Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-06-27 / 26. szám
tíJ szó 19 76. VI. 27. 11 AZ ELÁTKOZOTT KÖLTŐ V K. H. Mácha életművéről 1838 a cseh irodalom két fontos eseményének az éve: ekkor adták ki a cseh költészet halhatatlan remekművét, a Májust (április 23-a) és ugyanakkor halt meg (november 5.) a mű alkotója, a modern cseh költészet patrónusa, K. H. Mácha. Emléke előtt hálával és csodálattal hajtunk fejet, mert Mácha a cseh művelődéstörténet egyik legnagyobb szellemi forradalmára volt. A felvilágosodás éveiben a míves biedermeyeri verselési gyakorlat idején — föllép egy született költőegyéniség, öntudatos; igényes és veszélyesen igaz lélek, aki csak egyet követel, de azt következetesen: az erkölcsi és művészi igazság követését, akár azon az áron is, hogy az osztályrésze gúny, s hogy szinte teljesen kirekesztik az akkori cseh irodalmi életből. Érezte mindenki, hogy olyan elszánt egyéniség lépett löl személyében, aki megzavarja az idillt, aki fölkavarja az állóvizet, aki senkit sem hagy tovább aludni. Mácha, „az álmodozó és lázadó“, hogy Salda szavaival éljünk, a liberális cseh társadalom tagadásával, a művészettel és a kor társadalmi rendjével kapcsolatos illúziók lerombolásával jutott el lorradalmi világnézetéig. Re- lativizált minden értéket, amelyre a század épült, átrendezte a világhoz, az emberekhez, az embernek önmagához, a nemzethez, az emberiséghez való viszonyát. A cseh kultúra történetében először lépett fel költő, aki megkérdőjelezte, hogy valóban olyan-e az élet, amilyennek látszik ... Mácha az első cseh irodalmi dualista — semmit sem képes a természetben vagy a társadalomban egyetlen nézőpontból látni. Ű az első cseh nihilista is: a sötétségből; a káoszból indul, de roppant akarattal, pontosan és tisztán akar látni. Ö az első cseh spiritualista látnok. Az első „felbolydult lélek", aki könyörtelenül őszinte önmagához. és másokhoz, főképpen azokhoz, akiket a legjobban szeret... Mindent fejtetőre állít: nem ^harmóniát, hanem igaz és sokszor igen súlyos szavakat keres a való helyzetre... Az életnek Máchánál a halál felel meg, az életlendületnek a pusztulás, a mosolynak a könny, de ugyanez mindig fordítva Js ... „Szeretem a virágot, mert elhervad, az állatot — mert érzi, hogy örökre elpusztul, szeretem az istent — mi több — hódolok neki, mert nincs.“ (Töredékek, jegyzetek 195.) De Mácha a cseh föld első dicsőítője .is; értelmezése természetesen megint csak tágabb — túllépi a földi és talán a túlvilági határokat is. Mácha nemcsak a Május szerzője, hanem az Idegen (Cizinec) című versé is. A cseh irodalomban senki előtte — és talán utána sem — fejezte ki oly megrá- zóan az elidegenedésből eredő szorongást, az elmagányosodás érzését: „Sok ember úgy véli, hogy már célba ért; örömében ujjong: Föld! Föld! — pedig a szerencsétlen csak új körhöz ér, s nem lelve a végét, mint korábban sem, örökké körbejár; a másik, látva a tévedést, harsányan kacag társa ostobaságán, gyöngeségén és rövidlátásán, míg kacagása a legkeservesebb zokogásnál is rettenetesebb fájdalmat ébreszti, s ebben a kacajban döbben rá, milyen gyönge maga is, az emberiség is. , Barátjához, Jan Beneshez írt levelében (1832) pontos önjellemzést ad: „Ez az én betegségem, ezek az én borzalmas fájdalomtól szorongatott lelkem kiáltásai, s ha Ön belém látna, elsírná magát, s nem neheztelne rám ... Mefisztó is kacag, de nem a világon — mint vélik —, hanem a saját szenvedésén. A lelkem legnagyobb gyötrelme, hogy olyat keresek, amiről tudom, hogy nincs __“ Il yen Mácha belső világa, és ne csodáljuk, ha az a meggyőződése, hogy kevés ember tudja őt követni és megérteni: „Minden század talán csak egy ilyen boldogtalan embert szül, amilyen én vagyok, ha többen volnánk, nem volna Isten.