Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-03-07 / 10. szám
1933 januárjának végén Hitler hatalomra került Németországban, s ezzel megkezdődött Németország és Európa történetének egyik legsötétebb időszaka. Németország a reakció központjává lett: az akasztófák, a koncentrációs táborok, a forradalmi és demokratikus gondolatok üldözésének országává. Hitler „totális“ államában a monopolkapitalizmus vált uralkodóvá, s terveket kovácsolt más országok (főként a szomszédosak) leigázására, új világháború kirobbantására. A hitleristák uralomra jutása más országokban is ösztönözte a reakciós erőket, a fasiszták az egész világon előretörtek. A kommunista pártok kezdetben azt remélték, hogy a fasiszták németországi uralma nem lehet tartós, elősegíti a kapitalizmus bomlását s ezzel a forradalmi mozgalom győzelmét. Ezek a remények azonban nem váltak valóra, s a nácik súlyos csapást mértek Németország Kommunista Pártjára: vezető kádereit bebörtönözték, nyomdáit, párthelyiségeit lefoglalták, működését törvényen kívül helyezték. A Kommunista Internacionálé moszkvai központja és az egyes országokban működő szekciói ezek után keresni kezdték az antifasiszta erők egyesítésének, a fasizmussal való szembeszállásnak a módját. 1933 februárjában megjelent Franciaország, Németország és Lengyelország kommunista pártjainak együttes felhívása „Alakítsuk meg a proletár ellenállás legyőzhetetlen egységfrontját!“ címmel. A kommunisták javaslatai egyre fokozottabb megértésre találtak a szociáldemokrata munkások között, akiknek szemét szintén felnyitotta a németországi tragédia. Az év februárjában Párizsban összeült hét európai szocialista párt konferenciája, amelyen a Kommunista és a Szocialista Internacionálé vezetőségének azt ajánlották, hogy hívjanak össze közös konferenciát, és együttes akció- programot dolgozzanak ki a fasizmus ellen. A Kommunista Internacionálé a világ valamennyi munkásához szóló felhívásban konkrét, egységes antifasiszta program kidolgozását javasolja. Az egyes országok szocialista pártjai, amelyeket a kommunisták felszólítottak antifasiszta egységfront alakítására, ezt a javaslatot — különböző okokra hivatkozva — elutasították. Csehszlovákia szocialista pártjai például azzal érveltek, hogy a kommunisták tisztázzák a demokráciához való viszonyukat, mielőtt velük az egységfrontról tárgyalnának. Az antifasiszta mozgalom további fejlődésének jelentős ösztönzést nyújtott a lipcsei Dimitrov-per. A hitleristák 1933-ban elfogták a Kommunista Internacionálé egyik vezetőjét, a bolgár Georgi Dimltrovot, aki Németországban az európai fasisztaellenes munkáskongresszust készítette elő. Elítélésére hatalmas pert szerveztek, amelyen be akarták bizonyítani, hogy Dimitrov vezetésével a kommunisták gyújtották fel Berlinben a birodalmi parlament épületét, a Reichstagot, s polgárháborút akartak előkészíteni. Dimitrov azonban a per során meggyőző beszédekben, a világ közvéleménye előtt leplezte le a fasizmus gaztetteit és terrorisztikus módszereit, s több fontos elvi kérdést vetett fel a fasizmus elleni harccal kapcsolatban. Kiszabadulás után a Kominternben Dimitrov lett az antifasiszta nópfrontpolitika meghirdetője és gyakorlatának irányítója. A Kommunista Internacionálé által 1935-ben meghirdetett antifasiszta egységfront politikájához rövidesen csatlakozott Csehszlovákia Kommunista Pártja is. 1936 februárjában a Központi Bizottság kibővített ülésén határozatokat hoztak a KI hetedik kongresszusának szellemében. Ebben megállapítják, hogy az utóbbi hónapokban Csehszlovákiában is növekedett a fasizmus veszélye. „A kormányban így erősödött meg az agrárpárt reakciós szárnyának a befolyása. Az 1935 decemberi elnökválasztás alkalmával a fasiszta reakció széles körű támadást kísérelt meg. Kramáftól, Stríbrn^ tői és Hlinkától kezdve Stou- palon és Vranyn keresztül Henleinig terjedő reakciós fasiszta blokk létesült abból a célból, hogy minden hatalmat magához ragadjon... A dolgozó nép valamennyi rétegének gazdasági és szociális helyzete végtelenül rossz. A nyomor főképpen a nem cseh vidékeken: német területeken, Szlovenszkón és