Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1976-10-10 / 41. szám

Gerely es Endre:

A halál egyálfálán nem olyan rettenetes lény, mint ahogyan ostoba emberek hiszik. A halál nagy megnyugvás, csendesség. A halál olyan, mint egy jóindulatú óriás, amely, igaz, hogy letipor fenyőerdőket, és igaz, hogy tovább megy az északnémet síkságon is, csak akkor már szárazság a neve. A tisztességes halál jókedvű, nyugodt és csendes. Két alkalommal találkozhattam volna vele, de visszahúzódott, mert nem értem még rá. Nem értettem meg őt.

A halálnak sokféle arca van. Oroszlánok fogát jelenti, agyonéheztetett embereket, kard által megölt fiatal férfiakat: én hiszek abban, hogy nem ez a halál igazi arca.

Tudjátok-e, hogy mikor menekül a halál? Akkor, ha tisztességesen és szépen, és olyan méltósággal fogadja az ember a gazemberek, nyavalyások és az ökrök csapásait, hogy ezt már a halál sem tűri el.

Elmondom én, hogy milyen a halál. Puritán, nyugodt és csöndes. Ügy emeli át az embert az emberi létből az emberi nemlétbe, hogy még egy zökkenőt sem tapasztal az, aki ilyen szerencsés lehet. De hát a halálnak százféle arca van. Csak kapja meg a nyugodt áldomást, csak akkor lesz gyors a halál, ha az, aki beszélt róla, aki mert róla írni, aki mert vele találkozni, másodszor sem fél tőle. A halál ilyenkor kegyelmes, és talán megmenti a kínoktól azt, akit felülről nézve úgy látott, mint egy bogarat. De egy bátor bogarat. Bizony, talán még a halál is becsületes.

Amikor magamhoz tértem, és fogvacogva énekelni kezdtem a „Midőn Havannában hajóra szálltam én“ című csodás dalt, hozzávetőlegesen tudtam, hogy nem helyes a magatartásom, és pontosan éreztem, hogy pocsék a köz-! érzetem. Aki még nem volt igazán erőtlen, nem tudja, miről beszélek. Képtelenségnek látszott, hogy felemeljem — nem a lábam vagy a karom, ó, nem — csupán a szempilláimat. Ezért nem Is emeltem fel az említett testrészeket, s csukott szemhéjjal zengtem az idézett csodás dalt.

— Hallgasson már!

Mivel a rám kiáltó férfi elég érces és energikus volt, elhallgattam. Megkockáztattam egy kérdést. *

— Maga kicsoda?

— Fogja be a száját és pihenjen! Azonkívül, és főképpen, bennünket hagyjon pihenni! Megértette?

Ekkor már kora reggel volt, erős, tisztességes világosság mirfdenütt. És ez az erős tisztességes világosság leleplezte — mondjam úgy, hogy szégyenszemre? — az agyonvérzett lepedőt, a könyökhajlásomból önkívületben leszakított tampont, traszfúziós csövecskét. Megláttam a fehér kórházi ágyakat, a másik fal mellett fekvő többi szerencsétlent — és nem láttam a feleségemet, Editkét!

— Hé! Hol vagyok én?

Csengő szólt és bejött egy kis nőn vér.

A kórház légköre átitatódik a fertőtlenítő szerek szagával, és a tisztes kis nővérek okos, kellemes és bűbájos jelenségével. A tisztes kis nővéreket általában igen súlyos beteg férfiak veszik körül, akik, ha kicsit is felgyógyulnak, azt hiszik, az ostobák, hogy ezeknek a nővéreknek e tényben bármilyen szerepe van. Mivel a nehéz vagy szomorú helyzetben levő emberek eszelősen kapaszkodnak mindenféle szalmaszál után, képesek arra, hogy „kézcsókommal“ köszönjenek he. lyes kis gyermeklányoknak, akik ép-i pen fityulát viselnek.

