Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-06-13 / 24. szám
Hetek is eltelnek, és Chiléből csak rövid hírecskék érkeznek: mintha a Pi- .-ochet-rezsim éjszakájában kevés lenne az esemény. De ez nem így van. Sokféleképpen nyilatkoznak a fehérterror országáról; mindenki politikai nézetei - és vérmérséklete szerint fogalmaz, amikor életről, gondokról, áldozatokról van szó. Másként egy kommunista, másként egy baloldali művészember és megint másként EcLuardo Erei, volt kereszténydemokrata államelnök. Frei nemrégiben éles hangú, terjedelmes tanulmányt írt, amely először Argentínában jelent meg (még 1975 decemberének végén) és január végén Chilébe jutott, ahol állítólag ezer példányban sokszorosították, és így terjed az országban. „Azért írok, mert ezt kötelességemnek érzem és nem tudok szabadulni lelkiismeretem parancsától: lehetetlen számomra, hogy a hazám sorsa fölött érzett kzserü gondfaimat eltemessem“ — kezdi írását Frei volt elnök, és már a bevezetőben is leszögezi, hogy a szélsőjobboldali csoport, azaz a Pino- chet-féle katonai junta úgy látja: egyetlen lehetősége volt és marad „végleg megsemmisíteni az ország előtt lehetségesnek vélt demokratikus alternatívát“. A junta .ezetől tudják, hogy egy választás mindenütt abszolút kisebbségbe szorítaná éket — kérdeznék meg, :álasztás útfán, akár a szakszervezeteket, akár a szövetkezeteket, a szakmai szövetségeket vagy az egyetemeket; és ez a kisebbségi helyzet még kiáltóbban jelentkezne, ha parlamenti választások lennének. Frei egyébként nagyon világosan fejezi ki magát, amikor azt mondja, hogy „hamis dolog lenne azt mondani: a jelenlegi chilei rendszer minden bírálója kommunista. N'ncs rosszabb, mint ha homokba dugjuk a fejünket, hogy ne lássuk a valóságot.“ És ezután kifejti, hogy mindez, ami ma Chilében van, minden gondolkodó ember számára barbár, kegyetlen és embertelen elnyomás — éppen csak hogy nem használja ezt a szót: nyílt fasizmus. Természetesen azok az adatok, amelyeket Éduardo Frei felhasznál, jórészt túlhaladottak, mert hiszen a gazdasági romlás folyamata nem állt meg tanulmányának megírásakor, azóta is csökkentek a jövedelmek, nőttek az árak, nőtt a munkanélküliek száma. Frei szerint 1975. november 90-án Pinochet gazdasági szakemberei büszkén számoltak be arról, hogy az infláció aránya az egy évvel ezelőtti 338 százalékkal szemben 311 százalékra csökkent. Frei felteszi a kérdést, vajon milyen árat kellett ezért fizetnie az országnak? 'Egyébként amerikai és angol gazdasági szakemberek szerint valótlan az, hogy az inflációs ráta csökken — nőtt legalább évi 13—19 százalékkal.) Ha csak a hivatalos adatokat vesz- szük, mondja Frei — és ezek nyilván kozmetikázottak —, azt kell látnunk, hogy a munkanélküliség 18 százalékos, de ebben nem szerepelnek a rövidített munkaidőben dolgozók, az először munkába lépni akarók, akik egyszerűen nem tudnak munkahelyhez jutni, és ez a szám elfedi azt a tényt is, ho^y munkások, technikusok, magasabb képzettségű szakemberek egész tömege hagyta el az országot Pinocheték uralomra jutása óta. Ugyancsak hivatalos adagok szerint az ipar termelése 20, az építőiparé pedig 50 százalékkal csökkent, a nemzeti össztermék csökkenése legkevesebb 12 százalékos. 