Kárpátalján már egyenesen elviselhetetlen..." A határozat a továbbiakban részletesen foglalkozik a Kommunista Interna- cionálé új irányelveivel. A hitlerizmus előretörésének egyik legerősebb fegyvere a nacionalizmus volt, s ezekben az években már Csehszlovákiában Is kiéleződtek a nemzetiségi ellentétek. Ezzel kapcsolatban Klement Gottwald, a CSKP akkori vezetője, így határozta meg a kommunisták nemzetiségi politikáját: „A szocialista vezérek folyvást azt Ismételgették, hogy a kommunisták nemzetiségi politikája Hitler, Horthy és a Pilsudskik malmára hajtja a vizet. Mi ezt válaszoltuk: a maguk nem cseh nemzetek nemzetiségi elnyomására irányuló politikája kergeti ezeket a nemzeteket az irredentizmus karjába. Ha valami megteremtheti és megszilárdíthatja Csehszlovákia nemzeteinek testvéri szövetségét, akkor az a nem cseh 'lakosság egyenjogúságának megvalósítása minden téren, szociális és gazdasági téren, a politikai jogok terén, oktatási, nyelvi, kulturális téren stb. Egyébként a kommunisták már ezerszer kijelentették, hogy ellenzik akár egyetlen falunak is Hitlerhez, Horthyhoz vagy a fasiszta Lengyelországhoz való csatolását. Csehszlovákia összes nemzetei teljes egyenjogúságának feltétele mellett az önrendelkezési jog elismerése csak erősítené Csehszlovákia nemzeteinek testvéri egységét.“ Az 1935. évi (utolsó) parlamenti választásokon a hazai német, szlovák, magyar és cseh fasiszták nacionalista és demagóg jelszavakkal megtévesztették az elégedetlen tömeg egy részét. A szociáldemokrata vezérek visszautasították a kommunistáknak a választási szövetségre tett javaslatát, s helyettük a zsidó tőke pártjával szövetkeztek. A választások eredményeként az egyesült szlovákiai szociáldemokrata és zsidó párt összesen 183 500 szavazatot kapott, a kommunista párt pedig 210 600-at. Az előző parlamenti választások eredményével összehasonlítva a CSKP minden üldözés és egyéb nehézség ellenére erősödött. (Az előző választásokon, 1929-ben 152 100 szavazat esett Szlovákiában a kommunista pártra.) Ha a cseh, szlovák és magyar választók közt nem is volt jelentős a fasiszták szavazatainak gyarapodása, annál meglepőbb volt a szudétanémet Hen- lein-párt győzelme, mely 1249 000 szavazatot kapott, s a köztársaság legerősebb pártjaként került ki a választásokból. 1935-től kezdve egyre inkább éleződött a nemzetközi helyzet is: Olaszország megtámadta és leigázta Abesszíniát, a japán fasiszták kínai területeket hódítottak meg, 1936-ban pedig kitört a spanyol polgárháború, melyet Olaszország és Németország nemcsak a Spanyol Köztársaság leverésére, hanem arra is felhasználtak, hogy a második világháború előtt megtartsák az agresszorok fegyveres erejének „főpróbáját“. A kommunisták felszólítására nemzetközi önkéntesek mentek a spanyol nép segítségére, köztük számos magyar, cseh, szlovák és német fiatal is. Az új célkitűzéseknek, a megváltozott irányvonalnak megfelelően ót kellett szervezni a pártsajtót is, amelyet magyar nyelven, addig a hetilapként kiadott Munkás képviselt. Ekkor, a fasizmus egyre tornyosuló viharfelhőitől terhes időben, 1936. március 3-án jelent meg a Magyar Nap, Csehszlovákia Kommunista Pártjának népfrontos szellemű rendkívül színvonalas és népszerű napilapja. A párton kívüli antifasiszták megnyerése érdekében a Magyar Napot hivatalosan nem nevezték a kommunista párt lapjának, de szellemében, politikai cikkeiben világosan türköző- dött a CSKP irányítása éppúgy, mint szlovák nyelvű testvérlapjában, a Slo- venské Zvesti-ben, amely hetenként ötször és kisebb terjedelemben jelent meg. A Magyar Napot Ostraván szerkesztették mint „független politikai“ napilapot, s más magyar lapoknál olcsóbb áron (50 fillérért) árusították. Az olcsó árat Kálmán Miklós szóbeli közlése szerint az tette lehetővé, hogy a Kellér és társa cég, amely főként német nyelvű polgári lapokat adott ki, úgy látta, hogy nyomdakapacitása nincs teljesen kihasználva, s hosszas alkudozások után hajlandó lett a Magyar Napot olyan összegért kinyomtatni, amely kevesebb volt ugyan az átlagosnál, de még így is kereshetett rajta. Maga a nyomdatulajdonos nem volt a kommunisták