Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-08-29 / 35. szám
Monsieur Ahdi Emen társaságában STEFAN MI&K Kerékpárral Afrikán keresztül (IV.) tünk az asztal körül. Ml hárman, a tulajdonos, a két csiszternakocsi sofőrje, továbbá két másik ciszterna- kocsi vezetői, akik ellenkező irányból jöttek a műúton és még egy, aki a déli oázisokból zöldséget, fügét és cukrot hozott. Végül két katona, akik motor- kerékpáron érkeztek. — Gyerünk, üljünk le bent... Kezdett hüvösödnl. Magunkra húztuk a szvettert és a viharkabátot, a sofőrök pedig vastag humuszukba csavarództak. Felemeltük az asztalt és a padot, egy keskeny bejáraton — jobban mondva lyukon — keresztül becipeltük és letelepedtünk. A petróleumlámpa lobogó lángja megvilágította a „Café- Restaurant“ belsejét. A csupasz agyagfalakat, a használt bádogból készült tetőt tartó két gerendát. — Chadürl Chadürl Ki tudja hányadszor hívja a szolgát. A tea ma Igen kelendő. Abdi Emen, az aszfaltút és a köves ösvény találkozásánál, In Salahtól száz kilométernyire levő szaharal bár tulajdonosa úgy érzi magát, Hasszán, az egyik katona nyilván gyakori vendég itt. Elvégre Abdi Emen bárja a transzszaharai műút építőt számára a legközelebbi hely a „kiruccanásra“ ... — Nekem négy vagy öt napig tart az út Algírból Tamanrasset-ig. Ezután két három napig le- és felrakodok, majd visszatérek Ez így megy folyton kör- be-körbe. Szállítom a mandarint, datolyát, zöldséget, sót, cukrot, lisztet, makarónit, konzerveket és általában mindent, amire az embereknek az oázisokban szükségük van. A rakomány egy része Tamarasset- ban marad, ebből aztán a kereskedők valamennyit a déli oázisokba is juttatnak: a másik része Nigerbe kerül... Délnek egyre többre és többre van szüksége. A bejáratnál feltűnt Chadúr. Intett a gazdájának és egy bádogtálat adott át neki. Abdi Emen valamit morgott az orra alatt, majd elénk tette a tálat. Ismét feltűnt Chadúr, kenyérrel és kanalakkal. Az étel az Itteni szokásnak megfelelően eléggé pikáns volt. Makaróni valamiféle különleges, csípős paradicsommártással. Ízlett, bár úgy véltük, több só lehetett volna benne, mint amennyi homok. Azonban a Szaharában voltunk, ahol szüntelenül fúj a szél és kavarja a homokot, még éjjel Is. Ráadásul az edényt nem vízzel mossák ki — hanem homokkal ... Már jóval éjfél után voltunk. Vladimír elszívott egy pipa dohányt. Bár nem dohányos, de ilyen rendkívüli alkalmakkor mégiscsak rágyújt. — Maguk tehát tudni szeretnék, miért segít nekem itt Chadúr, miért él velem ebben a pusztaságban... — kezdte monsieijr Abdi Emen. — Ennek hosszú története van, jóval régebbre nyúlik vissza, mint ahogy én megszülettem. Valamikor minden tuarég törzsnek voltak négerei,, akik rabszolgaként szolgálták őket. Elvégezték a házimunkát, őrizték a szarvas- marhát, kutat ástak. Természetesen ez ma már nincs így. Chadúr, az akkori rabszolgák utóda, inkább szolga, mivel a mi viszonyaink között a rabszolga- sagnak más jellege volt, mint az amerikai ültetvényeken. Csakhogy Chadúr már öreg, nehezen tudna más életet kezdeni. Nos aztán, amikor megkezdtem a szaharai vendéglőm építését, ajánlkozott, hogy segít nekem, ellátja a szakácsi teendőket, vagy bármi más, a vendéglő körüli munkát elvégez. így tehát itt élünk kettesben, a legközelebbi településtől száz kilométernyire. Chadúr főzi a teát és a kávét, én pedig felszolgálom a vendégeknek. Amikor kiléptünk a „Café-Restauranl“-ból, már nem sok idő volt hátra reggelig. Az égbolton a csillagok milliói ragyogtak. A sivatag felé mentünk, hogy ott verjük fel a sátrunkat. Olyan csillagos éjszaka volt, amilyet nálunk augusztusban csak ritkán látni. Csillaghullást is láttunk bőven. Fagyott. Dermedt kézzel vertük fel a sátrat. Alighogy elhelyezkedtünk a hálózsákban, egyszerre csak láttuk, hogy valamiféle fény közeledik felénk. Abdi Emen jött, hogy még egyszer jó éjszakát kívánjon, Chadúr pedig hozta a vízzel telt tömlőt, amit ottfelejtettünk a „Café-Restaurant“ ban. A hold megvilágította az agyagviskót, a parkoló ciszternaautókat, s a kamiont és a két távolodó alakot. Az egyik vidáman ugrált, hogy kissé felmelegedjék, a másik nyugodtan, hajlotton lépegetve tért vissza az agyagházikőba. Két nyugodt ember, az egykori rabszolgák és raszolga- tartók utódai. ( Kőt ember a magányos őrhelyen. A sátort csak vacsora után verjük fel... Kerékpárjainkat a vendéglő előtti hordóhoz támasztjuk Az agyagkunyhó a „Café-Restaurant“ hivalkodó nevel viseli, a szélvédett oldala előtt asztal és két durván összeácsolt pad áll. Négyen vagyunk itt A fekete tulajdonos — akinek a bőrén meglátszik, hogy a Szahara két világ: az arab és a néger világ határvonalát képezi —, és mi hárman. Az egyedüli