“ Ez az ellentmondásos dialektikus látásmód a legváltozatosabb alakokban jelenik meg Máchánál. Közvetlenül kimutatható esztétikájában is: abban, ahogy Hugóval összhangban a modern művészet gazdagítását „a groteszk és a fennkölt tipikus termékeny egyesítésében“ látja. Naplótöredékeiben rögzítette a „hős“ jellemzését, aki műveiben különféle alakokban jelenik meg — a Májusban Vi- lém, a Krivokladban Vencel király stb. Nyilván ez a látásmód, ez a világszemlélet okozta, hogy Mácha annyira magányos volt, annyira érthetetlen kortársai számára, akik a nemzeti ébredés eszméinek szellemében — a születő cseh költészet színvonalát a nagy európai irodalmakból való fordításokkal és a népköltészethez való visszatéréssel igyekeztek emelni. A haza, a nemzet és a nyelv szolgálatát — a művészet legfőbb okát és küldetését — Mácha értelmezésével szemben túl szűkén és egyoldalúan értelmezték. Ezért nem értette meg őt például Palack? sem, akiről Mácha ezt jegyezte be 1835- ös naplójába: „Palack? úr úgy vélekedik rólam, hogy kitűnő a képzeletem és kitűnően festek, de szerinte munkáim fő hibája, hogy nem ragyog ki belőlük valami Eszme. Én ezt nem értem, hisz szerintem minden versemben éppen "az Eszme nyeri a lehető legrészletesebb kifejezést.“ Mácha szinte kegyetlen alkimistája, megfigyelője és rögzítője volt saját érzelmeinek, amelyek egy-egy lelki megrázkódtatás után meglepték. Ugyanakkor mások, vele kapcsolatban álló személyek lelki folyamatait is boncolgatta. Nála a múlandóság szinte rendszeresen a szerelmi élménnyel együtt jelentkezik. A szerelem - nélkülözhetetlen volt Máchának, nemcsak a platói, .a misztikus, hanem az emberileg beteljesült szerelőm is. S bár tudjuk, hogy Mácha kapcsolata menyasszonyával — fia anyjával — nem volt nyugodt és harmonikus (ahogyan ez levelezésükből kiderül), mégis, az új ember születése fölötti megrendülés és meghatottság talán viszonyuk erotikus feszültségét is harmonizálta volna, talán Mácha bizalmatlanságát is eloszlatta volna, ha tragikus hirtelenséggel nem hal meg éppen esküvője napján, mely így temetése napja is lett. Legelőször tudott a cseh irodalomban az emberi lélekkel satanisztikus módon játszani. Sejtette a művészeti kísérlet és a tudat alatti kapcsolatának végtelen lehetőségeit. Átélte a barátság és a szerelem végletesen felajzott állapotait, majd a hirtelen lehűlést, sót az undort az emberi társadalom iránt. Mácha a cseh irodalom első elátkozott költője. Megpróbálta az intenzív közösségi életet, majd az intenzív magányt, de mint a fin de siécle elátkozott hőseinek, neki sem marad más, csak a fölismerés, hogy az emberekhez való visszatérés szükségszerű, ha nem sok reménynyel kecsegtet is ... Mácha állandó, visszatérő motívuma a barátság. Vele — mint erős, felfokozott, mindent felölelő érzés — először lép be a cseh irodalomba a barátság, mely egyszerre kifejezése a lovagi összetartásnak, a fegyver- barátságnak, illetve a belső rokonságnak, a magány és a szorongás óráiban nyújtott segítségnek. Máchának elemi szüksége volt a barátságra; ilyet tudott róla írni: „...nélküle kialszik a fény, nélküle elüer-. vad a virág ... “ A' költő egész életműve ezt az alapkérdést tükrözi: Lehet-e hinni az emberben, vagy sem? Az embernek mint egyénnek és az emberi közösségnek. Mácha szenved istenhitének elvesztése miatt, de hinni akar, legalább az emberekben. Megteheti-e? Erre maga fő műve, a Május ad feleletet. JAROSLAVA PASIAKOVÁ-MACHAUCKÁ * Részlet a budapesti Csehszlovák Kultúra Mácha-estjének bevezető előadásából. Gál Sándor versei: // • • őrizni magunkat a kút titkát nem szabad kimondani vigyázni inkább a józan mélyeket mi fölfakad ott alant a csodát a hitet a tisztító erőt őrizni magunkban a kutat a halál felett ne kövessetek ne kövessetek ez nem az az út ez nem a jobb ösvények felé vezető szél kavargása ne kövessetek ez o kéz nem oz öröm felé int itt kopár mészkövek magasodnak a járhatatlan meredek kapaszkodón s borókabokrok szélmarta csontváza őrzi az idő emlékeit /•/ / ■« eifeli eső az eső pedig csak megindul levelek éjszakáját verdesi gyöngyök pattognak így néma álmaim idején fentről a mélybe és folyóvá habosodik az út fény-gályák alá simul engedékenyen megadón a tenger lehet ilyen mikor magába fogadja a napot lámpák körül havazás fagyott földrész a nyelvem fogyasztgat egy jobb halál ölelget tüskés szemekkel morgolódik itt belül érlel avas jegekké szeretőmet ha volna még havasabbá szeretné a ® > ö> CM (0 a M M (0 fi (0 hí 9 03 £ 5 9 UQ