1974 végén a bérből és jövedelemből élők vásárlóerejét 1969-hez képest 35 százalékkal csökkentette az infláció és az áremelkedések sora; 1975-ben valószínűleg újabb 9—12 százalék a csökkenés. A Pinochet-féle statisztika azonban nem tartalmazza azokat az életszínvonal-csökkenéseket, amelyek Salvador Allende kormányának szociális intézkedései azonnali megszüntetéséből származnak. Ilyen például néhány nagyüzemben a kedvezményes ebéd, az iskolákban gyermekek számára adott ingyen tej, a lakbér-hozzájárulás bizonyos foglalkozási kategóriákban, és az a tény, hogy a társadalombiztosítás költségeit az Allende-rezsim a vállalatok, gyárak vállára tette. A Frei-féle tanulmány egyik legérde- Jíesebb része az, amely részletesen beszámol a nemzeti vagyon elprédálásá- ról, arról, hogy Pinochet gazdasági tanácsadóinak és gazdasági vezetőinek egyik legfontosabb gondja az államosított üzemek magánkézbe juttatása volt. A Coquimbo gumiabroncsüzemet (mindenekelőtt a Manesa városában lévő központot) eladták az amerikai Fi- rostone cégnek. Az egyik legnagyobb latin-amerikai papír- és cellulózgyárat, Eduardo Frei, a volt elnök a Celulosa Arauco céget az amerikai Parsons és Whittemore vásárolta meg. Hasonló eladásokról sok szó esik a nemzetközi nagytőke köreiben, bár kétségtelen, hogy jelenleg még nem olyan nagy üzlet Chilében gyárat vásárolni. Ami a nemzetközi tőke, egyáltalán a tőkés világ és Pinochet kapcsolataira különösen jellemző, az túl Frei megállapításain, egy januárvégi híradáson vizsgálható meg. A Január végi jelentést aztán hosszú ideig csend követte, és még most sem lehet pontosan tudni, tulajdonképpen mikor vagy hogyan zárták le a jelenlegi chilei rendszer számára életbevágó ügyel. Mindenekelőtt tudnunk kell ennek a kérdésnek a vizsgálatánál, hogy a chilei pénzügyminisztériumot polgári szakember vezeti, Jorge Cauas, tekintélyes közgazdász, aki több éven át a Világbank fejlesztési és kutatóközpontjának volt a vezetője. Cauas igen jó viszonyban, mondhatni barátságban van Róbert S. McNamarával, aki mielőtt a Világbank elnöke lett, az Egyesült Államok hadügyminisztere volt. Január utolsó napjaiban McNamara olyan javaslatot tett a Világbank igazgatótanácsának, hogy adjanak 33 millió dollár kölcsönt a chilei kormánynak, egy meghatározott célra, a rézbányák fejlesztésére. (Ezeknek a bányáknak a tulajdonjoga körül is történt egy és más — az államosított bányák is visz- szakerültek az előző tulajdonos, az amerikai Anaconda Copper Mining birtokába.) Amikor ennek a javaslatnak a híre kiszivárgott a Világbank irodájának párnázott szobáiból, a Párizsban megjelenő amerikai napilap, az International Héráid Tribüné ezt írta: „Sokan meglepőnek találják majd, hogy egy köztiszteletben álló nemzetközi intézmény támogatni kíván egy rendszert, amelyet az angol külügyminiszter »civilizálatlannak« és »brutálisnak« minősített. A Chilét kormámnyzó katonai junta politikáját gyilkosságok és kínzások jellemzik. Noha megígérte, hogy enyhíti a kegyetlenkedéseket, továbbra is kínozzák a politikai foglyokat, akiket ezerszámra tartanak a börtönben, anélkül, hogy vádat emeltek volna ellenük. Ami a Világbank belső berkeit illeti, a Chliének folyósítandó kölcsön kényes téma. Bizonyos körökben zavartság észlelhető. Érthető azonban az is, hogy tétováznak, ha arról van szó, hogy a bankkölcsönök folyósításánál politikai szempontokat vegyen figyelembe.