Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-25 / 4. szám

KOM — Imádkoztál a .Szűzanyához, kicsikém? — kérdi szigorúan nyolcéves kislányától az anyja. — Nem. Viszont elmeséltem neki, amit a televízióban lát­tami — A feleségem mást sem tud, mint folyton pénzt kérni tőlem — panaszkodik a férj a barát­jának. — A múlt héten kétszáz rúpiára volt szüksége, tegnap­előtt százhuszonötöt követett, tegnap pedig százat. — Hát ez szörnyűi — fakad ki a jő barát. — És mit kezd ennyi pénzzel? — Nem tudom, hiszen egyet­len vasat sem adok neki! SZÖVEG NÉLKÜL. Várnai György rajza — Valid be, hogy apád segí­tett megcsinálni a házi felada­tot, Marci! — Nem, tanár úr. — Hajlandó vagy a becsület­szavadat adni? — Becsületszavamra, apám nem segített. Az egészet ma­ga Irta! — Pincér, mit jelentsen ez? Hiszen a halat a leves előtt hozta! — A íőszakács azt mondta, hogy a hal már nem várhat to­vább! A mérnök az új vasútvonal pályájának kijelölése közben betér egy parasztházba, és köz­li a gazdával: — A vasúti pálya éppen a maga házán keresztül vezet majd. — Semmi kifogásom ellene. De roppantul téved, ha azt hi­szi, hogy valahányszor vonat halad át, én mindig kinyitom és becsukom az ajtótl \ ŐSZINTE FELVILÁGOSÍTÁS W' — Ez az áru miben különbözik a régitől? — Majd a pénztárnál rá tetszik jönni... Barát József rajza Két fiatal színésznő beszél­get. Az egyik közli, hogy a na­pokban eljegyezte magát egy elbűvölő fiatalemberrel. — No és a családjának tet­szik, hogy színésznőt vesz fe­leségül? — kérdi a másik. — Nem — sóhajt fel az első. — A felesége valósággal ma- gáukivöl van! — Sajnos, rostonsültiink már nincs... — Legalább azt mondja meg, főár: ellető volt-e vagy rágós? A parancsnok így szól a fel­sorakozott alakulathoz: — Tíz önkéntesre van szük­ségem egy veszélyes feladat végrehajtásához. Ekkor az egyik katona kilép az első sorból, és félreáll. — Mit jelentsen ez, Dupont közlegény? — kérdi a parancs­nok. — Helyet akarok adni az ön­ként jelentkezőknek! GONDOLATOK Nagy butaság a kelleténél okosabbnak lenni. A teh etségt el etnség csak ha­talommal párosulva veszélyes. Könnyebb az embert legyőz­ni, mint meggyőzni. Elsősorban a felelőtlensé­geinkért vagyunk felelősek. — Amikor gyermekeknek szőlő könyvet ír, mindig mély átélésre törekszik ... Milán Vavro rajza — Várjon, hisz még a be­teglapját sem töltötték ki! Jezs Az Ivóban a törzsvendég oda­ballag a söntéspulthoz: — Nem adna még egy pohár­kával, útravalónak? — kérdi akadozó nyelvvel a csapostól. — Nem lehet, uram. — Miért nem? — Mert úgysem az utolsó lenne! Ahogy ismerem, önnek még egy legutolsó is kellene: az árokba vató! Az esküvői banketten az el­késett vendég megkérdi az egyik fiatalembertől: — Bocsásson meg, ön az If­jú térj? — Nem, én már a selejtező­ben kiestem! ☆ A fiatalok mindenért lelke­sednek, amiről azt hiszik, hogy új. ír A feledékenység az agy ön­védelme. ír Gyengeségeit csak az erős nem szógyelild. ☆ Nem kiváaiom, hogy kiment­senek a vízből. Megelégszem az­zal is, ha nem löknek bele. ír Az önző ember csak magával törődik, az irigy mással is. ír Könnyű valakit azért szeret­ni, mert megérdemli. * Rettenetes, hogy milyen fe­jek tudnak fájnil ☆ X semmit sem mond, ezért tévedhetetlen. ír Végre rájöttem, hogy mit akar az ember. Mást. ír Az ember néha csak azért go- rombáskodik, hogy ne nézzék hízelgőnek. ír A zenét nem elég hallgatni, hallani is kell. Van-e olyan ember, aki hir­telen felindulásában bocsána- (Válogatás Feleki László tót kér? aforizma-gyűjteményéből) ész besurranok — Lelki válságba kerültem — közölte Hazai Kaffer Manó, amikor az Esti Merengőhőz cím­zett kisvendéglőben törzsasztalához telepedtem. Látni való volt, hogy tényleg vívódik, mert gyors egymásutánban