Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-09-26 / 39. szám
Ébert Tibor Néptelenek voltak az utcák. Nem közlekedtek sem a villamosok, sem az autóbuszok... sehol egy mozgó jármű, a járdák mellett hosszú sorokban az ember nélküli gépkocsik, a taxiállomáson a kormánykeréknél aludtak a sofőrök... Nem voltak kivilágítva a kirakatok, a máskor oly sok színes felirat és betű vakon meredezett. kihunyt reklámok, csukott és sötét ablakok mindenütt... Mintha minden és mindenki feleslegessé vált volna... Az üres aszfalt a higanygőzlámpák fényében csillogott, az éjszaka mélyébe vájva ... Nem moccant a város. Az alkalmi játék- meg virágkereskedők elárusító-helyük mögött vártak. Csak ők meg én bontottuk meg ezt a szabálytalanul Mozdulatlan rendet. A híd felől jöttem, ahol uszályok feküdtek a vízben, mint lomha vízilovak, odább a rakparton a sárgaszínű sóderhalmok és a szénbuckák között hosszú emelődaruk emelkedtek ki őshüllők csontvázaiként, mereven bámultak, elnéztek a hegyek fölé. Elindultam a széles úton, egyedül ... Fejemen mübőrkalap. nyakamban fehér sál. Mehtem lassú léptekkel, kissé lehajtottam fejem, néztem elő- reugró árnyékom imbolygását ... aztán nadrágom zsebéből cigarettát vettem elő. rágyújtottam. Belemosolyogtam az öngyújtó süveges lángjába. Harminchat éves voltam. Éreztem erőm és biztonságom. Dúdolgattam, a dallam szállt — foszlányai lebegtek —, de ezt nem hallotta meg senki. Az utcák, terek, kereszteződések egymásba csavarodó galaktikája a pompás cirádás épületek meg a hámló vakolaté tűzfalak, a málló kőszentek lerogyó szobrai, minden, az egész város hallgatagságba burkolózott. .. A csöndre csönd rakódott, s e furcsa csönd rétegeinek térfogatában egymásra torlódtak lépteim... fennakadtak egy láthatatlan kövület masszájában nyomai .. Mentem tovább és elképzeltem az ünnepet. Tudtam, ez az ünnep mindig ugyanannak a napnak az ünnepe, soha sincs máskor, másképp. Tulajdonképpen mindig ugyanolyan, szüntelen ismétlése valaminek, utánmása a régiekének, ősi beidegződés, a nap öröksége. .. jussa az enyém is. Mégis mindig más — mondtam halkan — mindig más, igen. S a még lázta- lan ujjongásomban az elkövetkező percek apró beteljesülései lappangtak, ocsúdó rezdülések... az ünnep mindinkább erősödő eszmélését éreztem magamban. Ünnepelni akartam ... ünnepelni szerettem volna . Hó- pelyhek szállingóztak. Elkapdostam a pelyheket, tenyerembe zártam, szétmorzsoltam, rájuk leheltem, míg csöppekké. vízzé váltak. A sárga ötemeletes ház elé értem. Felnéztem. Tányérok sorakoztak egy ablakban... vajon kocsonyát főztek? ... Arra gondoltam, hogy a szobákban frissen vasalt nadrágok lóghatnak a fogason, fekete öltönyök vannak előkészítve a székeken, friss szappanszagú ingek, csipkés kombi- nék... De nem égtek sehol a lámpák. a hangulatlámpák sem ... s elképzeltem: az előkészített asztalokon üres borospoharak fekete csillogása ... Itt az ötemeletes háznál találkoztam a széles úton az első alkalmi árussal, báránybőrbéléses kabát volt rajta, kopott kucsma a fején. Tőle vettem meg az ezüst pa pírtrombitát, a szakállas ezüsttrombitát. A lila szegélyű fuvókás ezüsttrombitát jobb kezemben feltartottam az ostornyelű lámpa felé. megforgattam, s ahogy a trombitán végigfolyt a fény, az ünnep melegét éreztem kezemben, moccant riadója a percnek ... perceknek ... belefújtam: Trr — trr-trara-tru-tru-tru-trara trara ... harsogott ormótlan hangon, ordenáré visongással... Tr-trr-trr- trr-tru-tru... gurult vissza a házakról, a falakról, az utcán körülöttem. Nem mozdult senki és semmi. A némaságban csak a visszhang