Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-02-15 / 7. szám
A kőolaj nemzetközi forgalmának csökkenése egyre súlyosabban érinti a tankhajók kihasználását és gyártását. A tankhajók mintegy 30 százaléka a kikötőkben vesztegel. Különösen nagy gondot okoz ez a japán hajóépítőknek, akik a / világ tankhajógyártásának 90 százalékát adják. Az olajmonopóliumok fokozatosan visszavonják korábbi megrendeléseiket, s az épülő hajók sorsa is bizonytalan. A világ legnagyobb tankhajói közé tartozik a képen látható 324 méter hosszú és 54,4 méter széles „Takasaki Marum. A CSTK felvétele energiaválság az utóbbi két évben alaposan összekuszálta a tőkés világ nemzetközi politikai és gazdasági kapcsolatait, s a jelenlegi helyzetet úgy is jellemezhetnénk, mint az elindított folyamatok változásokat érlelő bizonytalanságát. Még a legközelebbi évekre is nehéz lenne előrejelezrii, hogy mindez hová vezet, miként rendeződnek el például az iparilag fejlett tőkés államok és a fejlődő országok kölcsönös viszonyainak megoldatlan problémái. Kölcsönös kényszerliefyzettoi Az energia- és nyersanyagellátásról folytatott párizsi tárgyalásokon még mindig központi kérdés a kőolaj ára, de a fogyasztók és a termelők alapjában véve egyenlő eséllyel állnak egymással szemben ebben a kérdésben, s mögöttük hatalmas kérdőjelként emelkedik ki a kőolajjal nem rendelkező fejlődő országok éhező, se- gélytkérő embertömege. Az olajexportáló OPEC-államok csak bizonyos korlátok között manipulálhatnak a kőolaj árával, s ezeknek a korlátoknak már neki is ütköztek. Az iparilag fejlett fogyasztó államok reagálása — a termelés hanyatlása és az infláció — olyan ellenhatást jelent, amely egyik fél számára sem kívánatos, s legjobban megsínylik azt az olajnélküli fejlődő lyezkedése miatt a legnagyobb fogyasztóknál már most is akadozik és komoly problémákat okoz. A fogyasztók elképzelései Az iparilag fejlett kapitalista államokban intenzíven keresik a választ arra a kérdésre, hogy milyen energiaforrásokra támaszkodhat a fejlődés a legközelebbi évtizedekben. Ezzel kapcsolatban nagyon eltérők a prognózisok. Léteznek ugyan új lehetőségek a napenergia, a geotermikus és a nukleáris energia kihasználásában, a pala- és homokolaj feltárásában és kiművelésében, a szén gázosításában stb., ezek azonban szokatlanul nagy beruházási költségeket, vagyis olyan tőkekoncentrációt igényelnek, amely a legtöbb esetben csak nemzetközi szinten érhető el. Ezt bizonyára a nemzetközi olajmonopóliumok is szem előtt tartották, amikor meglepő hajlandóságot mutattak érdekeltségeik eladására a kőolajipart államosító OPEC-államokban, abban reménykedve, hogy az új energiaforrások kifejlesztésére irányuló befektetések még az évezred vége előtt az olajnál is nagyobb üzletet, bőséges extraprofitot fognak eredményezni. Reális számítások szerint azonban a legközelebbi 10—15 évben az energiaforrások összetételében lényeges változás nem történik, legfeljebb csak az atomenergia ér el magasabb nek ugyan maguk elé, de a behozat tál arányát itt is jelentősen csökkenthetik. Ennek jelei az elmúlt év első 9 hónapjában is megmutatkoz tak, amikor a Közös Piac államai 16,2 százalékkal csökkentették az olajimportot, de ugyanakkor 11,4 százalékkal nőtt a szén, 7,3 százalékkal pedig a földgáz aránya az energiaforrások biztosításában. Az önellátás fokozásának egyik jelentős forrását képezheti itt az északi-tengeri olajmezők, valamint a hollandiai földgázmezők intenzívebb kihasználása. Az alaszkai olajkincs Az energiaellátás távlati biztosítása különösen nagy gondot okoz az Egyesült Államokban, amely a világ energiatermelésének 33 százalékát fogyasztja, s könnyen hozzáférhető szénhidrogén-tartalékai kimerülőben vannak. A jövő aggasztó bizonytalansága itt olyan kockázatos beruházázalékát. Arra a kérdésre, hogy ez a kőolaj tonnánként mennyibe fog kerülni, csak a jövő adhatja meg a pontos választ. A gazdaságosság kockázatát az állam vállalta magára. A vállalkozás elindítása, mindenesetre jól jellemzi az energiaellátás jelenlegi és távlati problémáit. Az észak-amerikai kontinensen ^ egyébként Kanada északi térségeiben is vannak gazdag