Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-07-11 / 28. szám
SZÍNHÁZI holmi MOLNÁR GÁL PÉTER ÜJ KÖNYVÉRŐL Bessenyei Györgyöt idézi a könyveim, s az ő szellemét élteti a szerző további lapokon is: „Az emberi nemzet régi s mai viselt dolgainak ismerése és a természet mély munkáinak tanulása szülik a bölcsességet.“ Mivel Molnár Gál Péter a színházra tette föl életét, természetesen a színházban és a színházért élő „emberi nemzet régi s mai viselt dolgainak ismerését“ szolgálja. Nem azzal, hogy írja, rendezi, tervezi, játssza vagy értékeli-bírálja a színház egy- egy produkcióját, hanem úgy, hogy estéről estére figyeli. Azzal, hogy estéről estére beül a nézőtérre, és együtt sír, nevet, gondolkodik, értelmez, vagy éppen bosszankodik a színészekkel és a közönséggel. Molnár Gál Péter szenvedélyes néző. Vagy — fogalmazzak másképp —: szenvedélyesen közösségi ember. „A színházi közönség — közösség“ — írja egy helyütt, s nyíltan és szenvedélyesen e közösségnek, e közösségért kötelezi el magát. Nem óvakodik vitába szállni a színházért, s amennyiben szüksége van rá, ellene sem. Mert napjainkban a színház sem lehet (de sosem lehetett) más, mint a társadalmi harc eszköze. A színház: szolgálat; s épp ősiségéből következően: a nép szolgálata. Ennek az eredendő tisztségének a betöltésére mindeddig még sosem voltak olyan adottak a lehetőségei, mint éppen napjainkban, szocialista társadalmunkban. Meglepő azonban, hogy mégis mily nehezen vetkőzi le nálunk is a polgári színjátszás konvencióit, egyenruháját. Előző könyveiben ezért írta meg Molnár Gál Péter a közelmúlt magyar színházi Í életének legérdekesebb és legtöbb problémát önmagában egyesítő Jelensége, Honthy Hanna „regényét“ (Honthy Hanna és kora, 1967), a jelenkori magyar színház és színjátszás „.regényeit“ (Olvasópróba, 1968; Rendelkezőpróba, 1972), továbbá a jelenkori világszínház és -színjátszás, valamint az amatőr színházi mozgalmak „regényét“ (Izgága színház, 1974), s most ezért a színházi díszletek és kellékek, széksorok közt botorkáló néző „regényét“ (Színházi holmi) is. Könyvében oly közvetlenül, s oly természetességgel szólal meg, ahogy csak azok az emberek tudnak, akik életének alfája és ómegája a közlésvágy lett. Színházba invitál bennünket, de nem a csillogó-villogó, márványlépcsős előcsarnokba, a fényárban úszó, bársonypámás széksorok közé vezető főbejáratot nyitja meg az olvasónak, hanem a kiskapun, a hátsó ajtón át az öltözők és a színházi gondok világából, a színfalak mögül kíséri le őt a nézőtérre. Nagyon sok mindent tud a színházról, de őszintén bevallja azt is, amit még nem tud róla. Két-három oldalas tárcáival, jegyzeteivel nem tanítani s nem okítani akar, hanem az olvasóval és a nézővel együtt tanulni s okulni „a természet mély munkáiból*. Úgy szól,, mintha egy-egy adomát, jóízű történetet mondana el, de mindig a közösségi élményt kereső közösségi néző székén ülve fogalmaz. Míg például a színházi taps lehetséges változásairól cseveg, vagy arról értekezik, hogy mit nem tud Peter Brook, a jelenkori színházművészet világhírű rendezője és élő klasz- szikusa, hogy „hol ül a néző“, „mit szabad a színházban“, „mikor van előadás“, „meddig tart az elődás“, „mi a siker“ „hány éves Capulet Júlia“, „ki volt Rómeó mamája“, „kifújhatja-e Lear király az orrát“, vagy miként vitte komédiaként sikerre a Latabár-dinasztia megalapítója, Lata- bár Endre Szigligeti bukott tragédiáját, addig serényen munkálkodik azon, hogy napjaink színháza a „csinos esti szórakozást kínáló polgári színházzal“, az arisztokrácia „szalonképes színházával“ szemben visszanyerje a „közös ünnepségek nagyszerű mámorát“. Nem véletlenül avatja kulcsszavaivá a közösségi-t, a