Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-09-05 / 36. szám
VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! SZLOVÁKIA 'KOMMUNISTA PÁRTJA KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK NAPILAPJA 1976. szeptember 9. BRATISLAVA IX ÉVFOLYAM 36. szám Ára 1 korona Susil Weerarathna felvétele „Szeretettel néztem az igazgatót, igen, ezt a hangot vágytam hallani egy pedagógustól ...Az igazgatóból valami kellemes jóakarat áradt. En, sajnos, egész iskolai pályámon nem találkoztam ezzel a meleg, jó vonzással. Ha végiggondolok a soli iskolán, ahol jártam, mindenütt csak kemény leckéztető s megleckéztető szemeket látok. Összehúzott szemöldökök; zsebből elővett félelmetes noteszek; felelés közben rosszakarattal hallgató tanári szájak; mindig a fáradt, kedvetlen, szórakozott ellenfél, a »tanár úr«, aki tiszteletet kíván és elvárja, hogy messziről levett kalappal köszönjön az ember. Talán más ember lett volna belőlem, ha én ts találkoztam volna valaha, a gyermeki szív fogékonysága idején, egy ilyen meleg, megértő lélekkel... De én szörnyűségesen nehéz harcon mentem át az életben: Iszonyodva gondolok rá, ha csak egy napra is vissza kellene menni a diákkorba.“ Móricz Zsigmond Irta le ezeket a keserűn emlékező szavakat, A füttyös kisfiú című elbeszélésében, 1924- ben, negyvenöl éves korában. Hányán vannak ma is, sérült életű, nedves szemű, súlyos kezű öregjeink között, akik hasonlóképpen gondolnak vissza diákéveikre. Ha voltak diákéveik?! Egy ötven év körüli fűtő barátom mondta, amikor egyszer éppen a tűzbe néztünk, lássuk, elég magasra nőnek-e a lángok, adnak-e jó meleget a kórház idős betegeinek, hogy: „Jófejű gyerek voltam, szerettem volna tanulni, iskolába járni. Nem tehettem, élni kellett. Tudod, hova jártam iskolába? A mezőre." Mi, akik a második világháború után születtünk (milyen nehéz leírni, hogy második, amikor az el-* sőből sem kért az emberiség, legalábbis azok á mii* liók nem, akik — kegyetlensége ellenére is — szerették az életet, dolgoztak, mertek nemzeni, szülni új életet), mi már másképpen emlékezünk, más emlékeink vannak. És mind elevenek, a Ballag már a vén diák óta nem telt még el annyi idő, amennyi már képes fosztogatni az emlékezetet. Nemzedéktársaimmal, osztálytársaimmal, ha találkozom, mindig szívesen idézünk diákéveinkből, a sok-sok felejthetetlen, világtörténelminél nagyobb eseményből, csíny* bői, na és persze a tanulásban elért győzelmekből, elszenvedett kudarcokból. Édes anyanyelvűnkön, magyarul tanulhattunk, írni, olvasni, számolni, Anyai ES 1 KIS E1S8S6X szív dobogott Bánhegyi tanító néniben, aki elsőben, mindjárt az első napon megtanította és elhitette velünk, hogy az Iskola a második otthonunk és ő a második édesanyánk. És csukamájolajjal táplált — hű, de rossz voltl —, hogy nőjünk nagyra. Felnőttünk. Hogy örülne, ha élne és láthatna bennünket?! Akiket ő kezdett építeníl Vajon adna-e még, lágyan mozdulva, kiskanállal, a furcsa ízű csodaszerből? Nincsenek szomorú emlékeink. Még a pofonokra Is, amelyek a későbbi évfolyamokban ltt-ott elcsattantak, nevetve emlékezünk. Nem a pedagógustól kaptuk, csak hirtelen haragjától, amelyet mi gyújtottunk föl. Hagymaháborúval, táblára lőtt galacsin- nal, súgással, padba rejtett nyitott füzettel. Egészséges osztályokban, emberi, közösségi légkörben ismerkedtünk nyelvvel, irodalommal, történelemmel, matematikával, önmagunkkal és a világgal. Kilencedikesek voltunk, amikor új, korszerű, kitünően fölszerelt iskolába költöztünk. Volt hely bőven — tanulásra, testünk edzésére, játékokra. Hogy is van az, hogy a legtöbb diák nem nagyon szeret — mi sem nagyon szerettünk — iskolába járni, okosodni? Hiába mondja a tanító, várjál csak, fiacskám, ha kikerülsz az életbe, akkor majd megtudod. Akkor igen. De addig ...? Osztálytársaimmal, ha találkozom, mindig megjegyzi valamelyikünk: jó lenne egy kicsit visszamenni a „diákkorba“, az iskolapadba. Ha abba a régibe már nem is, de azért egy kicsit visszamegyünk valameny- nyien. Amikor tanfolyamokra, különböző fokú esti iskolákra, főiskolákra, egyetemekre iratkozunk be rendes vagy levelező hallgatónak. Mert kint (vagy inkább bent) járván az életben valóban megtudtuk, amit „akkor“ nem értettünk, nem érthettünk meg. Megkezdődött az új tanév. Cjra megteltek az autóbuszok. vonatok, városok és természetesen a tantermek — lobogó sörényű, jókedvű fiatalokkal, akik egy-két-három évtized múlva a mieinknél is szebb, kedvderltőbb képeket, idézhetnek diákéveikből. És a kis elsősök? Akik szerdán lépték át először a második otthon küszöbét? Hiszem, hogy évtizedekkel később egyikőjük sem fogja mondani: „iszonyodva gondolok rá, ha csak egy napra is vissza kellene menni a diákkorba“. BODNÁR GYULA