Furcsa helyzet ez, mert ha nem akarok hazudni, akkor bizony el kell mondanom azt, hogy ezek a kedves kislányok engem is izgattak, pusztán csak megjelenésükkel, de lényükkel nem, mivelhogy a lényeg nagyon szomorú, nagyon sötét, és ezekhez a

leánygyermekekhez egyáltalán nem illő lényeg volt.

Ez az én nővérkém nem „csinibaba“ volt, és lehet, nem volt szép sem. Akkor csak egy nővér volt. Akkor csak annyit tett, hogy a családnevemen szólított, nyugodtan, kedvesen nézett, én meg, robbanásig fűtve a magyarázatkeresés, a tisztázás vágyától — jézusmária, még ekkor is győzni akartam! —, szépen és csendesen elaludt

tam.

jelzem, ehhez az elalváshoz aligha kellett altató. Nem tudom, mit éreztek a sivatagok, hegyek és sarkvidékek meghódítói, de azt tudom, hogy a kimerültségnek, a fáradtságnak és mindennek a semmibevetésének olyan fo-> kát elértem én is. Nem érdekelt, hogy élek-e vagy meghalok. Ez az attitűd nyilván előnyös volt egy kompromittált huszárfőhadnagynak, én azonban nem engedhettem meg önmagámnak. Mivel — tiszta röhej — nagyon szeretem a feleségemet. Ezek a kérdések azért váltak számomra nehéz problémává, mert másnap reggel jókedvűen felébredtem. Ezt a jókedvet erkölcstelennek tartottam, hiszen abban az időben egyszerre ketten haldokoltak, ott, ab-, ban a szobában, ott, az ágyamon túl, sokat mondok, ha három ínéterre.

Ez a két, a halállal kétféle harcmodorban küzdő ember eléggé megkeserítette az éjszakáinkat. Korántsem azért, mert emberek haltak meg, hanem azért, mert ezzel kényelmetlenséget okoztak másoknak.

A hörgő öreg haláltusája igen hosz- szan elhúzódott, s igenis, mindannyian örültünk, amikor meghalt, holott tudtuk, hogy ha egy szobába tettek, egy a sorsunk. Egyszercsak nem hörgött,

Kolotuhin felügyelő a táskájába rakta az aktáit és haza készülődött, amikor kopogás nélkül berontott egy magas, nyurga férfi.

— Megengedi? — kérdezte, és választ sem várva leült Kolotuhinnal szemben. A felügyelő az órájára pillantott és elkomorodott. Láthatóan nem tetszett neki a látogató. Főleg a meghatározhatatlan színű szemei nem tetszettek neki.

— Hallgatom — mondta Kolotuhin.

— Nos, figyeljen — mondta halkan a férfi. — Egy élelmiszerüzlet főnöke vagyok. El tudja ezt képzelni?

— Persze — mondta Kolotuhin, és most már érdeklődve nézte a vendégét. — No és mi történt?

— Hol is kezdjem? Szóval azelőtt mint közgazdász dolgoztam. Nos, megvolt a fizetésem, de'semmi mellékes. És egyszer csak — üzletvezető letteml Kezdetben persze tartom magamat. Hiszen megszoktam, hogy csak a fizetésből élek. De aztán elkezdődik a gúnyolódás. Ez is jó üzletvezető, ha még a szerencséjét sem tudja kihaszés meghalt. Mindössze a haláltól való misztikus félelmet szeretném, ha tu-i uom, eloszlatni. A halál — önmagában — természetes, és semmiképpen sem riasztó folyamat. A kínhalál, a becstelen halál, az aljas halál, a nevetséges halál — látják kérem — ez a rettenetes. Shakespeare-nek úgy kellett volna írnia: „Mert hogy mi álmok jőnek mások halála után.“ Így lett volna igaza.

