Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-06-27 / 26. szám
1978 VI. 27. N %n A társadalom forradalmi átalakításának folyamatában a kritika és az önkritika fontos fegyver a párt kezében. E fegyver nem engedi meg, hogy az elért eredmények nyomán önelégültekké váljunk, hozzájárul ahhoz, hogy felfedjük és helyrehozzuk a hibákat, befejezzük a megkezdett művet. Elsajátítása megköveteli, hogy figyelmesen és érzékenyen reagáljunk a tömegek érdekeire, szükségleteire és nézeteire. A kritika és az önkritika a társadalmon belüli ellentétek feltárásának fontos eszköze és ha ezt. az eszközt — különösen a központi irányító szervek — komolyan veszik, nagymértékben elősegítheti az említett ellentétek megoldását. Régebben a spontán módon keletkezett fogyatékosságokat, hibákat és társadalmi ellentéteket az osztályharc, a különféle politikai pártok és erők éles összecsapása útján oldották meg. Most a kritika és az önkritika, valamint a kommunista párt szervező ereje és nevelőmunkája az az eszköz, amely hozzásegít a fogyatékosságok, a hibák, a társadalmi ellentétek felismeréséhez, sőt sikeres megoldásához is. A kritika és az önkritika aktív felhasználását az objektív társadalmi folyamatok teszik lehetővé, mivel a mostani ellentétek már nem antagonisztikus jellegűek. A kritika és az önkritika szükséges a szubjektív hibák leküzdéséhez is, ilyen hibák ugyanis egy olyan óriási mű létrehozásánál mint egy új társadalom felépítése, elkerülhetetlenül adódnak. Lenin tanítása szerint: nincs olyan géniusz, aki újfajta életet tudna létrehozni anélkül, hogy meg ne tanulná, hogyan kell e művet véghezvinni. Senki — bármilyen beosztásban vagy tisztségben dolgozzon is az illető —, sem tudja garantálni a teljes hibamentességet. Még a legbecsületesebb, a leglelkiismeretesebb dolgozónak is vannak fogyatékosságai, gyenge pontjai. Hibák, fogyatékosságok, elkerülhetetlenül még az állami, a párt és a társadalmi szervezetek munkájában is keletkeznek. Bár az együttes határozathozatal és a közös munka jelentős mértékben csökkenti a hibalehetőségeket, fogyatékosságok mégis előfordulhatnak. Pártunk ezért küzd az önelégültség, a nemtörődömség, a fogyatékosságokkal és hibákkal szembeni hanyagság ellen, bárhol és bárkinél nyilvánuljon is meg ez a negatív tulajdonság. A passzivitás, a kritika és az önkritika hiánya, olyan jelentős értékektől foszt meg bennünket, amelyekkel társadalmunkat gazdagíthatná. Lenin a hibák becsületes beismerésében és kiküszöbölésében látta a párt és minden szervezetének nagyságát, politikai erejét és érettségét. Ezért a kommunistákat arra tanította, hogy vegyék észre a fogyatékosságokat, ne menjenek el mellettük csukott szemmel. Azt tanította, hogy figyelmesnek kell lennünk mindenre, ami körülöttünk történik és arra, hogy mindez hogyan történik. Meg kell vizsgálni, hogy az az új dolog, aminek megvalósításán fáradozunk, megfelel-e a szocializmus igényeinek. Rá kell mutatni tehát a fogyatékosságokra még akkor is, ha ezzel kellemetlenkedünk — és aSmi a legfontosabb — ki kell őket küszöbölni. A nagy dolgok mindig kis dolgokból keletkéznek, egy jelentéktelennek tűnő betegség veszélyessé válhat. Ha nem félünk kimondani még a legelkeserítőbb és a legszomorúbb igazságot sem, akkor bizonyára megtanuljuk, hogyan kell leküzdeni az összes akadályt. A kommunistáknak azonban különbséget kell tenniük abban is, mi a kritika célja, ki vagy mi ellen irányul. Tekintetbe kell venni, milyenek lesznek, vagy lehetnek a kritika objektív következményei. Pártszempontból nagyon fontos, hogy megkülönböztessük egymástól a kritika tartalmát és jellegét, eldöntsük, igazságos-e, hogy a felvetett kérdéseket társadalmi jelentőségük szerint értelmezzük-e, hogy az önkritika őszinte-e és az, aki gyakorolja, hajlandó-e kiküszöbölni a hibákat és a fogyatékosságokat. A párt azt sem hagyhatja figyelmen kívül, hogyan bírálják