Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-09-12 / 37. szám
SZABÓ BÉLA Az Összetartozás című alkotásom [elbeszélésem vagy versem?) megírása hosszú évekig érlelődött bennem, gyerekkoromban ismertem meg a hősnőt, azt az asszonyt és gyermekeit. Naponta láttam kilátástalan nyomorukat és minduntalan újra ismétlődő küzdelmüket a falat kenyérért. Több mint egy évtizedig cipeltem magamban azt a viskót, ahol laktak, éltek viaskodva hideggel, faggyal és éhséggel. Azt hiszem a hosszú érés javára vált ennek az újfajta írásnak, amely gyorsan, a sürgősség hevével és lendületével egy nap alatt készült el 1931 őszén, e nehéz, keserves esztendőben, amikor milliók éheztek és gyötrődtek. Én magam sem tudtam még akkor, költeményt vagy elbeszélést írtam-e, és nem tudta ezt a Korunk szerkesztősége sem, amely 1932-ben először közölte. Azóta az 1960-as vagy 70-es évek táján a Korunk költői című antológiában versként jelent meg. S ez így van rendjén, magam is csak nemrégen jöttem rá, amikor rendet próbáltam teremteni írói fejlődésem rejtett és kuszáit szálai között. Forró vízzel taiosta le az ágyrészeket. Friss szalmát hozott. Este lett. Meggyújtotta a petróleumlámpát. Sárgán ömlött széjjel az asztalon a fény. De a szoba sarkai sötétek maradtak. Megvetette az ágyat. A pokrócra egy régi kabátot is terített. így melegebb lesz. Teát főzött. Kenyeret hozott. — Enni, gyerekek, és lefeküdni! Holnap mosás lesz, korán kell kelni. Ősz vége felé jártak a napok. Fenn, mint valami foltozott piszkos lepedő terült széjjel a nyári kékség. Lenn, sűrű és nedves volt a levegő, akár a szivacs, mely teleszívja magát vízzel. Csúnya, visszataszító ilyenkor az idő. Szürke köd borítja reggelenként a házakat. Megfakult fákról erőtlenül hull a levél. Earomfiak összehúzódva egy- lábon dideregnek. Csomókba verődve, villanydrő- tokon gubbasztanak a verebek, akár a munkanélküliek a közvetítőben. A hideg feltartóztathatatlanul jön. Aki szegény, még szegényebb lesz. — Tudjátok-e milyen a bútorozatlan és fűtetlen szoba? Olyan, mint egy üres éhes gyomor. Az ember reszket __ ke ze lába meggémberedik, szája megkékül, gyomra, mint a szíve úgy dobog, homloka világít, mint a megfagyott hó és él... Nehéz volt. Az asszony meggörnyedt hátán keresztbe kötve vitte a fej és lábrészt. Tépett, megviselt arcából, világos szürke szemei mint verejtékcseppek fénylettek. Utána csöndesen, mezítlábasán mentek a gyerekek. A kétéves, egyik kezével anyja szoknyájába csimpaszkodott, másik kezében egy kis deszkát vonszolt vékony barázdát hagyva a puha földön. Ugrándozva tartott lépést az anyjával. Puha gömbölyű hasacskáját újm De ő már tudja. Beszélhetne... de minek? A kölyköt majd leszoktatja. Szegény, máris több verést kap, mint enni. De ni... visít... (borzad) ez az ő hangja. S arcával a gyerekek felé fordult. B ■ ■ A hatéves sápadtan, reszkető lábakkal állt. Mellette a földön az ágyrészek hevertek. Kerek nyílt szemei irtózatta! voltak tele. Az asszony súlyos terhével hozzá lépett. Terítetten asztalhoz ültek. De a hatéves nem mozdult. Lehajtott fejjel, ráncos homlokkal gubbasztott a sötét sarokban. A párolgó tea mellett gazdátlanul hevert a kenyérszelet. Az anyja feléje selm nézett. Talán könyörögjön neki? Fenét! Majd megéhezik a görcs. A bitang! Mintha sosem látott volna poloskát. Maholnap