Aki azt a szót, „haláltusa“, rossz — s általában igen ritkán jó — regényekben olvassa, és olvasva átéli, tévesen ítél, ha a küzdelem, a kézitusa valóságos, gyötrő és hősies oldalaira gondol. Haláltusát az ember kétfajta állapotban vív — vagy sejti, vagy nem —, illetve e két állapot közötti átmenetben. De általában anélkül, hogy tudná, miről van szó. Ha eszme-, letlen, semmi köze „a test eredendő zárkódtatásaihoz“, nem tud róla, számára egyszerűen nincs. Nyilvánvaló, hogy a szubjektív idealizmus alapélménye és fő gyökere, ez a tény. Aki a haláltusát vívja, akárhogy is veri ki a hab a száját, húzza a testét a görcs, és gyötörjék akár a pokol kínjai, semmit nem tud, mert nincs ott. Ez csak a test, és nein a tudat dolga.

A mindenki által ismert és rettegve tisztelt szó: haláltusa tulajdonképpen nincs, mert az ember az utolsó pillar natáig nem hiszi el, hogy meghal, hogy ebben vagy abban a percben ő, éppen ő, és nem más, valóban a végére ért valaminek.

Az életének.

Az élet, úgy látszik, olyan hatalmas dolog, hogy aki részese, egyszerűen képtelen tudomásul venni a „finita“ megrázó és megalázó, megtisztító és

nálni. Aztán szinte észrevétlenül elkezd motoszkálni az agyamban a gondolat: milyen üzletvezető is vagyok én, ha még annyim sincs, mint egy stadioni virsliárusnak! Vagyis a rang kötelez. Érti?

— Hogyne érteném! *

— Bizony — mondta a vendég, és felélénkült. — Elválok tehát a feleségemtől, és egy fiatalabbat veszek el. Hiszen csak egyszer élünk! Bundák, ékszerek — tőle nem sajnálom. Ha villa, hát legyen villa, ne valami kutyaól, érti? Nyáron pedig a Krímen nyaralunk. No meg nem járhatok valami Moszkvicson, amikor az új Volga olyan elegáns. Meg kell mutatnom a barátaimnak, ki vagyok, mi vagyok. Ha már megvendégelem őket, hát emlékezzenek rá, amíg csak élnek.

— Értem — mondta Kolotuhin, és egy halom papirost helyezett az asztalra.

— De hiszen ön is tudja — sóhajtott az üzletvezető. — Az égből semmi sem pottyan... Az eladóktól lecsípünk a százalékból. Magasabb áron

r~

V.1

I. FILENKOV:

mindenek fölé emelő pillanatát. A gyors, a kemény és férfias halál általában keveseknek adatik meg. Emlékeznek a Pármai kolostor Ferrante Pallájára? „így hal meg egy szabad ember!“ Én meglehetősen bátornak tartottam magam — ami nem jelenti azt, hogy bátor is voltam. Elmulasztottam életem e hatalmas csúcsát, képtelen voltam kimondani a „figyelmez- zetek és tanuljatok“ nagyképű, de szép szavait. Tudtam ugyan, hogy meg kell halnom, de nem hittem el! A sors

— és főként az orvosok tudasa —- még azt a pimasz és maliciózus pillanatot is engedélyezte számomra, hogy később, jóval később, örültem, hogy nem mondtam el e végzetes erejű szavakat, amelyek elévülhetetlen patinát kapnak a haláltól, de roppant nevetségesekké válnak, ha valaki időnek előtte mondja.

A halál arcának annyi kifejezése és vonása van, ahány ember meghal. S én ezekből az arcokból — balszerencse — elég sokat láttam. A sajátomat — noha készültem rá — nem pillanthattam meg. Ma már tudom, hogy az ember nem azért hal meg, hogy másoknak, vagy — hiúságok hiúsága

— önmagának tükröt tartson, hanem azért, mert eljön az a pillanat, mint ahogyan eljön a születés is. Ezek nevetséges és elcsépelt aforizmák — ha aforizmának fogjuk fel —, én azonban a bőrömön éltem át, és jogom van elmondani, hogyan hal meg — pontosabban — hogyan nem hal meg egy ember.

