Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-08-15 / 33. szám
Sztyepon Gramzin Afanaszij Marjanyicsev kis híján nyolc évig nem volt Dorogoscsiban. Négy évet elvitt a háború, egyet kórházban töltött, három évig bolyongott az Azovi- tenger partján fekvő falvakban, s az utolsó két hónapban egy hallgatag özvegynél lakott albérletben Tnganrogban. Kenyerét harmonikák és szeszfőzők javításával kereste. E hosszú évek során azonban Marjanyicsevet egyre csak gyötörte a vágy szülőföldje után, visszavágyott a híís, csendes, északi erdőkbe. Sötét, fülledt éjszakákon álmatlanul forgott a kényelmetlen ágyban, elképzelte, hogy tér vissza falujába, járja be kosarával a gyermekkorából jól ismert irtásokat, szundít egyet a szénapajtában, jóllakik tejfölös újburgonyával, s ha betegsége nem szűnik meg, ott átvándorolhat a másvilágra. Oda már semmit sem kell cipelnie, mert igencsak elege van ezekből a tarisznyákból és batyukból. Afanaszij napról napra halogatta elutazását, ezzel azonban nem nyugtatta meg önmagát, hanem még inkább gyötrődött. Érezte, hogy nemsokára meghal. A halállal szemben Marjanyicsev közömbös volt, pontosabban már rég megbarátkozott a gondolatával. A fronton és a kórházban nem egyszer nézett a halál szemébe, érezte azt a rettenetes hidegséget. A megfáradt, otthontalan, magányos ember most már csak egyet akart — minél előtt visszatérni szülőföldjére. Végül szürkületkor, a tea után Afanaszij megbeszélte a dolgot az özveggyel, berakta holmiját saját készítésű kartonkofferébe, és elindult a kihalt, poros utcákon az állomásra. Az özvegy hallgatagon ment mellette. Az utolsó percben nem bírta ki, és mégis elkísérte. Közvetlenül a vonat indulása előtt elsírta magát, s így búcsúzásuk, elválásuk pillanatában közelebb kerültek egymáshoz, mint bármikor. — Ha megunod ott, gyere vissza. Van elég hely a házban. Hisz nem anyádhoz mégy... Afanaszij szeretett volna valami vigasztalót mondani neki. Le(gtte a koffert, és sapkáját gyűrögetve, nehézkesen, zavarban, szégyellve szavait, dörmögte: — Bocsáss meg, Jegorovna, ha valami nem úgy volt... — Az isten megbocsát — mondta az özvegy, és arcát Marjanyicsev megránduló mellébe fúrta. Marjanyicsev sokáig utazott. Az úton kétszer Is ellenőrizték iratait. Negyedik napon, amikor élelmiszerkészlete már elfogyott, Afanaszij leszállt egy nagyobb állomáson, a tudakozó irodában érdeklődött, le kell-e pecsételni a jegyét, s amikor azt a választ kapta, hogy nem szükséges, felszállta harmadik vágányon állő vonatra, amelyről a helybeliek azt szokták mondani, hogy minden bokornál meg- áll. ! , A piszkos vasúti kocsi tele volt feketézőkkel meg dohányfüsttel. Afanaszij közönyösen nézte szomszédait. A háború előtt gyakran utazott ezen a vonalon, minden állomást és váltót ismert. Hosszú távolléte alatt ml sem változott itt. Ugyanazokba kis falucskák szunyókáltak a dombokon, a deszkaperos nők mentén kiszolgált rozoga barakkok álltak. Egészen a vasúti sáncig húzódtak a sűrű erdők. Csupán.a vízzel teli gránáttölcsérek voltak újak, de már azokat is benőtte a sás. S lám, Afanaszijnak most megint újra kellett kéz- - deni az életet. Hányadszor mari Még mielőtt elutazott volna Taganrogből, elhatározta, hogy Uljana anyóhoz költözik, és munkába lép a fűrésztelepen. j, Dorogoscsiban Marjanylcsevnek nem voltak roko- ; nai, kivéve a rosszul látó, nehézkesen mozgó Ulja- 1 na anyókát, felesége utáni távoli rokonát. Afanaszij felesége egy évvel a háború előtt, szénakaszáláskor közvetlenül szülés előtt halt meg. Apját, anyját ;j Afanaszij nem ismerte: egy hónap alatt vitte el j Őket valamilyen betegség, amikor ő még csak fél- j éves volt. Az apja nővére, aki már szintén nincs •! az élők között, a temetés után átvitte őt saját há- j zába, letette az asztalra, kibontotta a pólyát, és a j