“ Most egy pillanatra tekintsünk el a Világbank esetleges kölcsönének kérdésétől. Beszéljünk másról. Például arról, hogy miért nevezte civilizálatlannak és brutálisnak az azóta miniszterelnökké előlépett James Callaghan akkori angol külügyminiszter Pinochet rendszerét? Nyilván ő is tudomást szerzett azoknak az iszonyatos kegyetlenségeknek egyikéről-másikáről, amelyek mindennaposak most Chilében. Hiszen például Londonban tartózkodik Elsa Ru- dolfi, az a kedves törékeny kis volt színésznő, egy chilei tengernagy lánya, aki először egy sajtóértekezleten mondta el, miként „hallgatták ki“ letartóztatása után Pinochet emberei. A vád mindenekelőtt az volt ellene, hogy „Allende Idején tagja volt, mégpedig egyik vezető tagja a művészek szak- szervezetének“, és különben is elhunyt édesapja barátai révén túlságosan sok jóbarátja volt az Allende-kormány tagjai között ___ Ez en a sajtóértekezleten Elsa Rudol- fi mindenekelőtt arról számolt be, hogy heteken keresztül ütötték-verték, és ő Elsa Rudolfi londoni sajtóértekezlete idején volt az egyik, akin kipróbálták az „elektromos kihallgatást“. Le is rajzolta azt a durva lécekből összeácsolt állványt, amelyre rákötözték, amikor az elektródokat fejére, két mellére és nemiszervéhez vezették, és többször naponta „villanykezelésben részesítették“, hogy valljon. Az külön kérdés, hogy nem volt mit vallania — „ha lett volna, se mondtam volna semmit“. Lerajzolta a színésznő azokat a láda nagyságú cellákat, amelyekben a kihallgatás hónapjai alatt többedmagával őrizték, és ahol emeletes priccseken és a földön legtöbbször meztelenül fekszenek a foglyok. „Ilyen irtózatos dolgokról legutoljára a portugál fasiszták PIDE nevű titkosrendőrségének módszereiről beszámoló egykori foglyoktól vagy a Gestapo volt foglyaitól hallott az ember“ — vezette be a sajtóértekezletről szóló beszámolót az egyik angol lap riportere. Ez persze csak egy eset a sok közül, ám amikor 1976 első napjaiban az angol kormány visszahívta nagykövetét Santiagóból, mert egy angol orvosnőt, Sheíla Cassidyt, ugyancsak villanyozással, veréssel „hallgattak ki“ a chilei titkosrendőrségen, akkor már a kérdésről hallgató konzervatív, jobboldali lapok is írtak Európa-szerte. Azt mondják, hogy magának Augusto Pinochet Ugarte tábornoknak — ez Pinochet teljes neve — is éreznie kellett, hogy ahol megjelenik, ott kihűl körülötte a levegő. Pinochet Madridban volt Franco temetésén — még a spanyol kormánynak is kellemetlen volt jelenléte, és bár igyekeztek „államfőnek kijáró“ fogadtatást és kíséretet biztosítani neki. kiderült, hogy a többi vendégek nagy része elfordul, ha meglátja a sötét szemüveges, fényes hajú tisztet. Ö volt az egyetlen olyan temetési vendég, akit a többiek nem hívtak meg magukhoz, ő volt az egyetlen, akinek a chilei nagykövetségen rendezett fogadására a meghívottaknak legfeljebb 15—20 százaléka ment el. A Pinochet körüli „udvartartásban" 1976 januárja óta is ellentmondások, viták, összetűzések robbantak ki —, de már januárban is úgy tűnt: Pinochet egyedül marad. G. M. r’#Q i e rf*' *■' - ° F wo oü. — Ilyen volt a villanyozó állvány — mondotta a színésznő „A padlón is mindig többen aludtak.“ Ez is Elsa Rudolfi vázlata