olajlelőhelyek, ezek kiaknázásához azonban még nincsenek meg a szükséges gazdasági és műszaki feltételek. Újabban a mexikói kutatások is eredménnyel jártak, s nincs kizárva, hogy a mexikói olaj is szerepet játszik majd a nagy északi szomszéd energiaellátásában. A nézeteltérések északi-tengeri forrásai Az alaszkaihoz hasonlóan bonyolult, de más jellegű nehézségekkel Táviatok és új feltételek államok. Az utóbbiak némelyike — az OPEC mintájára — abban reménykedett, hogy különböző nyersanyag- kartellek szervezésével irányítják majd természeti kincseik, termékeik árát. A gazdasági pangás azonban keresztülhúzta számításaikat, áruik iránt nincs érdeklődés, s most soha nem tapasztalt ütemben növekednek az adósságaik. Sok múlik most azon, hogy az olaj- exportáló államok, a „gazdag fejlődők“ milyen részt juttatnak az éhezés problémájával küzdő „szegény“ fejlődőknek a kereslettel arányosan csökkenő, de még mindig busás jövedelmükből. Könnyen megeshet, hogy nem kielégítő mértékű „önzetlenség“ esetében az OPEC-államok elszigetelődnek a fejlődődtől, politikai támogatás nélkül maradnak, s nem ők diktálják majd a kőolaj árát, hanem csupán alkalmazkodni fognak a világ energiaellátásában kialakuló objektív helyzethez. Közben az egyes OPEC-államok érdekei is egyre jobban távolodnak egymástól — bár megjegyezhetjük, hogy korábban sem voltak egymáshoz túlságosan közel —, ezért a szervezeten belül egyre nehezebb megtalálni a kompromisszumokat az egységes állásponthoz és közös fellépéshez. A polarizálódás főleg abban jut kifejezésre, hogy egyes országok az olajtöke kivitelével mélyen beépülnek különböző irányú, főleg amerikai tőkeérdekeltségekbe, míg mások jövedelmüket inkább saját gazdaságuk fejlesztésére fordítják. Az OPEC ereje és tekintélye már eddig is jelén- tősen megcsorbult, s ha ennek ellenére tartja magát a kőolaj magas ára, az már nem is annyira az OPEC érdeme, hanem inkább más, világméretekben ható összefüggések következménye. Az objektiven ható tényezők között első helyen szerepel az energiaellátás távlati biztosítása. A további gazdasági növekedés, illetve a folyamatos termelés nélkülözhetetlen feltétele a hosszú időre garantált energiaellátás, amely azonban a hagyományos energiaforrások (kőolaj, földgáz, szén) fokozatos kimerülésének veszélye és egyenlőtlen területi elherészesedési arányt. A kőolaj tehát tartani fogja vezető szerepét, mellette tovább növekszik a földgáz és a szén felhasználása. Szénből ugyan tízszer annyi tartalék rejlik a Föld kérgében, mint kőolajból, de felhasználásának korlátokat szab a jövesz- tés jelenlegi munkaigényessége és a környezetvédelem. A „függetlenségi tervezet” programja A távlati energiaforrások hasznosítása — a szénnel együtt — gyakorlatilag a villamosenergia-termelés növelését jelenti, amely viszont szükségszerűen felveti az energiatárolás és a nagyobb távolságokra történő energiaszállítás problémáját. Ezt a kérdést a hidrogén oldhatja meg, amely a nyert energiával vízből előállítható, szállítása csővezetékeken történhet, energiaforrásként sokoldalúan felhasználható — még járművek hajtására is alkalmas lehet —, ráadá sül a környezetet sem szennyezi, mert égési terméke újból csak víz. Ez természetesen távolról sem ilyen egyszerű probléma. Ha az lenne, már régen tért hódított volna a nagyvárosok közlekedésében. A hidrogén energetikai hasznosítása még gyermekcipőben jár, s éppoly sok kutatási munkára van szükség az érvényesítéshez, mint például az atom- energetikában a gyors neutronreaktorok vagy a magfúziós reaktorok ki- fejlesztéséhez. Az energiaellátás várható feltételeiből kiindulva, indokoltnak mutatkozik a nehezen hozzáférhető kőolajforrások kihasználása. Ezt különösen az támasztja alá, hogy az iparilag fejlett kapitalista államok az energetikai önellátás fokozására törekednek. Erre főleg az Egyesült Államokban nyílik lehetőség, ahol az olajimport hányada az utóbbi években körülbelül 30 százalékos volt, s Ford elnök 1975 januárjában meghirdetett „függetlenségi tervezetének“ megfelelően, 1985-re teljes energetikai önellátást akarnak elérni. A nyugateurópai országok ilyen célt nem tűzhetsokat is kikényszerít, amilyen