Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-06-06 / 23. szám
A Szovjetunióban az utóbbi évek egyik legnagyobb visszhangot kiváltó színmüve A. Gelman alkotása volt. A téma társadalmi jelentőségéről és a színmű művészi kvalitásairól Brezsnyev elvtárs is elismerően szólt az SZKP XXV. kongresszusán. A nálunk is nagy érdeklődésre számot tartó alkotásról ezúttal az egyik neves szovjet színházkritikus írását közöljük. A. Gelman Egy pébé-ülés jegyzőkönyve című színműve, melyet filmforgatókönyve — a Prémium — alapján készített, nem pszichológiai dráma, nem jellemek és összefüggések gondosan megrajzolt története és természetesen nem is színpadtechnikai trükkökkel telitűzdelt szokványos színdarab. Az, amit a címe is mutat — jegyzőkönyv. jegyzőkönyv, mely szereplőkben testesül meg. Akkor viszont, mi az oka, hogy az előadás két és egynegyed órája, amelyet még szünet sem szakít meg, szinte észrevétlenül repül el? Mi vált ki bennünk, nézőkben, ilyen nagyfokú feszültséget? Az ülés maga is százharmincöt percig tart. A színpadi idő megegyezik a valóságos idővel, mely alatt a darab alapjául szolgáló esemény lezajlik. A színházi tapasztalat figyelmeztet — effajta egybeesés nagyobb lehetőséget biztosít a nézőközönség figyelmének iebilincselésére. De a válasz a kérdésre, természetesen, nem ebben rejlik. Más a lényeg. Az, amiről a színpadon beszélnek, tépelődnek, vltatkoz nak, nem más, mint mindennapi életünk — gyakori konfliktusok, állandó, időnként gyötrelmes töprengések szülőanyja. így vagy úgy — közvetlenül érint mindannyiunkat. Itt nem „a régi és az új harcáról" van szó, ami már a könyökünkön jön ki, nem „az elvtelenség elleni küzdelemről“, hanem egy rendkívül bonyolult problémával állunk szemben, amit korunk vetett fel — ez társadalom pszichológiai, filozófiai probléma. Első pillantásra, ami történik, eléggé helyi jellegűnek tűnik, és nehéz egybe vetni népgazdaságunk méreteivel. Egy építőbrigád (egy építőbrigád!) visszautasította a jutalmat. Egy építés- vezetőség (egy építésvezetőség!) rosz- szul irányítja a munkát. Egy építőipari vállalat (egy építőipari vállalat!) valós és hamis indokokra hivatkozva lecsökkentette saját tervét, amit azután sikerült túlteljesítenie, és ezért most prémiummal jutalmazzák. Ügy tűnik, a kép világos. A vállalat rosszul építkezik, és azáltal, hogy különféle „törvényes“ módszerekkel próbálja leplezni rosszul végzett munkáját, tulajdonképpen egyre mélyebbre „süllyed“, mindinkább súlyosbítja saját helyzetét. Persze, ki ne tudná — az ilyen szituációk dialektikája abban rejlik, hogy a süllyedés még nem azonos az elmerüléssel. A süllyedés folyamatát a lét velejárójának rangjára lehet emelni, hogy mások vállára rakhassuk gyámoltalanságunk terhét. A gazdasági probléma itt, a színpadon, szemünk láttára válik erkölcsi problémává. Nyilvánvaló, hogy magának a munkaversenynek az eszméje is eltorzul ahhoz képest, ahogy Lenin megfogalmazta. A szubjektíve becsületes munka nemcsak hátrányos, hanem becstelen is lesz. (Hátrányos is, mert becstelen!) A két és egynegyed óra folyamán sorra hántjuk le ennek a szituációnak rétegeit, ahogy a földet szokás aknamélyítésnél, keressük, kutatjuk az igazságot. Az pedig sokrétű -— itt nem kiszorítósdit játszanak. íme, az első réteg: a brigád lemond a Jutalomról, mert az számára semminemű előnnyel nem jár. Ha állási idő nélkül dolgoznának, a keresetük jóval több lenne. — Mit lehet tenni? Nagyon helyes, hogy a munkások felvetették ezt a kérdést, vállalatuknál valóban vannak még hiányosságok, de teszünk róla, nekifekszünk, kivételes körülményeket teremtünk a brigád számára, ellátjuk őket építőanyaggal... így fest kezdetben az építőipari vállalat igazgatójának Pavel jemeljanpvics Batarcsev- ■nek az álláspontja. Mint látják, minden simán, a megszokott vágányon indul, és a pártvezetőség egyik tagja. Roman Kirillovics Ljubajev már javasolja is, hogy üdvözölni kell a munkások kezdeményezőkészségét, akik