politikai vagy ideológiai ellenfelét, vagy magának a pártnak a tagját, a munkatársat, a harcostársat, aki bizonyos hibákat követett el. Tekintetbe kell venni, hogy a szocializmussal szemben idegen, ellenséges jelenségről van-e szó, vagy pedig olyan hiányosságról, amelyet a szocializmus, a kommunista ideológia és politika keretében követtek el. Ebben a második esetben a bírálatot úgy kell értelmezni, mint az elvtársi segítség formáját, amely hozzájárul az emberi kapcsolatok, munkamódszerek, viselkedés stb. tökéletesítéséhez és javításához. Lenin arra is rámutatott, hogy minden szabad társulásban, tehát a pártban is ki lehet zárni azokat a tagokat, akik a párt fórumát pártelle- rres nézetek terjesztésére használják fel. Nem lehetünk tehát elnézőek azokkal szemben, akik a párt eszmei, politikai és szervezési alapelveit támadják. Ugyanúgy járt el a CSKP. amikor kizárta soraiból a szocializmus ügyének ártó tagokat. Azokat, akik a múltban és a jelenben is be próbálják feketíteni a szocialista valóságot, s ezzel ideológiai ellenfeleinknek nyújtanak segítséget. A szocialista rendszer alapelveit támadó bírálat mindig megérdemelte a nyilvános társadalmi kitaszítást. Ezért nem lehet helyesnek elfogadni azt a nézetet, amely nem szab határt a bírálatnak és azt állítja, hogy minden kritika — tekintet nélkül tartalmára — hasznos, az a személy pedig, aki bírált, nem vállalhat felelősséget kritikájának objektív következményeiért. A kommunisták nem titkolják, hogy elnyomják az olyan kritikát, amely a pártot és a szocializmust rágalmazza és kimondottan ártalmas. Ezzel egyidejűleg azonban nem korlátozzák a tárgyilagos, konstruktív és az elvszerű bírálat lehetőségét. Igaz, hogy olyan emberek is vannak, akik a kritika határát a saját szájízük szerint állapítják meg és ezt demagóg módon felhasználják személyük védelmére, az igazi hibák és fogyatékosságok elkendőzésére. A kommunisták és szervezeteik nem tűrhetik el a kritika ilyen hamis értelmezését, a jogos bírálattal való visszaélést. Harcolniuk kell az elbizakodottság, az önelégültség ellen, csalfúgy, mint a párt és a társadalom életében mutatkozó legkülönfélébb fogyatékosságok ellen, valamint a hibák elkendőzése és kisebbítése ellen is. Élesen ellentmondanánk a pártélet és a pártvezetés lenini normáinak, ha a fogyatékosságok egészséges bírálatát azzal az indokolással vetnénk el, hogy a fogyatékosságok nem tipikusak, vagy pedig a bírálót egyszerűen rágalmazónak nyilvánítanánk. Néhány vezető beosztású dolgozó társadalmi fejlődésünk pozitív légkörében megszokta, hogy már csak pozitív eredményeket lehet elérni. Ezzel szem elől veszti a bírálat fontosságát, s így nemcsak a kisebb melléfogások fölött, hanem néha a jelentős fogyatékosságok fölött is szemet huny. A párt nem adhat részletes receptet arra vonatkozóan, hogyan kell bírálni, de a bírálatra szükség van. Az emberi kapcsolatok rendkívül bonyolultak és érzékenyek, sok a változó tényező, sok függ a konkrét életkörülményektől, a helytől és az időtől. Ezért sok múlik azon, hogy a párttagok mennyire öntudatosak és milyen mértékben képesek tájékozódni a helyzetekben. Persze azon is, mekkora figyelmet szentelnek a kritikának és az önkritikának a vezető pártszervek, a kommunisták. Fontos még, hogy az embereket sikerüljön a kommunista erkölcs szellemében nevelni. Még mindig elég gyakran találkozunk a kispolgári gondolkodásmód megnyilvánulásaival, amelyeket eddig a szocialista építés és nevelés folyamatában nem sikerült teljesen eltüntetni. Mivel a bírálat leggyakrabban a nyilvánvaló hibák ellen irányul, az emberek különféleképpen reagálnak. Vagy egyetértenek a bírálattal, vagy valamilyen módon megpróbálják elhallgatni a fogyatékosságokat, vagy pedig megpróbálják áthárítani másra, rendszerint olyan személyre, akit nem tudnak meghallgatni. A bírált személyek magatartása tehát elárulja, hogy