élt meg azok a hangok, ahogy fújtam tr-tr- tratra, trara- tru-tru trara trara ... a szívem-lelkem faláról hangok váltak le és zúdultak vissza tr-trr-tru- tru-trara trara trara trara. Fújtam az ezüsttrombitát, hosszan, kitartóan. Belevisítottam a kapukba, kirakatokba, beleharsonáztam a csendbe, vége lett a csöndnek, kavargott, íaj- tékzott a csend ... Hangsorozatokat lőttem az ablakok felé, nevettem, körültrombitáltam saját magamat. Megtörültera fémízű számat, letöröltem nyálam az ezüsttrombita halványlila fúvókájáról... és fújtam tovább. Százszorosán visszhangzott, hatalmassá, óriásokká nőttek a hangok ... De nem mozdultak a csukott ablakok mögött, nem voltak kiváncsiak rám, muzsikámra... talán nem is hallották, nem felelt a város, nem felelt az ég... Hópelyhek szállingóztak, ráhullottak az ezüst papírtrombitára, műbőr kalapomra, a fehér sálra. Trr-trr-trara-trara-tru-tru trara-tra- ra-trr-trr-tru-tru ... fgy értem az állomás elé, az állomás üvegtestü bar-* langja elé. Bent az üres peronok egymásba futó párhuzamosain némaság tátongott, a peronok mellett csukott szemű szerelvények mozdulatlanul ... mintha örökkévalóságig várnának a végtelenbe nézve... indulásra kész vonatok ... Sejtettem már, pihennek, alszanak még a mozdonyvezetők, az állomásfőnök meg az utasok ... trr-tr-tru-tru tru tru trara trara trr trr, fújtam teli torokkal, egész tüdővel az ezüst papírtrombitát. Nem feleltek a várótermek, nem felelt a csarnok, sem a szerelvények ... Az állomás előtt vettem meg a konfettit és a szerpentint. Trr-trr-trara-trara-tru-tru . . a levegőbe löktem a szerpentinkígyőkat, nyakamra, fejemre tekerőztek. rácsavarodtak a trombitára. Teli marokkal szórtam a piros, sárga, kék, Zöld papírkorongocskákat. A kapukba, mellékutcákba, villamostáblákra, kirakatüvegekre hajigáltam. Színes lett a járda, az úttest. Csillogást, ragyogást hintettem szét. Kabátomra tapadt a sok. korong, girlandokban gurult rólam a sok szalag, befont liánként körülölelt, mint játszó, szelíd polipkarok... Az ünnep karjai ragadtak meg, öleltek magukhoz: egész lényemben a percek mámora tolongott... Gurultak táncoltak velem a szerpentinkarok, és karjaim voltak a szerpentinkarok ... Perdültem, táncoltam velük: a házakkal, terekkel, Sztaniszlav Sztratiev* A BiSCAYNE-ÜBÜL KAPITÁNYAI A hajó dagadó vitorlákkal siklott a hullámokon. Árbocán baljós vörös zászló lobogott. Az albatroszok rikoltva szálltak el fölötte és eltűntek a látóhatár szélén. — Feszítsétek ki a vitorlákatl — kiáltotta Toni. — Még egy kevés kell, és utolérjük! — Kifeszítettük a vitorlákat, sirl — ordította Gurko. — Egytől egyig. — Feszítsetek ki minden rongyot, amit csak a hajón találtok! — bömbölte Toni. — Mert lehet, hogy meg-, szökik előlünk! — Yes, sirl Minden rongyot kifeszítettünk! — visszhangozta Gurko a parancsot. Toni megigazította fél szemén a fekete kötést és maga elég szegezte tekintetét. A hullámok átcsaptak a rettenthetetlen kalózhajó orrán, nekivágódtak a középfedélzet ablakainak, és repülésre sarkallták a hajót. A hajóhídon álltunk kezünk pisztolyunkon nyugodott, és komoran figyeltük az óceánt. Előttünk ijedt madárként vitorláival csapdosva, erejét megfeszítve menekült a ,„VU. Edward“ kereskedelmi hajő. Láttuk a matrózok elször- nyedt arcát, és a néhány utast, aki megátkozta amiért erre a hajóra szállt, hogy Indiából Angliába utazzon. Hajónk, akár a vércse, kitárta szárnyait, és karmai már az elborzadt tengerészek feje fölött függtek. Gúnyosan mosolyogva álltunk a hajóhídon, és figyeltük a számunkra már annyira ismerős látványt. — Készüljetek