tanúbizonyságot tettek arról, hogy magukénak érzik az építkezést. Már a szokásos „alkotó hozzájárulás“, „élenjáró dolgozók“ szavak lebegnek a levegőben és az ülést akár be is lehetne rekeszteni. De mégsem! A brigád nem tart igényt különleges körülmények biztosítására, a brigád azt akarja, hogy az egész igazgatóság, az egész vállalat normálisan dolgozzék. Mi a céljuk ezek nek a ~ különcködő munkásoknak? Hogyan is érthetnének a hatalmas építkezés általános gazdasági kérdéseihez? Hogyan merészelik azt állítani, hogy az egész terv —■ csalás? Hol marad végül is a vállalati patriotizmus? A tervosztály vezetője ragadja magához a kezdeményezést. Megpróbálja Po- tapov brigádvezetőt számokkal, tervfeladatok emlegetésével, gazdasági mutatókkal lehengerelni. De kiderül, hogy t a brigád mindezzel tökéletesen tisztában van. Potapov füzeteket húz elő, melyek számításokkal és elképzelésekkel vannak teleírva. A számítások felületesek, ellenőrizni kell őket! Nem. A számadatok megbízhatóak — hála Dina Pavlovna Milenyinának, a vállalat legjobb közgazdászának, akivel a' brigád konzultált. A pártbizottság a szenvedélyek izzó katlanává, kíméletlenül heves küzdelem porondjává változik. Az élet értelméről, stílusáról van szó ... Tekintsünk körül, annál is inkább, mivel a szellemes és ügyes rendezői megoldás erre kitűnő lehetőséget ad. A színpad lassan körbefordul. Két óra tizenöt percen keresztül állandóan mozgásban van. Először észre sem vesszük, de mindig az, akinek álláspontja éppen sorra kerül, szembefordul a nézőtérrel. A színpadi premier plán sikeresen állja a versenyt a film- művészetivel. A szereplők sorban elvonulnak előttünk. Nem mindegyikük emelkedik fel a társadalmi portré magaslatára, de együttesen kialakítják azt a hiteles közeget, azt a „tipikusságot“, mely olyannyira nélkülözhetetlen eleme a színpadi publicisztikának — ennek a saját törvényekkel és hagyományokkal rendelkező műfajnak. Harminc év. A Győzelem nemzedékének gyermeke. A tudományos-technikai forradalom korszakának munkásalakja. Szenvedélyesen, nyugodtan, rettenthetetlenül érvényesíti saját elgondolásait. Nem retten vissza semmitől, még attól az „eretnek“ gondolattól sem, hogy a kombinát építéséhez eleve technikailag felkészületlenül láttak hozzá. Mindent kibír mindent elvisel — kivéve a brigád néhány tagjának hitszegését, akik miután reménytelennek látták továbbra is „fejjel menni a falnak“, éppen abban a kritikus pillanatban toppantak be és vették át a balvégzetű jutalmat, amikor a pártbizottság már úton volt afelé, hogy elismerje igazukat. Batarcev építésvezető. Egészségtelen testesség, légzési zavarok. Szent meggyőződése, hogy ha azt mondják „kell“, akkor kell, még ha a józan ész és a közgazdasági számítások ellene szólnak is. Szertelen hanyag, csak annyiban demokratikus, hogy beosztottjaival könnyen kerül tegező viszonyba. A cselekmény során bonyolult lelki változásokon esik át. Valamikor, az illés közepe táján nem is annyira megérti, mint inkább megérzi, hogy a brigádvezetőnek igaza van. Eltöpreng a javaslatokon, de talán inkább saját életén, mely mindig az örökös „kell“ perpe- tuum mobiléja volt. Az ülés végén nem tudja, hogyan szavazzon. Csak egyet tud — a brigád javaslata ellen már nincs ereje állást foglalni... Újra végig kell gondolnia az életét. Alzatullin, a tervosztály vezetője. Kitűnő szakember, s ugyanakkor a vállalat érdekében történő közgazdasági bűvészkedés meggyöződéses híve. Álláspontjának védelmében tragikus felhangoktól sem riad vissza. Azon középszerű emberek közül való, akik képtelenek változtatni a kialakult pszichológiai sablonon, a jól ismert nézetet képviseli: ,,c’ est la vie“. Csernyikov mérnök. Egyike a modern szakembereknek, okik csak egyet akarnak —. világszínvonalon dolgozni. Már szégyell, undorodik másként dolgozni. Majdnem egész idő alatt hallgat, hiszen Potapov elemzése nem újság számára. Ű már régen megmondta. Egyszer kér szót, hogy vádbeszédet