vendégek. — Mit óhajtanak? Vacsorát óhajtunk Azonban csák az óhajnál maradunk .. — Étellel nem szolgálhatunk. Ha viszont a mentatea, esetleg a kávé is megfelel, rögtön kiszolgálhatom önöket... — Leülünk a durva padra. A fiatal, alacsony tulajdonos letörli az asztalt. — Chadürl Chadúr! A tulajdonos leül az asztalunkhoz, és a náddal elkerített hely mögül — amely nyilvánvalóan a konyhát jelenti — egyszerre csak felbukkant egy idősebb néger. Chadúr. A tulajdonos parancsokat osztogat, a néger pedig tisztelettudóan bólogat, majd nemsokára négy pohár teát tesz az asztalra. Ha valaki látott volna, bizonyára azt gondolja: jó dolguk van ezeknek a Szahara kellős közepén is ru- moznak! Kezdetben minket is megtévesztett a kisvendéglő asztalai körül csoportosan álldogáló férfiak látványa. Csakhogy a féldecls poharakban tea van. Nehezen értettük meg, hogyan tud Ilyen forgalomból megélni a kocsmáros — sőt még alkalmazottat is tud tartani. Monsieur Abdi Emen In Salahban nőtt fel, keres- kedőcsalédban. — Tudják, a kereskedelem számunkra többet jelent, mint puszta foglalkozást. Ez a mi életünk, életmódunk, állandóan az emberek között lenni, részemre ez valamiféle iskolát jelent. Különösen ezen a szaharal útkereszteződésen. Ez itt tulajdonképpen egészen más világ. Hiszen meglátják majd, rövidesen megkezdődik itt az élet. Egyébként egész nap nyugalom van, csak nagy ritkán téved errefelé egy-egy turista, de azok többnyire meg sem állnak. Estefelé viszont kezdenek gyülekezni a kamionsofőrök. Néha éjszaka öt-hat Is parkol. Tüzet raknak, vacsorát főznek, előkészítik gépkocsijukat a hosszú sivatagi útra. Aztán pedig gyakran a késő éjszakai órákig a tűz vagy a petróleumlámpa mellett ülünk, ők a távoli oázisokról és városokról mesélnek, én pedig időnként teát vagy kávét hozok nekik, amit Chadúr készít el — és hallgatom őket. Ugyanis — ami önök, európaiad előtt bizonyára éppoly furcsa, mint a mai, fiatal algériai nemzedék előtt — én sem írni sem olvasni nem tudok... Még csak 21 éves vagyok ugyan, de abban az időben, amikor ezeket az alapismereteket kellett volna megtanulnom, nálunk Algéria függetlenségéért harcoltak. Mindenütt, még a sivatagban is ... Egy pillanatra elhallgat. — Látják, már szállingóznak ... A hegygerinc irányába mutatott, amelyen keresztül vergődtünk át néhány órával ezelőtt mi is. — Ciszterna. Bárhogy meresztgettük a szemünket, nem láttunk semmit > — Két ciszternakocsi. Már látom a másodikat is... Összeszedte az üres poharakat és Chadúrhoz ment, a száraz náddal körülkerített konyhába. Kihozott egy petróleumlámpát és az asztalra tette. — írni azonban talán még megtanulok. Még egy ideig kibírom itt, megtakarítok néhány dinárt, majd megnősülök. Ha megférünk itt Chadúrral, megférünk itt az asszonnyal is... Gyermekeim lesznek, sok gyermekem, Algériában mindenkinek sok gyereke van. A gyerek öröm, minél több van belőlük, annál jobb. Algéria nagy és gazdag. Megélhetnek. És ha megöregszem, lesz, aki gondoskodik rólam ... — Hogyan akarok itt megélni? Mint a többiek. Eladok naponta 20—30 teát. A sofőröktől veszek egy kis tésztát, datolyát, narancsot. Vizet szintén adnak. Veszek kecskét. Először kettőt, hármat, és ha takarékoskodók, még többet is. A gépkocsik száma egyre több. jövőre egészen Tamanrasset-ig el kellene készülnie az útnak. A gyermekeim már iskolába fognak járni. Egészen biztos... Kezével a tőlünk mintegy 3 km-re levő útkanyarra mutatott. Valóban feltűnt ott egy autó. Ciszternakocsi. Néhány másodperccel később a másik. Felállt. A konyhába ment, hogy Chadúr vizet tegyen a tűzhelyre. Egy korty tea az egész napos utazás után bizonyára jól fog esni... Leültünk a petróleumlámpa mellé. Lángja lobogva világította meg a borostás arcokat. Tizenegyen ülmintha egy champs élysées-i vendéglő tulajdonosa " lenne. Az igazat megvallva, mi még jobban érezzük magunkat, hiszen egy ilyen estére, 1500 km nyíre a Szahara belsejében igazán nem számítottunk. — A fiúk Innen már csaknem 200 km-re robbantják a hegyet. . Ennyi már kész a transzszaharai út második szakaszából Is. Szörnyű munka ez. Nagy erőfeszítésbe kerül. Előfordul olyan eset Is, hogy a fiúk nem bírják Idegekkel... Naponta tizenkét órán át döngetik a sziklákat, szállítják a forró aszfaltot, lapátolják a földet. Más lehetőség azonban nincs, a transzszaharai útnak Algéria, sőt Niger, Mali, Felső-Volta, Csád és más afrikai országok számára Is Igen nagy jelentősége van. így hát küzdünk a Szaharával. És mi vár még ránk? Alom és gürcölés a sivatagban. Algéria minden részéből vagyunk itt. Hiszen az út is egész Algériáé lesz. És a húsz év körüli ember sokat kibír ... (Folytatjuk) ricatás egy szokatlan közlekedési jelzőtábla mellett