gyermekzsivaj közepette kijelentette: —. Eggyel több vagy kevesebb. Számít is azl Amikor nagynénje meghalt, Afanaszijt a többi 1 gyerekkel együtt elvitték a városban levő gyermek- otthonba. Tizennégy éves koráig volt ott Egyezer az iskojában összeverekedett a szünetben egy helybeli fiúval, és félve a büntetéstől, még aznap a falujába szökött, és beállt Jetim apóhoz bojtárnak... Délben, amikor a teheneket megrohamozták a legyek meg a darazsak, Jefim apó elhajtotta őket valamilyen hűs helyre, ő maga Is lefeküdt a bokrok alá, és addig szundított, amíg alábbhagyott a hőség, és az erdőből teli kosár málnával vagy gombával megjött Afanaszij. Este aztán a gombát meg az erdei gyümölcsöt kivitte az állomásra a személyvonatokhoz, és eladta. Késő ősszel a pásztor és a bojtár megkapták az egész évi elszámolást, vettek maguknak ruhát, cipőt, egy ideig pihengettek, szórakoztak, s amikor leesett az első hó, a többi férfival együtt kimentek fát vágni az erdőbe. Amikor Afanaszij tizenhetedik évébe lépett, jefim apó megkérte az igazgatót, hogy vegye fel bojtárját lakatostanulónak az épp akkor felépült fűrésztelepre. Az öreg még a tavasz végén elintézte, hogy felveszik őt őrnek a lovak mellé, így hát beköltöztek a lóistálló szomszédságában álló házikóba. Harmadik nyáron Afanaszij már pótolhatatlan fűrésztelep! munkás volt. Télre a rámás fűrészhez került, és két év múlva mester lett a fűrésztelepen. Marjanyicsev évekig dolgozott ebben a minőségben. Tavasszal leúsztatta a fát a telepre, nyáron és ősszel fűrészelte a fatörzseket, télen meg döntögette a fát az erdőben. Egyszer Péter-napon Afanaszij a szomszéd faluban rendezett mulatságon kiszemelt magának egy magához hasonló csendes, dolgos lányt, elkísérte a kapuig, és három hét múlva elküldte kérőjét — Jefim apót. Gyorsan szót értettek. Amíg a lakodalomra készültek, kettéválasztották a házikót, jobb felét beragasztották újságokkal és plakátokkal. A régi szokás szerint nagy lakodalmat tartottak. Volt ott mindenféle ennl-innivaló. Sör is. Csasztus- kákát énekeltek, táncoltak. A fiatal pár egy évig elégedetten és szeretetben élt a házikóban. Házasságuk második nyarára az állomás közelében építettek maguknak házat. Homlokzatát régi minták szerint jefim apó faragta ki, A magas tornácé, díszes homlokzatú új ház ablakszemeivel vidáman nézett a vasúti sáncra, a tovarobogó vonatokra. A fiatalok fokozatosan fejezték be házuk építését, rakták egy életre szóló fészküket: kívülről deszkával burkolták, körülkerítették léckerítéssel, a ház mögött kertet csináltak, ribizli- meg málnabokrok: is voltak benne. A ház előtt meg csakhamar egy kis nyárfa rezgette levéléit. Jefim apő ezekkel a szavakkal hozta az erdőből: — Hadd nőjön a boldogságotokra! A boldogság azonban nem időzött sokáig Marja- nyicsevék házában. Amikor meghalt a felesége, Áfa* naszij az egész falu csodálkozására potom áron eladta házát egy sokgyermekes váltóőrnek, ö maga meg Uljana anyó házába költözött, amely az állomástól távolabb állt, de közelebb az erdőhöz és a folyócskához. Afanaszi] egyébként is nehézkes és komor volt, most azonban úgy járt-kelt, mintha senki se lenne körülötte. Afanaszij különös viselkedése gondolkodóba ejtette a falubelieket. Pletykák keringtek róla. Valaki azt találta mondani, hogy a mester fejében nincs minden rendben, egész éjszakákat tölt felesége sírjánál a temetőben. A fűrésztelepen azonban ugyanúgy megbecsülték Marjanyicsevet, mint azelőtt, ö maga Is tudta, mit jelent a keze. Senkinek sem hlzelgett, nem tolakodott a barátságával, úgy dolgozott, mint annak előtte, sokat, szívvel-lélekkel. A fűrésztelepen nemigen akadt hozzá hasonló, mindenki első számú szakembernek tartotta. Ennek ellenére a többiekkel együtt rakta, a gerendákat, húzta ki a műhelyből a deszkákkal megrakott