tartson az örökös félmunka és az előre nem látott körülményekre való hivatkozás pszichológiája ellen. Milenyina közgazdász. Csendes, félénk teremtés. Elfogódottan viselkedik az igazgatói szobában. Csak azt mondja, amit gondol, bár ez nem kis erőfeszítésébe kerül. Elfogadta a jutalmat — szörnyű érzés az árral szemben úszni. Egyedülálló nő, aki a brigádban családjára talált. Komkov brigádvezető. Potapov ellentéte. Brigádjának „vaskezű vezére“. Mindent a brigádnak, bármi áron! Minden eszköz megengedett, csak megszerezze, kiharcolja! Bármilyen körülményhez alkalmazkodik. Mindenki elégedett, jóllakott lesz, fent pedig... Törje a fejét a vezetőség, azért kapja a fizetést! önfeledten küzd Potapov képzelőereje ellen. Pozícióit a véksőkig védi. A többieket is fel lehetne sorolni, de emltísük meg végül Szolomahint, a párttitkárt, akinek szerepét Kirill Lav- rov játssza. Az alak szokatlansága abban rejlik, hogy energikus részvétele a konfliktusban, külsőleg, viselkedésében nem jut kifejezésre. Az ülés egész ideje alatt Szolomahin a vita fordulatait mérlegeli. Semmit sem dönt el előre, ráadásul nem is volt mindenről tudomása. „Ereje nem prófétai képességekben van. Csalhatatlan párttitkárokban, mint tudjuk, a nézők már rég nem hisznek, de az életben sem becsülik igen az ilyeneket. Ö — egyéniség, aki mélyrehatóan érti korát Lassan forog körbe a színpad. Mire háromszázhatvanfokos fordulatot tesz, mindenki visszakerül a helyére, de már mindenki és minden más lesz. Akkor este Lovicsek Béla Tűz- virág című drámáját játszottuk. Ahhoz a részhez értünk, • amikor a falusi doktor lakásán az őrnagy leleplezi a partizánösszekötöt, egy nőt. Feszültséggel teli rész következik. szemben állok a doktorral, akit Csendes László kolléqám játszott. Alig kezdtem el mondani a szöveget, amikor egy naqy légy berepülő pilóták módszerével zuhanni kezdett az orrom felé és kényelmesen rátelepedett. Kicsit meglepődtem, mert nem számítottam rá. A hatást a kollégámon lehetett lemérni, akinek az arca egy pillanat alatt elgömbölyödött, nevetni akart, alia tudta fékezni rekeszizmait. A légy két tiszteletkor leírása után ismét az orromnak vette az irányt, lehet hogy összetévesztette a Boráros térrel. S tovább már én sem bírtam a lelki tusát és a szöveg helyett apró uakkantások jöttek ki belőlem, mint amikor a gőz fel-f elnyomja a fedőt. Kutya egy érzés. Ilyenkor az embernek gyermekkorától kezdve minden az eszébe jut, csakhogy elnyomja a nevetést, de sajnos nem megy. Jó érzés, ha az embert szeretik, ragaszkodnak hozzá, de ez a légy egy kicsit túlzásba vitte. Az elmúlt nyáron Űj-Tátrafüre- den énekeltem a Park-szállóban. Bizony nem leányálom slágerénekesnek lenni. Az egyik este odajött hozzám a zenekar vezetője és azt mondta, hogy külföldiek érkeznek, és ezért gyorsan meg kell tanulni néhány slágert, méghozzá angolul. Ehhez néhány óra állt csupán rendelkezésemre. Elég nagy betűkkel leírtam a szöveqet a kottafüzetbe, más kiút nincs, ezért úgy döntöttem, hogy éneklés közben gyakran belepislantok a kottába. Igen ám, csakhogy a bárban, mihelyt megszólalt a zene, eloltották a fényeket. Csupán gyertyák világítottak az asztaloknál. Ilyen fénynél pedig nemigen lehet olvasni. Odajött hozzám egy angol házaspár és kérték, énekeljem el azt a slágert, amit tegnap ' a zenekar vezetője is említett. Szörnyű pillanatok következtek. A zenekar játszani kezdett és én rögtönöztem. Dél-rhodésiai angol tájszólás, szögedies magyar és kelet-szlovákiai dialektikus keveredett a szövegbe. Az üresjáratokat pedig azzal töltöttem ki, hogy a mikrofon mellé énekeltem, vagyis technikai hibát színleltem. A táncdal elhangzása után odajött hozzám az angol házaspár, gratuláltak, és csak azt fájlalták, hogy nem tudnak szlovákul, s ezért semmit sem értettek a szövegből. BORÁROS IMRE 1976. VI. 6. 10 ÚJ szú Készlet a moszkvai MHAT Színház előadásából. Itt is hó napok óta telt ház előtt játsszák a Prémiumot íbr s = c/> I I Él I %