barátja, de származásánál fogva szemben állt a fasizmussal, s a főszerkesztő jellemzése szerint „a pénznek nincs szaga“ szólással kiadott mindenféle nyomtatványt, amelyért megfizettek. A hatalmas nyomdavállalattal való együttműködés megkönnyítette a szerkesztőségnek egyébként rendkívül terhes és szűkös körülmények között végzett munkáját. A kiadó egy szobát bocsátott rendelkezésére, ez volt a szerkesztőség helyisége, melyben gyakran állva fordították le a legfrissebb híreket, melyeket néhány perc múlva már ki is szedtek az alatta levő helyiségben. Kálmán Miklós közlése szerint gyakori eset volt, hogy egy-egy cikket már megírásával egy időben szedtek, s a szedőnek kellett várakoznia, amíg a befejezése elkészült. Egy mai napilap szerkesztőségének személyi állományával és ellátottságával összehasonlítva, szinte hihetetlennek tűnik, hogy egykét szerkesztő, adminisztratív alkalmazottak nélkül, egyetlen szobában minden nap össze tudott állítani egy 6— 8 oldalas lapot. (Igaz, a cikkek és fordítások stílusán, a gyorsan összeállított híreken néhol meg is látszik, hogy ilyen „brigádmunkával“ készült.) Az ostravai szerkesztőkön kívül volt a lapnak belső munkatársa a szlovákiai fővárosban is, s állandó munkatársként támogatta írásaival szinte valamennyi antifasiszta írónk és publicistánk. Míg a Kassai Munkást 1918 után a Magyarországról emigrált kommunisták élesztették újjá, a Magyar Napot már az új államban felnevelkedett kommunista és baloldali értelmiségiek szerkesztették. A főszerkesztőn kívül: Ferencz László, Betlen Oszkár, Szekeres György, Vass László és Nágel Endre mind felelős kiadó. A kommunista és a szocialista művészek, írók közül legaktívabb munkatársai voltak: Fábry Zoltán, Lőrincz Gyula, Forbáth Imre, llku Pál, Sely- lyei József, Vadász Ferenc. A lap kulturális és irodalmi téren rendkívül gazdag és széles körű tájékoztatást nyújtott: közölte a szovjet írók alkotásait, a hazai szocialista és haladó polgári írók (Darkő István és mások) írásait, a magyarországi népi írók és az erdélyi írók műveit is. A szerkesztőség külön súlyt helyezett arra, hogy új, addig még kevésbé ismert szocialista íróknak is teret adjon, mint Prerau Margitnak és Ber- kó Sándornak. Művészeti kérdésekkel elsősorban Lőrincz Gyula foglalkozott. (Ő rajzolta a lap címbetűit is.) Az esztétikai fejtegetéseket ügyesen kapcsolta egybe a népfrontpolitika aktuális problémáival. Csehszlovákia Kommunista Pártjának vezető funkcionáriusai közül főként Steiner Gábor és Major István beszédeivel, cikkeivel találkozunk a Magyar Napban. A politikai kérdések közül első helyen állt a fasizmus elleni küzdelem: a külpolitikában a német—olasz fasiszta centrum és a spanyol polgárháború, a belpolitikában pedig a Henlein vezette német, a hlinkás szlovák és az Esterházy—Ja- ross irányítása alatt álló magyar' reakció leküzdése, antiszemita és nacionalista demagógiájának leleplezése. A szlovákiai magyar írók közül legtöbbet Fábry Zoltán publikált a Magyar Napban, mintegy kétszáz cikke, tanulmánya, naplójegyzete jelent itt meg. Ezekből az írásaiból látjuk, hogy régebbi dogmatikus, főként csak a politikai mondanivalót hangsúlyozó kritikái után itt egy népfrontosabb, körültekintőbb, az esztétikai mércét fokozottabban érvényesítő irodalom- szemléletet érvényesít. E lapban közölt írásainak egy része kötetben még máig sincs kiadva. Sellyéi József autodidakta parasztíró az első két évben igen gyakran publikál a lapban, falusi riportokat, tudósításokat, karcolatokat és a parasztság életkérdéseiről szóló értekezéseket. Sellyéi nem volt kommunista, de mint meg- győződéses demokrata és antifasiszta támogatta a párt népfrontos törekvéseit. A Magyar Nap munkatársaként vett részt 1936-ban (Barta Lajossal együtt) a brüsszeli békekongresszuson, s erről szóló beszámolóját a lap folytatásokban közölte. A Csehszlovákiából kiutasított Balogh Edgár a lap legagilisabb romániai tudósítójává vált, állandó címekkel (Havasalföldi napló, Katonanotesz) megjelenő beszámolói azt bizonyítják, hogy hazánkkal és az európai antifasiszta harccal rendszeres kapcsolatot tartott. Kulturális kérdésekkel leggyakrabban Foss László foglalko zott, s egyúttal ö lett a Magyar Nap legproblematikusabb szerkesztőjévé. Több mint fél évig Dókus Dénes álnéven szerepelt, majd leleplezte önmagát „Dókus Dénes én voltam“ című cikkében. 