fellökött a garatra vagy öt fél kevertet, három hosszúlépést meg néhány korsó sört, persze kísérővel. — Voltaképp mi gyötör? — kérdeztem. — Egy idő óta sem éjjelem, sem nappalom a besurranóktől — felelte vérbe borult szemmel Hazai Kaffer. — Pedig én azt hittem, hogy már eltűnőben vannak a porondról. Az újságokban is már csak hébe-hóba lehet olvasni róluk ... — Nem egy malomban őrölünk — intett le in­gerülten Manó. — Én nem azokról a kis pitiá­nerekről beszélek, akik szerencsétlen öregasszo­nyok szalmazsákját hasogatják fel néhány száz korona reményében, vagy viseltes bundákért, ko­pott ezüstneműért, miegymásért viszik a bőrüket vásárra... — Hanem? — Hogy megértsd, messzebbről kell kezde­nem — folytatta az illuminált emberek kamara- hangján s hebehurgya gesztikulációjától kísérve. — jól tudod, hogy a két kezem munkájából élő, becsületes adófizető és törvénytisztelő polgár va­gyok, s azonkívül is részt veszek minden ön­kéntes társadalmi munkában, amit akár a mun­kahelyemen, akár a lakóhelyemen rendeznek. Szóval, én minden fillérért keményen megdol­gozok, s nem irigylem a másét. Életelvem, hogy fő a nyugalom és a tiszta láb — ahogy azt a nagy filozófus Is mondta. Pedig jó néhányszor már nekem is kinyílhatott volna a bicska a zse­bemben, amennyi emberi hitványságot, önzést, ha­szonlesést, cselvetést láttam magam körül bur­jánzani. Ahelyett azonban én összecsikorítom a fogam, s még keményebben gürizek a minden­napi betevőért. Mert jól tudom, hogy a bűn ma­gában hordozza a bűnhődést. Különben ezt is a nagy filozófus mondta. Végső kétségbeeséseim­ben nagy megnyugvással tölt el ennek a kérlel­hetetlen törvényszerűségnek a tudata ... — De mindehhez mi köze a besurranőknak? Sőt, ha jól értettem, te nem is a köznapi szóhaszná­lat szerinti besurranókről akartál beszélni — De türelmetlen vagyl — indignálódott Ha­zai Kaffer Manó. — Éppen erre akarok kilyukadni. Mint mondtam, semmi közöm a kispolgári mohó­sághoz, fütyülök a karrieristákra, az alamuszi törtetőkre meg az ocsmány kis intrikusolaa, akik két koronáért átvágnák a tulajdon szülő­anyjuk torkát Is! Hisz amúgy is betelik rajtuk a nagy filozófus, Konfuclus — vagy hogy is hív­ják — rendelése, miszerint: ki kardot ránt, kard által vész el. Üjabban azonban egy különleges típusa van kialakulóban az egoista embernek. Állsz a villamosmegállónál, az önkiszolgáló üz­letben, a vasúti pénztár előtt, a piaci árus stand­jánál, az újságárus bódéjánál, vagy ülsz az or­vosi rendelőben, s míg türelmesen vársz a so­rodra, mindig kerülköznek élelmes embertársaid, akik közönyt színlelve, eléd ténferegnek, s a vi­lág legtermészetesebb gesztusával megelőznek. S ami még ennél is hajmeresztőbb: az ilyen kis előnyre vadászó martalócok arcán valami név­telen felsőbbség kifejezése honol! Hát ezeket ne- vezem én besurranőknak. S nőttön-nő a seregük! Aztán, ha rendre akarod utasítani őket, kiderül, hogy roppant befolyásos emberek, mert nekik a hentes, a piaci árus, a pincér, az egészségügyi nővérke, a trafikos, a hivatali tisztviselő, az üz­leti kiszolgáló rokonuk, lakótársuk, földijük, Iskolatársuk vagy boldog ismerősük — s még jő, ha ilyenkor komolyabb inzultus nélkül megúszodl Ügy érzem, ettől hovatovább már be kell zson- gani! Hogy az egyre Inkább elhatalmasodó lelki vál­ságától és a küszöbönálló alkoholmérgezéstől ré­miképp megóvjam, hívtam a fizetőt, rendeztem az ő számláját is, majd a ruhtátar felé tuszkol­tam, qhol Manó energikusan félretaszigálta a régebben ott várakozó három középkorú höl­gyet: — Pardon, kis nagysádjaim! A barátommal mi már hosszabb Ideje itt időzünk, hogy megkap­hassuk az űbercíherünket. Tessék csak szépen sorba állni! MIKDS SÁNDOR

Next

/
Oldalképek
Tartalom