kocsikat. — Láttatok már Ilyet! — jártatták’ szájukat az asszonyok a kútnál. — Uljana remetéje minduntalan valami fölött görnyed. Nem tud, mit kezdeni az erejével. — Hát ezt, te, honnan tudod?, — Hiszen asszony nélkül él. Este Uljana anyő az asztalra tette a gőzölgő burgonyával teli vasfazekat, és elmondta neki: — Az asszonyok megint téged szapultak. Megnősülhetnél már. De te úgy jársz, mintha hályog lenne a szemeden. — Hagyjanak csak — mondta közömbösen Afanaszij. Éjszakánként rosszul aludt, egyre a felesége járt az eszében. Még pirkadni sem kezdett, amikor felébredt, Uljanával együtt kelt, s amíg az anyóka a tehén körül foglalatoskodott, Afanaszij begyújtott az orosz kályhába, melegítette a szamovárt, majd teát Ivott tejjel, meztelen lábára felhúzta a cipőt, és kosárral a kezében kilépett a tornácra. Épp akkor kelt fel a nap, eloszlatta a ködöt, és lángra lobbantotta a fűszálakon a harmatcseppe- ket. Afanaszij csaknem futva szedte a lépcsőket, s a kosarat himbálva kemény léptekkel elindult a bojtorjánnal benőtt kerítés mentén a folyóhoz. A folyó túlsó oldalára a sikamlós lefolyócsatornán ment át. Derekához kötötte a kosarat, és a bokrok nedves ágaiba kapaszkodva kaptatott felfelé a meredek domboldalon. Onnan úgy látta a falut, mintha a tenyerén feküdt volna. Afanaszij egyenesen a gyommal benőtt földön keresztül vette útját az erdőbe. Az ösvény sűrű, elvadult lóhere közt vezetett. Az erdő szélén húzódó bokrokban csicseregtek, énekeltek a’madarak. Afanaszij figyelmesen hallgatta a madárhangversenyt, majd megpróbálta utánozni, de már az első hangoknál csődöt vallott... Az erdőben ösztönszerűleg levette sapkáját, zsebébe gyűrte, egy pillanatra megállt, fontolgatta, merre induljon el Hol talál több gombát? Aztán elindult az erdő mélyébe. A sötétzöld vattaszerű moha tompította lépteit. Körülötte mozdulatlanul álltak a hatalams fenyők, óriási jegenyék borongtak. Feje fölött az ég kéklett, ő meg csak ment egyre beljebb; a fenyők és a jegenyék között fel- felvlllant a nyírfák fekete foltos fehér kérge. Lába előtt áfonyabokrok húzódtak, majd itt-ott felbukkantak a gombák Is. Afanaszij gondosan levágta a gombát, megtisztította a fenyőtűtől, és a kosárba tette. Amikor a kosár megtelt, kiment egy tisztásra, leült egy fatönkre, a kosár gombát maga mellé tette, és elégedett lévén önmagával, beszélgetni kezdett a_ fákkal. Ügy beszélgetett velük, mint a hozzá közel állő, jő emberekkel Lám az az öreg göcsörtös, de még látszatra erős fenyő olyan, mint Uljana anyó, hát amaz a megdőlt odvas rezgőnyárfa az istenfélő Makarlha szomszédasszonyra emlékeztet, aki már második éve nem kelt fel az ágybői. Kissé oldalt magában állt a moha fölött egy hatalmas törzs, amelyen hangyák mászkáltak, és aranyszínű mézga csillogott rajta. Ez a törzs a do- rogocsi kolhoz keményvágású, akaratos elnökét, formázta. Nemhiába kuncogott rajta huncutul az öreg tölgy — Jefim apó. Ennek ő nagy mestere — mosol yodott el Afanaszij —, tréfáival és mondókéival száz évig Is elél. A mellette levő fiatal fe- nyőcske a hallgatag, csendes K-atyka mása, aki deszkákat rak náluk az üzemben. Afanaszijnak tetszett a lány, de nem mutatta ezt neki, csak nagy tisztelettel bánt vele. Az erdőben a fák — úgy, mint az emberek — valamennyien együtt élnek, és mégis egyedül. Azért élnek együtt, mert így könnyebb elviselni a viszontagságokat, és azért külön, mert mindenkinek van valami sajátos, rejtett énje, ahová senki más nem hatolhat be. Amikor Afanaszij aznap reggel hazafelé tartott, mái falu ly6( kép gye ami áss: ök A ifce A kisc ap]i ne n tov; A Az a 1 i álló rögi dán: tett, Bi zét, első ablí for H hábi kan M hart rú \ nete rom légr méli gáhi opei orsz s ai akai dást irati ki r. resn A1 sziir letet féléi itt i sza Aí assz háza Gyei az a szes' nyél ]ana mert