1938 nyarán pedig a kisebbségi magyar nacionalisták egyik szellemi irányítójának. Szvatkó Pálnak rábeszélésére elhagyta a Magyar Napot és nyíltan átpártolt az ekkor már teljesen irredenta Prágai Magyar Hírlaphoz. A kommunista szerkesztők és munkatársaik közül ezért cikkekben többen elítélték. Az első évben gyakran foglalkozott a Magyar Nap a Tavaszi Parlament elnevezésű kulturális szervezkedéssel és tanácskozással, s az akciónak legjelentősebb propagálója volt. A Tavaszi Parlament 1936 áprilisában Érsekújváron, ugyanaz év decemberében pedig Komáromban ült össze, s a különböző kulturális egyesületek népfrontos jellegű összefogását szerette volna megvalósítani. Mivel a szlovákiai magyar értelmiség vezető egyéniségei baloldaliak voltak j Barta Lajos, Györy Dezső, a volt sarlósok, antifasiszta újságírók), a nacionalista jobboldal e tanácskozásokon kisebbségbe került, majd szabotálta és kívülről támadta ezt a szépen induló akciót. Számos közleményt találunk a Magyar Napban a Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság (Ma- saryk—Akadémia) problémáiról is. A sarlósok már előbb is gyakran támadták a Társaság korrupt és gyönge kezű vezetőségét, e lapban pedig alapos, részletesen elemző cikksorozatok jelentek meg a vezetőség hibáiról, az Akadémia csődjéről. A Sarló felbomlásának okairól és körülményeiről is gyakran vitáztak a Magyar Napban, s Ferencz László itt fejtette ki részletesebben a kommunistáknak a Sarlóval kapcsolatos nézeteit. Mozgósította és szervezte a Magyar Nap a haladó erőket a Csehszlovák Köztársaság védelmét célzó manifesztációkra, mint például a kassai és a tornóci tüntetésre, a spanyol szabadságharc támogatására, a különböző gazdasági és kulturális reformok követelésére. Néhány hónapi gyakorlat után kialakullak a lap állandó rovatai. Varga Rózsa a Magyar Napról írt monográfiájában azt mondja, hogy „legszínesebb, legizgalmasabb a külpolitikai rovat volt“. Ezt az akkor 22 éves Szekeres György vezette, az antifasiszta külpolitikai szemlék, ismertetések legnagyobb részét maga írta. A belpolitikai rovatot 1936 második felétől kezdve Betlen Oszkár, a nem sokkal később alakuló Magyar Fiatalok Szövetségének egyik szervezője és vezetője irányította. A kulturális rovat vezetője kezdetben Rácz jBarkóczy) István, majd Vass László, végül pedig az alig húszéves Berkó Sándor lett. Kezdetben újságírói tapasztalatai egyedül Kálmán Miklósnak voltak, s harmincévesen ő volt a legidősebb szerkesztő. A lap első oldalán általában a külpolitikai tudósításokat közölte, a baloldali hasábon pedig a főszerkesztő (esetleg Ferencz László vagy Szekeres György) vezércikkét valamely aktuális politikai kérdésről. A második és a harmadik oldalon hírek és kommentárok találhatók, belpolitikai és külpolitikai eseményekről. A negyedik oldalon volt a kulturális szemle, az ötödiken folytatásokban közölt regényrészlet és kisebb kulturális hírek, míg a hatodikon a sportrovat és közgazdasági cikkek. Amint Kálmán Miklós visszaemlékezéseiben megemlíti, a. sportrovatra csak fél szerkesztő jutott, a másik fél állása jobban fizető, polgári lapnál volt. A lap rövid idő alatt rendkívül népszerű lett a szlovákiai magyar dolgozók körében, átlagos példányszáma elérte a hatezret, egy- egy rendkívüli száma pedig húszezres példányban jelent meg. Egymással váltakozó, apró rovatai és állandó rovatai is voltak, mint pl.: Mai jegyzetek. Amit még tudni kell, Mi újság?. Igen — nem, A mai nő. Tükör (szemelvények más lapokból), ír az olvasó. Rádió stb. A Magyar Nap 1938 októberében, a fasizmus előretörése utn megszűnt, szerkesztői nagyrészt emigrációba kényszerültek, de alig háromévi megjelenésével rendkívül fontos munkát végzett az antifasiszta népfront megerősítésében és a szlovákiai magyar kultúra szocialista örökségének kialakításában. Dr. CSANDA SÁNDOR SZOCIALISTA ÖRÖKSÉGÜNK A Magyar Nap megjelenésének évfordulójára