például az alaszkai kőolajvezeték megépítése. Az itt található olajmezőket az eszkimók fedezték fel 1886-ban, a félsziget legészakibb részében, a Bar- row-foktól délnyugatra. Egy „fekete tóra“ bukkantak itt, melynek szélét keményre fagyott aszfalt borította. Az eszkimók később ezzel fűtötték kunyhóikat a legzordabb téli hónapokban. Az alaszkai kőolaj már a második világháború éveiben felkeltette az Egyesült Államok érdeklődését, de a kitermelésre irányuló próbálkozások — légi úton — a rendkívül kedvezőtlen éghajlati viszonyok miatt kudarccal végződtek. Az egész félszigetet átszelő kőolajvezeték megépítésének gondolatát sok vita előzte meg, részben gazdasági és műszaki, részben természetvédelmi szempontból. A vezeték építése gyakorlatilag már 1970-ben elkezdődött, a speciálisan hőszigetelt acélcsöveket japánból szállították hozzá. Az építkezést azonban a természetvédelmi szempontok hiányos felbecsülése és az illetékes szervezetek tiltakozása miatt félbeszakították. Az USA Kongresszusa 1974 novemberében hagyta véglegesen jóvá az építés tervezetét, amely 1260 kilométer hosszúságban szeli majd át a félszigetet, akkora hegyóriásokon keresztül, mint az Al- pesek vagy a Magas-Tatra. Az építőknek emellett figyelembe kellett venni a földrengések gyakoriságát, a rénszarvas-csordák vánuorlásait és a tundra egyéb sajátosságait. Ha például a zuzmóréteget eltávolítják, az egész évben átfagyott föld a nyári hetekben járhatatlan ingovánnyá válik. Ezért a csővezetéknek körülbelül a felét a földben, felét pedig vasbeton oszlopokra függesztve helyezik el. A kezelőszemélyzet közlekedését valószínűleg szintén drótkötélpályával oldják meg. Külön gondot okoz még a csövek fűtése és szigetelése, az egész vezetéket ugyanis 50—60 C°-ra kell felhevíteni, hogy az olaj megfelelő folyékony maradjon. Az egész beruházás több mint 6 milliárd dollárba kerül, s a számítások szerint 35 év kell a megtérüléséhez. A vezeték a tervek szerint 2—3 év alatt készül el, s az Egyesült Államok 1980-ban már innen fedezheti kőolajszükségletének mintegy 10 szájár az északi-tengeri kőolaj kiterme. '1 lése. A tengeri fúrás és kitermelés egyébként sem egyszerű dolog, s különösen itt nem, az egyik legviharosabb tengeri zónában, ahol 20—30 méteres hullámok „ringatják“ az úszó fúrótornyokat. A kutatási és beruházási munkák már eddig is sok emberéletet követeltek. Anglia és Norvégia mégis bizakodással tekint az északitengeri kőolajra, ahol az újabb kutatási eredmények szerint csaknem 10 milliárd tonna rejlik. A kitermelés az előrejelzések szerint 1980-ban elérheti az évi 170 millió, 1985-ben pedig a 300 millió tonnát, ami főleg Angliát a legnagyobb olajtermelők közé emelheti. Nem lehet azonban tudni, hogy ebből mi valósul meg, mert már 1975-re is 25 millió tonnás termelést jeleztek, és a valóságban ennek körülbelül a tizedrészét hozták felszínre. A északi tengeri beruházásokban egyaránt érdekletek Anglia és Norvégia, valamint egyes nagy nemzetközi olajmonopóliumok, amelyek a műszaki berendezések szállítói. Mivel itt tonnánként 30—50 dollár között mozog a kitermelési költség, a beruházók szempontjából elengedhetetlenül szükséges, hogy a kőolaj ára “"«i megfelelő szinten maradjon. Ez természetesen csupán Anglia és Norvégia érdeke, míg például az NSZK és Franciaország és a többi nyugat- európai állam a kőolaj árának csökkentését szorgalmazza. A jövőnek tehát arra is választ kell adniarhogy 197 ez a bonyolult probléma hogyan rendeződik majd a Közös Piac keretén XI. belül, illetve milyen mértékben idézi elő a külön utakon való járást. A elmondottakból arra következtethetünk, hogy az energiahordozók (~ ára tartósan magas szinten marad. Ez az objektív helyzet számos problé mát kiélez, jelentősen megnehezíti a tőkés világ gazdasági válságának leküzdését, s ugyanakkor kikényszeríti az értékviszonyok és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok átrendezését. Sürgetően hat erre a világ második nagy problémája, a fejlődő országok élelmezési válságának a megoldása, amely a gazdasági recesszió és infláció feltételei mellett katasztrofális méreteket ölthet. MAKRAI MIKLÓS ■ IBII II n9