fel a támadásra! — parancsolta Toni. — Yes, sir, felkészültünk a támadásra. — A kampók készenlétben állnak? — Yes, sir, a kampók készekl A „VII. Edward“ még egy utolsó kí* Mai bolgár prózaíró sérletet tett a menekülésre, hirtelen irányt változtatott, majdnem ki- lencvenfokos szögben fordult meg és futásnak eredt a mintegy háromszáz mérföldre fekvő Taito-fok irányában. De ez nem segített rajta, előre láttuk manővereit, és abban a percben, amikor megfordult, rézsutosan rárontottunk. A hajók egészen közel kerültek egymáshoz, pisztollyal és karddal kezünkben éppen arra készültünk, hogy a fedélzetre átugorjunk. De ebben a pillanatban egy női hang állított meg bennünket. — Tónii — kiáltotta valaki. — Tónii Hol vagy? — Igen! — felelte Toni. — Itt vagyok! — Eriggy és hozz tejet! — hangzott odalentről. — És útban hazafelé vegyél két kiló zöldpaprikát! De nehogy rothadtat hozzál, mint múltkori Toni fél szemmel ránk nézett. A másik szemét eltakarta a fekete kendő. — Gyere, hadd adjak pénztl — folytatta az anyja. — Siess, mert bezárnak! — Toni a fogát csikorgatta, levette a kendőt a szeméről és lemászott a lépcsőn. Elment tejért és két kiló zöldpaprikáért. Ezalatt a „VII. Edward“ kisiklott a kezünk közül és már teljes erőből a Taito-fok felé hajózott. — Hogy küldhetnek egy kalózt tejért? — morgott Gurko. — Miféle kalóz ez? Tejet meg két kiló zöldpaprikát cipeli Gurko másodkapitány volt a hajón és szerette volna letenni a kapitányt. — És azonfelül még át is ejtettékl — folytatta Gurko a lázítást. — Egy kalózkapitány, akire rothadt paprikát sóznakl S 6 meg csak cipeli! Miféle kapitány ez? Amikor ráértünk, mindig összegyűltünk Toniék padlásán, és onnan indultunk el világkörüli útra. Emilio Salgari minden könyvét elolvastuk, és a nagy utazókról meg a kalózokról szóló összes könyvet, amit csak fel tudtunk hajtani. A tengerek és óceánok világát tárták fel előttünk, szárnyaló hajók és kalóztámadások történeteit. Már minden tengert és óceánt bejártunk. Fogtunk már halat az Oranje folyó torkolatánál, szállítottunk teát hosszú dzsunkákon a kínai tengeren át, és a parti őrség sokáig üldözte csempész csónakjainkat. Kis öblökbe rejtőztünk előlük és amikor eltűntek, újra útnak indultunk. Ismertük a Sárga-tengert, mint a saját tenyerünket, és csukott szemmel vezettük hajónkat az álnok zátonyok fölött. Egyszer majdnem elsüllyedtünk a Jóreménység fokánál. Kókuszdióval raktuk meg színültig a hajót, Tahitiból jövet. A foknál tájfun ért utol bennünket. A víz hatalmas áradatban zúdult ránk, lesodort bennünket a fedélzetről, a vihar letépte árbocainkat, vitorláinkat. Egy hatalmas hullám a kormányt ragadta el. A hajó kettétört, és mindnyájan elsüllyedtünk volna, ha Toni anyja fel nem jön a padlásra megnézni, mi bajunk van, mivel torkunk szakadtából üvöltöztünk segítségért. Sokáig a déli tengereken éltünk. Hatalmas csillagok ragyogtak fölöttünk, gyémánt fényben égett fejünk fölött a Dél Keresztje, és a felhőtlen égen világított a sárga hold. A pálmák karcsú körvonalai gyengéden » rajzolódtak ki a sötétlila égen. A meleg éjszakában fehér virágok illatoztak. Csodálatos történeteket hallottunk ott a távoli szigetekről, a szerelemről és a halálról, a gyűlöletről és a bosszúról. Tóni visszajött, újra a szemére húzta a fekete kendőt és megkérdezte: — Mi történt a „VII. Edward“-dal? Elszalasztottátok? — Amíg te zöldpaprikát vettéll — tette hozzá Gurko gúnyosan. — Mit jelentsen ez? — kérdezte Toni acélos hangon. — Lázadás a hajón? — Ugyan márl — szóltam közbe. — Vártuk, hogy visszagyerel — Sorba kellett állni! — magya-