Amikor az első komoly figyelmeztetést megkaptam a testemtől, amikor

— kissé romantikusan fejtve ki a dolgot — először hördült rám a tigris, adódhatott volna úgy is. hogy a sors kínálta lehetőséggel nem élhetek. Mert lehetőség és „lehetségesség“ között óriási árok húzódik, amelyet olykor bátorsággal, esetemben ostoba vakmerőséggel, olykor pedig csupán egy tízessel, egy nyomorult tízforintossal kell, szükséges, lehetséges áthidalni. És higgyék el nekem, ha másképpen nem megy, becsületszóra, hogy a „lé- hetséges“ szó által jelzett állapot, tény és tartalom, az életnek olyan mélységeihez vagy csúcsaihoz vezet, hogy mindennapi ésszel, köznapi állapotban, aligha tudjuk felérni.

Azokban a napokban, amikor kardélen állt a kérdés, hogy élek vagy meghalok, egyáltalán nem éreztem a szó fizikai értelmében gyengének magam. Kiültem a folyosóra, cigarettáztam. eljöttem meglátogatni a barátaim, s természetes, hogy jókedvűek, gondtalan fecsegők voltunk valamennyien. Egyetlen keserű pillanatom akadt: amikor felálltök, hogy elbúcsúzzanak, elkísértem őket a folyosóról nyíló lépcső- házajtóig. Számomra ez a nyolc-tíz, méter a kínok útja volt, mindkét Ián bam fájt, mintha parázs lenne a bőröm alatt, s hogy a rájuk nehezedő kínt enyhítsem s megőrizzem a mosolyt az arcomon, belekapaszkodtam a falba. Egyikük rám nézett, s okos, inteladjuk a leértékelt árut, a feketén vásárolt árut... Szóval, mondjuk, hogy összedobtam tizenötezret. Mi jár érte?

— Azt a bíróság dönti majd el, nem én. De hát, köztünk legyen mondva, olyan tizenöt évre számíthat.

— Tudom, tudom. De az önkéntes beismerő vallomásért valamit csak elengednek belőle, nem?

A felügyelő az üzletvezető kopott szürke kabátjára tekintett, meg a gyűrött sapkájára, melyet a kezében szorongatott, és jelentőségteljesen kacsintott.

— Ügy is szokott lenni, hogy valaki beismerést tesz, és közben azt a húszezret valahol jól elrejtette.

— Kizárt dolog! — jelentette ki a férfi energikusan, és mereven maga elé nézett. — A kivizsgáláskor úgyis mindenre rájönnek. Mennyivel csökkentik tehát a büntetést?

— Azt még nem lehet tudni — felelte Kolotuhin kissé békülékenyebb hangon, — De dicséretre méltó, hogy eljött. Ezt a bíróság figyelembe veszi majd. Lehét, hogy három évvel kevesebb büntetést szabnak ki. Tessék parancsolni — papírt és tollat tolt az üzletvezető elé. — Írjon. Mindent úgy írjon le, ahogy van. És főleg a számokat.

,A férfi egyáltalán nem reagált a felügyelőnek erre a gesztusára. Kinézett az ablakon, melynek párkányán galambok sétálgattak.

— Hát az bizony kevés ... Csak három év — sóhajtott. — De lehet, hogy több is? Nagyon szépen köszönöm a felvilágosítást. Akkor hát megyek — dolgozni.

— Attól tartok, hogy egy időre munka- és tartózkodási helyet kell majd változtatnia — mosolyodon el önkéntelenül Kolotuhin. — Hová menne? írjon csak le mindent, úgy, ahogy volt!

— Ahogy volt? — csodálkozott a férfi és kezébe vette nagy aktatáskáját. — Még nem volt semmi. Hiszen engem csak ma neveztek ki üzletvezetőnek i

SÁGI TÖTH TIBOR fordítása

1978. X. 10.

fi ílfllMKP*