idő. S hiába perzseled meg leveleiméi: itt állok egészségesen és téged is túléllek, hűtlen cimbora!

Bosszúja egyre fokozódott. . Az ágak megégetéséről lemondott, mert alattomosabb módszert választott. Tudta, hogy az élet elpusztításának régen bevált eszköze a méreg, mely ember, állat és növény megsemmisítésére egyaránt alkalmas.

Cselekedetét aprólékosan eltervezte s a legnagyobb titokban készítette elő. A sósavért, melyet a gyár laboratóriumában szerzett be, egy nagy szakajtó almát adott. Fonott üvegben hozta haza a mérget. Egy kora őszi estén a fa töve köré kis árkot vájt, hogy a pusztító folyadék minél rövidebb úton és a lehető legkisebb veszteséggel jusson el a gyökerekhez. Aztán beosont a házba az elrejtett üvegért. Nesztelenül jutott át a kerten. A hátsó kisajtót, mely a játszótérre nyílott, már jó előre kinyitotta. A sötétség nem okozott nehézséget neki, hiszen akár bekötött szemmel is eligazodott volna a kertben. Érezte, hogy szíve hevesebben ver, mint máskor. Nem, nem attól, hogy megszánta volna a fát. Csupán a rettegéstől: nem veszi-e észre valaki. Az emberek szeretik a fákat. Tavaly ősszel az egész^ játszótér köré facsemetéket ültettek. De azok még ártalmatlanok. Mire megnőnek, neki már mindegy lesz, elszívják-e a kertjéből a nedvességet vagy sem. Ha gyerekei lennének, talán amiatt is aggódna. Igen, az emberek szeretik a fákat. Amikor egy suhanc berúgott és kitört három facsemetét, másnap beidézték a nemzeti bizottságra. Nevét háromszor is bemondták a falu hangosanbeszélőjébe pedig saját kezűr leg új fákat ültetett az elpusztítottak helyett. Állítólag valaki fel is pofozta a fiút. A tönkretett facsemetéknél a hatalmas jegenyének még a legvékonyabb ága is vastagabb.

Amikor a fához ért. várt egy kicsit, nem hall-e valamilyen neszt. Ugyan ki járna itt Ilyenkor?! — nyugtatta magát. Aztán az villant fel emlékezetében, hogy akkor is ilyen sötét volt itt, amikor Ágit ölelte s gyengéden ráborította a kabátját. Egyszeriben úgy érezte, mintha most lenne. Mintha nem nőtt volna azóta ilyen óriásivá ez a jegenye. Mintha visszaröppent volna vele az idő, s a jelent csak álmodná Egyszeriben mindenre tisztán emlékezett: cserebogarakra, madárfészkekre, szülőkre, testvérekre. Hirtelen valamiféle furcsa suttogást hallott.

— Ne, Jóska, nel . ..

összerezzent. Kis ideig moccanatlanul állt s nem tudta, mi történik vele. S amikor a légies suttogás újra és újra megismétlődött, rádöbbent, hogy a kétségbeesett, de mégis oly melengető hang az Ági hangja. Ám amikor keze megérintette a hideg üvegdugőt. a sok sok emlék megint elröppent. Semmi sem maradt itt. csak a sötétség és a döbbenetes csend. Felkapta a méreggel teli üveget, s úgy rohant el a fa tövéből, végig a kerten, mint aki tűzből menekül. Mintha nem is volna talaj a lába alatt. Rohant, és furcsamód ugyanaz az érzés ömlött szét benne, mint akkor régen, amikor Ágival tánc közben a vendéglő padlója felett lebegett.

Könüzsi István jelvétele