tudatosak-e, becsületesek-e, vagy éppen ellenkezőleg, hanyagok, haszonlesők, individualisták. Az olyan kritikára is fel kell hívni a figyelmet, amelyre az éles, nem éppen válogatott szavak, a felháborodás szóáradata és a gyanúsítgatás a jellemző. Sokszor hiányoznak belőle a meggyőző érvek, a bíráló elferdíti a tényeket, alaptalanul zés elhamarkodottan általánosít. A kritikának ez a formája elvakítja az embereket és oda vezet, hogy az emberek azt is elvetik, ami ebben a kritikában helyes volt, a bírálat negatív, ellenszenves volta miatt. Ügy is mondhatjuk: a bírálatnak nevelnie, orvosolnia kell. Csakhogy míg a pontos adagolás gyógyuláshoz vezet, a túlzott mértékben adagolt gyógyszer már méregként hat. Még szelm- léltetőbben: minden igazság (a mi esetünkben a kritika) kétélű fegyver. Egyrészt elgondolkoztathatja az embert, megértetheti vele tévedését és arra ösztönözheti, hogy tévedését helyrehozza, másrészt azonban elrettentheti, kedvetlenné teheti, bizalmatlanságot kelthet, sőt azt is okozhatja, hogy az illető a végsőkig kitart bírálat tárgyává tett hibái mellett. A rokonszenv és az ellenszenv fontos szerepet játszik az emberi kapcsolatokban. A bírálatot nem lehet mások kímélése útján sem gyakorolni. A kommunisták — bár elvhűen kritizálják a hibákat a szocialista erkölcs megsértését stb. —, közben azzal is törődnek, hogy a bírált személy 'ne érezze magát magára hagyatva, hogy ne veszítse el teljesen az önbizalmát, hogy maradjon elég ereje a fogyatékosság kiküszöböléséhez. Ez azt jelenti, hogy a bírálat élességét nem a kemény és válogatott szavak adják meg, hanem a bírálat tartalma, igazsága, az érvek megalapozottsága és nyomatéka, a feltárt hibák és hiányosságok kiküszöbölését célzó javaslatok hasznossága. Anfikor a kritika formáit elemezve arról beszélünk, hogy az emberekhez nem szabad érzéketlennek lennünk, tekintetbe kell vennünk a pszichológiai szempontokat, a pedagógiai követelményeket és pozitív értelemben kell befolyásolni az embert és az embercsoportokat, a tevékenység, a munkamódszer és életstílus javítása érdekében — ez nem egyenlő azzal, mintha a liberalizmus hibájába esnénk, vagy elkendőznénk a hibákat és a fogyatékosságokat csak azért, mert a bírálattal valakit ellenségünkké tehetünk. Pedig, sajnos, ez az utóbbi nagyon elterjedt jelenség. Őszintén be kell ismernünk, hogy sokan hajlanak a kispolgárias kényelemszeretetre (semmit se kockáztass), az individualizmusra (akinek nem inge, ne vegye magára), a konformizmusra, a pacifizmusra (hagyj békén és neked is nyugtod lesz] ahelyett, hogy felvennék a harcot a hibákkal és a fogyatékosságokkal, másrészt azonban olyanok is akadnak szép számban, akikről elmondhatjuk, hogy hangfogót tehetnének a szájukra. Néhányan nem felejtik el a bírálat bevezetéseképpen hangsúlyozni, hogy amit gondolnak, kereken kimondják, minden köntörfalazás nélkül. Igen, jobb az igazságot rosszul megmondani, mint elhallgatni, különösen, ha fontos ügyről van szó. Az emberek jól tudják, hogy nemcsak a hibáknak és a fogyatékosságoknak van konkrét nevük, hanem elkövetőiknek is. Azt a nézetet vallják, hogy a bűn ellen küzdeni — miközben a bűnös kimarad a játékból — nem objektív általánosítás és felületesség. Az ilyen módszer csak kevés hasznot hozhat. Ha azt akarjuk, hogy a bírálat hatékony legyen, konkrétnak, tárgyilagosnak és névre szólónak kell lennie A bírált személlyel szemben nem szabad fölöslegesen udvariaskodni, de sértegetni sem szabad az illetőt. Nap nap után meggyőződhetünk arról, hogy a dolgozók széles rétegeinek érdeke a társadalmi fejlődés ellentéteinek feltárása és leküzdése, a gyakorlati tevékenység fogyatékosságainak bírálata a társadalmi élet minden területén. Éppen a munkások, a termelők azok, akik bármely területen — például az irányításban — elkövetett minden hibát megéreznek munkájukban. A munkások saját bőrükön érzik például a