plebejus színház-at, a népi színház-at, a színházművészet ősforrás-át, a hagyományhű- ség-et és jelenhez szólás-t. Kötetének élére Bemard Shaw bölcs mondását is odailleszthetnénk: „Az aranyszabály az, I hogy nincsenek aranyszabályok“. S ha ez érvényes az élet valamennyi területére, különösen érvényes a színházművészetre. Vagy — ismét visszájára fordítva a szót —: a színház több ezer éves történetében az egyetlen érvényes aranyszabály, hogy amióta színház a színház, mindig válságban van. Válságban, mert ez a válság (a közléskényszer és a közlési formák ütközése, disszharmóniája) hívta létre, s ez a válság a természete. Kivezető út ebből a válságból nincs: általános érvényű. A polgári színház és színjátszás „válsága“ azonban merőben más természetű, amit csakis a népi színház, a mindennapok színházának, az évezredes játékhagyománynak az újjáélesztése oldhat föl. Ebben az irányban kell továbblépnie a szocialista színházművészetnek is, s mindaddig, amíg színházi vitáink a hagyományhűség és a jelenhez szólás követelményét egymástól elszigetelten értelmezik, Jogosan tehetjük föl a kérdést: „a hagyományt tiszteljük-e, vagy az életet? Meg kell tanulnunk tehát hinni „színházművészetünk (ősi, népi — T. L. megj.) múltjában, hogy reménykedhessünk jövőjében.“ Vagyis: ha korszerűen akarunk szólni, előbb-utóbb el kell Jutnunk a „nagyon ősihez“, a nagyon természeteshez és egyetemeshez. Hisz a korszerűség nem módszer, nem forma: szemlélet. Rend és rendszer. A korszerűség: dialógus. A színház korszerűségéről lévén szó. Molnár Gál ' Péter egy olyan párbeszéd törvényei szerint építkezik, amelyben az olvasó (a színházi néző) a feltételezett vitapartner, aki kiegészítheti, továbbgondolhatja, sőt, okos érvekkel akár el is vetheti állításait. Épp ezért tartanám szükségesnek, ha könyve a mi’színházi szakembereink, szí- • neszeink, színkritikusaink, műkedvelő színjátszóink, népművelőink. pedagógusaink és nézőink könyvtárában is helyet kapna. Igaz, a Színházi holmi nem „átfogó színháztörténet“, nem „a színházról való Ismeretek rendszerezése“, nem összefoglalása „a jelenkori színházi irányzatoknak, a dráma válságának, a színház önrendelkezési jogának érvényesítéséért vívott művészi szabadságharcok történetének, a színészi játék problémáinak, a díszlettervezés, a világításba színészi arcfestés, a színpadi kellékezés kérdései- | nek“, nem „színházi puska“ a „színházművészet dzsungelében való eligazodás“ megkönnyítésére, nem „színházesztétikái rendsze*“, s végül nem „egyetlen, átfogó elmélet“, csupán azt keresi (amit Peter Brook sem tud), „hogy miként -■ lehetne ismét megteremteni az édeni állapotot, amikor sok ember estéről estére összegyülekezvén, egyszerre nevet jel, és ugyanazon a dolgon. Egyszerre sír, és ugyanazt siratja. Miként lehetne elérni, hogy az emberek ugyanarra gondoljanak, ha ugyanazt mutatják nekik. A szentsén legyen megint. Az ocsmány ocsmány.. A szép, szép, és csúnya a csúnya.“ Csupán vitára, közös gondolkodásra serkent ez a könyv. De van-e ennél szebb, megtlsztelőbb és hálátlanabb feladat, amit írásművészet magára vállalhat? Lehet-e ennél is hatékonyabb fegyverrel a társadalmi harc szolgálatába állni? TÓTH LÁSZLÓ A prágai felkelés című dokumentum játék egyik izgalmas jelenet? A dokumentumjáték lehetőségei A Csehszlovák Televízió szerkesztőségébe érkező levelek tanulsága szerint a nézők körében nagy népszerűségnek örvendenek a dokumentumjátékok. E műfaj helyzetéről és lehetőségeiről beszélgettünk Bed- fich Pilnij docenssel, a televízió prágai szerkesztősége drámai főosztályának dramaturgjával. • Ön nemcsak dramaturgként, hanem mint sikeres dokumentumjátékok szerzője is ismert. A Kommün napjai