fehér ágyneműt is követelhet. Nem is lenne olyan rossz. Tudja ez már, hogy édes a datolya! De mit tegyen? Mindezt, az asszony biztos tapasztalatból tudhatta. Nyáron még hálhatott három apró gyerekével együtt a szalmazsákon. de télen ilyesmi lehetetlen. A föld nedves és hideg. A falak penészesek és rohadtak, akár a beteg vérű állatok. Összekuporgott garasaiból egy használt faágyat vásárolt. Elég' széles, elférnek majd benne mind. Ö meg a legkisebb elöl, a két idősebb hátul fog hálni. Mégis jobb lesz, mint a szalmazsákon. A Temető utcán cipelték az ágyat. ra és újra előrelökte, nehogy szoknyájától elszakadjon. A többi ágyrészeket a négyéves meg a hatéves cipelte. Az asszony a hatévesre gondolt: Iskolába jár. Egy nadrágra lenne haladéktalanul szüksége. Tegnap is bőgött. Űrifiú. Szégyelli magát. Az apja! A tisztaingűi Mennyit mosott rá. A piszkos! Mintha nadrágzsebéből rázta Volna ki a fiát. Huh! Finom úrinép. Kegyetlen úrinép! Ki hinné el? — Hát ez meg mi? — kérdezte haraggal. A fiú az ágy oldalára mutatott. Poloskák mászkáltak ott kényelmes lassúsággal. Az anya ujjal durva göbű szíjjakká váltak. A gyerek arcába csapódtak. Csattant, egyet... kettőt is .. Szégyen! Sebek! ... kegyetlen, befelé nyíló sebek. a ■ ■ Csönd .... Könnyek ... súlyos könnyek. Csöndnél is halkabb nyögések. És mentek tovább, mintha mi sem történt volna. ■ a ■ Otthon, az asszony rőzsével tüzet rakott. De mit tegyen? Hisz reggeltől estig mosnia kell csak a kenyérért. És jő, ha van munka. Ruhára már nem is telik. Kell egy nadrág. Meztelen fenékkel mégsem járhat. Majd kér holnap a Muhánétől, ahol mosni fog. Vajon ad-e? Ki tudja? Mégis kérni fog. Mi történhet? a a a Lassan levetkőztette és lefektette a gyerekeket. Eloltotta a sárga fényű lámpát. A sötétben leoldotta a szoknyáját. Lefeküdt ő is. Puha mellére vonta a legkisebb göndör fejét. A kicsi boldogan hozzásimult. Jó így. Jó lenne szólni ahhoz a gyerekhez is. Még megfázik ott a sarokban. Ha megsimogatná sovány kis arcát... Ha megkérné ... Ha megmagyarázná ... Ha fáradt két kezét megkutatná ... — Lefekszel? — kérdezte lágyan. — Nem — hangzott az eltökélt, határozott válasz. Az asszony megdöbbent. Mennyi gyűlölet van a hangjában. Szinte izzik, vakít... — Haragszol rám? — kérdezte újra. — Mama — nyögte. Fájdalom világított a sötétben. — Na? — Idegen poloskák ... Persze! Erre nem is gondolt. Idegenek. A kövér Császáréké. Páadásul adták. A tollasok. Mennyi gyűrű csillog az asz- szony ujján. Mégis poloskát tenyészt az ágyában. Fuj! Gazdag poloskák. Undorító! — Na, gyere szépen hozzám. — Félek. — Ne félj, leforráztam mind. — Mind? — Elhiheted, ha mondom. — Egy sem maradt? — Egy sem. Lehajtott fejjel, beesett mellével, mint egy élő kérdőjel tapogatózva jutott el anyjához. Letérdelt. Az anyja megsimogatta szőke gyerekfejét. — Na, feküdj hozzám. _ Rongyos nadrágját összerakta és melléje bújt. — Hozok holnap neked egy nadrágot. — Honnan? — Még nem tudota, de hozok. — Mama! — Na?... — Nekem még nem volt új nadrágom. — Újat hozok. Nem láthatták egymás arcát. De meleg takaróként burkolta őket a sötétség. A gyerek mosolyogva hunyta le a szemét. Kék nadrágra gondolt, amilyen Pistának van, aki vajas zsemlét eszik uzsonnára, de erről már nem mert szólani. Milan Chövanec: EMLÉKEZÉS (olaj, 1976) 1970. IX. 1 f h