tervezés, az anyagellátás, a helytelen jutalmazás következményeit. Másrészt azonban ki kell emelni, hogy kritikájukat, önkritikájukat a fogyatékosságok és hibák iránti felelősségteljes viszonyukat társadalmi és munkaaktivitással, a munkaverseny különféle formáival, a termelés hatékonyságának növelésével, a munka minőségének javításával, a népgazdaság kulcsfontosságú kérdéseinek megoldásával, a dolgozók nevelésével, a szocialista társadalmi viszonyok elmélyítésével kell kinyilvánítaniuk. A kritika és az önkritika, pártéletünk egyik legfontosabb törvénye. Ez kézenfekvőén megnyilvánult az évzáró taggyűléseken, a pártkonferenciákon és a kongresszusokon. Pártunk, amelynek több mint 40 000 alapszervezete van, hatalmas befolyást gyakorol a tömegekre. És ha számba vesszük, hogy államunk hatalmas művelődési, kulturális és művészeti apparátussal rendelkezik, s számos intézmény foglalkozik a hibák kiküszöbölésével, elmondhatjuk, hogy társadalmunk óriási lehetőségeket nyújt a kritika és az önkritika eszközének felhasználására. A gyűléseken, értekezleteken, a párt, az állami és a társadalmi szervek tanácskozásain kívül a tömegtájékoztatási eszközök a sajtó, a rádió és a televízió is fontos fórum ebben a vonatkozásban. Hatást gyakorolnak lényegében az ország egész lakosságára. Az utóbbi időben a tömegtájékoztatási eszközök révén egyre több film, színházi előadás, televíziós műsor és irodalmi mű jut el a nagyközönséghez, olyan alkotások, amelyek témájukat a jelenkorból merítik, és nagyfokú társadalmi elkötelezettségükkel nevelően hatnak az emberekre. Ily módon is lehet küzdeni mindaz ellen, ami akadályozza az új társadalom felépítését. A szocialista társadalomban minden társadalmi tevékenység mindent és mindenkit érint. Ezért nyíltan meg kell mondanunk, hogy nálunk senki sem válaszolhatja a jogos kérdésre, bíráló megjegyzésre, javaslatra azt, hogy ehhez semmi közöm, törődj a magad dolgával stb. A társadalommal szemben kialakított ilyen ignoráló viszony, bármely területét is vesszük gazdasági, vagy kulturális életünknek, egy számunkra idegen erkölcs megnyilvánulása. A párt határozottan elveti és helyteleníti azoknak a viselkedését, akik lenézőek a jogosan bírálóval szemben, sőt néha még üldözik is. A pártalapszabályzata szerint azokat a személyeket, akik elnyomják a bírálatot, a pártszervezetnek szigorúan felelősségre kell vonnia. Már a CSKP KB 1974 novemberi ülésének határozataiban, s még inkább az idén a kongresszuson sok figyelmet szenteltek a kritikának és annak, hogy a bírálatokra idejében reagáljanak. Csak így válhat a bírálat olyan eszközzé, amely elősegíti a tömegek aktivitásának és kezdeményezésének a növekedését, amely az elvszerüség, valamint a fogyatékosságoknak és a társadalomellenes jelenségeknek feltárása szellemében nevel. Ott, ahol a kri lka és az önkritika fejlődéséhez nincs meg a kedvező légkör, nem fejlődik a dolgozók aktivitása és alkotó kezdeményezése, elferdítik a valóságot és nem teszik lehetővé az adott helyzet javítását célzó javaslatok megvitatását. Csak a fogyatékosságok feltárása és kiküszöbölése társadalmi jelentőségének megértése teszi lehetővé az ember számára, hogy leküzdje magában a bírálat okozta sértődöttséget és nyugtalanságot és néha azt a fölösleges félelmet is, hogy a bírálat aláássa a szóban forgó személy tekintélyét. Nem az általános és elvont bírálat, hanem a konkrét és névre szóló bírálat az, amely elősegíti a káderek nevelését, legyőzi az emberekben az önzést. A kritika és az önkritika fejlettsége a párton belüli és a társadalmi viszonyok mércéje, az emberek tudatosságának a megnyilvánulása. Tükrözi a kollektivizmusra és a felelősségre való nevelés elért színvonalát. Egyúttal a kommunista erkölcs mércéje Is. A kritika és az önkritika továbbra is a pártmunka egyik leghatékonyabb módszere a szocialista társadalom építésében. LADISLAV HRABOVSKf