és éjszakái, A prágai felkelés, valamint a Mi történt Februárban című játékait százezerek nézték végig. Elsősorban az érdekelt bennünket, hogy a dokumentumjátékok milyen helyet foglalnak el a tv-műsorok szerkezetében. — A dokumentumjátékok nemcsak hazánkban, hanem a külföldön is a legnépszerűbb műsorok közé tartoznak. Ennek a műfajnak megvannak a hagyományai az irodalomban és a filmművészetben is. A televízióban talán még jobban érvényesül ez a játék, hiszen itt a műsorok java része információs és publicisztikai jellegű. Éppen ezért a dokumentumjáték, amely megtörtént eseményeket dolgoz fel és élő, vagy az elmúlt évtizedekben, évszázadokban élt emberekről vall, megfelelő visszhangra talál a nézők között. • A nézők egy része a dokumentumjátékokban tulajdonképpen párbeszédekre átírt történelmet lát. Ennek a műsortípusnak tehát művelődési szerepet tulajdonít. Ez is igaz, de nyilvánvalóan ennek a műfajnak más, több funkciója is van. — Azt, hogy ennek a műsornak művelődési szerepe is van, egyáltalán nem szégyellem. Tulajdonképpen minden művészeti formának is van ilyen funkciója. Természetesen nagy hiba, ha a dokumentumjáték csak illusztrálja a megtörtént eseményeket. A )ó dokumentumjáték szerzője éppúgy figyelembe veszi a kom- pozíciós törvényszerűségeket, mint a drámaíró. Tehát a dokumentumjátéknak is van logikusan felépített és megfelelően motivált cselekménye, bonyodalma, csúcspontja és megoldása. A színvonalas dokumentumjáték világos választ ad arra, hogy mi miért történt. Egyúttal lehetőséget nyújt a színészeknek megfelelő alakításokra. • Televízióban az utóbbi időben több ilyen jellegű műsor aratott nagy sikert. Mi erről a véleménye? — Azt hiszem, az egyik legnagyobb sikert a teheráni, a jaltai és a potsdami konferenciát feldolgozó szlovák dokumentumjáték aratta, ami a szerző és a rendező közös érdeme, akik a Jórészt Ismert történelmi tényeket érdekfeszítően és tartalmasán állították össze. Ezért kötötte le a néző figyelmét, élményt nyújtott és nemes értelemben szórakoztatott. Nagy visszhangot váltott ki Roman HlavaC A vád tanúi című játéka, amely a chilei véres eseményeket dolgozta föl megrázó erővel. — Nézőinket nemcsak a külföldi események, hanem hazánk legújabbkori történelmének epizódjai is érdeklik. Ez bizonyítja a Mi történt Februárban? című műsorom nagyon kedvező fogadtatása is. A februári eseményekről részben saját tapasztalatunkból, részben pedig különböző forrásokból nagyon sokat tudunk. Én azonban mást akartam elmondani Februárról. Azt, hogy az úgynevezett egyszerű emberek miként járultak hozzá a történelmi jelentőségű győzelemhez, és tudatukban milyen változásokat idézett elő a munkásosztály hatalomátvétele. Az események megfelelő ábrázolásához a történelmi hűségen kívül tipizált figurák is kellettek, amelyek sűrítve mutatták föl az akkori emberek jellemét, gondolkodásmódját. • jelenleg milyen dokumentumjátékok készülnek a televízió műtermeiben? — A dokumentumjátékok lehetőségei nagyok, s mi igyekszünk ezeket minél jobban kihasználni. Tartalmasabb és vonzóbb műsorokat szeretnénk készíteni, amelyek rászolgálnak a nézők bizalmára, kielégítik érdeklődésüket. Terveinkről nem szívesen beszélek, hiszen a legbeszédesebb a tett, vagyis a már bemutatott műsor. Annyit azonban elárulhatok, hogy bemutatás előtt áll a Václav Va- cek prágai polgármester életét és harcait bemutató játék. Elkészült az a forgatókönyv is, amely az 1921-es bfeclavi tüntetésnek állít emléket. Továbfii műsorainkról nem nyilatkozom, hiszen ezeket a nézők a közeli jövőben megnézhetik a televízióban. Ez a felvétel a Mi történt Februárban? című játék egyik epizódját eleveníti föl (Vlasta Gronská felvételei) —/s—
