Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-06-06 / 23. szám
14 Kérdőjelek a Szabad Európa felett A Szabad Európa Rádió gyászos tekintélyét volt hivatva növelni többek között Anatol Shub felvétele is. Neki kellett eljátszania a tisztító szerepét, s az is feladata volt, hogy némi csillogást adjon az amúgy is megkopott cégérnek. Anatol Shub néhány évig akkreditált amerikai újságíróként dolgozott Moszkvában, mígnem egy szép napon kiutasították a Szovjetunióból. Bizonyos körökben „Kreml-szakér- tőnek“ tartották, s ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a Szabad Európa ajtaja kitáruljon előtte. Sokan csodálkoztak, hogy nem a Rádió Líber- tybe ment — ugyanis ez az adó specializálta magát a Szovjetunióra — mások egyáltalán nem csodálkoztak, mert sejtették, hogy Shub jelenlétének a Szabad Európában célja van. Amikor 1972 októberében megjelent a fehér épületben, a csehszlovák osztály valamennyi alkalmazottja szeretett volna közelébe férkőzni, leginkább Karol Jezdinsky, mégpedig azért, mivel Pavel Minarík bizalmasan megsúgta: felsőbb forrásokból kiszivárgott hírek szerint Shub rövid időn belül egyike lesz a Szabad Európa vezető embereinek, így is lett. Shub még az év decemberében a hírközpont főnöke lett. Igen ám, csakhogy Shub „küldetése“ sok szabad- enrópás reményeit meghiúsította, ugyanis a volt újságíró müncheni tartózkodása alatt egyebet sem tett,-mint bizonyítékokat keresett a készülő reorganizálás alátámasztására. Ez az eljárás természetesen sokakat- felháborított. Josef Schneider, a csehszlovák osztály jelenlegi igazgatóhelyettese jellemezte a legtalálóbban Shubát. Roppant mód szereti az ilyen típusú hősöket, mondta, akik néhány évig Moszkvában élnek, írják, amit kell. félrerakják a napidíjat s az utolsó fél évben, amikor kiküldetésük ideje lejár, hirtelen megmakacsolják magukat és az üldözött újságíró szerepében tetszelegnek. Shub az ő véleménye szerint maga szervezte meg, hogy kiutasítsák. mégpedig azért, hogy dicsőségesen térhessen haza. Az ilyen és hasonló vélemények fényesen bizonyítják, hogy Shub nem túl népszerű a Szabad Európában. Meglehet azért, mert nem titkolta, sőt fennen hangoztatta, miszerint „ki kell dobni ezeket a vén hülyéket“. Shub újságíró, így nem volt nehéz rájönnie, hogy a Szabad Európában nincs sok vérbeli újságíró. Annak ellenére, hogy nem szerették, valamennyien sietve megvásárolták Amerikában kiadott könyvét a szovjetunlóbeli „élményeiről“ és mély hódolattal felkeresték a szerzőt — autogramot kértek. Shub keresztüllátott rajtuk, nevetve mondta Pavel Mi- nafiknak: — Milyen komikusak. Hiszen csak bemutatkozni jönnek, a legtöbbjük soha el sem olvassa a könyvemet, mert angolul írtam. 1973 bán nagy csapás érte a Szabad Európát: megkezdődtek az elbocsátások. Mindenki igyekezett bizonyítani — nem válogatva' az eszközökben — mennyire nélkülözhetetlen. Egymás alatt vágták a fát. 1972-ben a washingtoni Kongresszus dolgozóinak egy csoportja érkezett Münchenbe, hogy felülvizsgálja a Szabad Európa ténykedését, de ez csak előkészítése volt az ún. Eisen- hower-bizottság érkezésének. Ez utóbb említett bizottság het- venháromban jött Münchenbe felülvizsgálni, jogos-e a rádióadó alkalmazottainak ilyen magas létszáma. Munkájuk eredménye volt az ún. Eisenhower- bizottság jelentése. Öt fiatal munkatársat mutattak be a bizottságnak, a nemzeti szerkesztőségek képviselőit. A csehszlovák szerkesztőséget Karéi Jezdinsky képviselte, ő volt az „új vér“ Csakhogy amit az ifjú bérencek délelőtt „megmentettek“. azt este az igazgató urak pozdorjává zúzták. Az történt ugyanis, hogy pozíciójukat féltve a bizottság előtt nyíltan feltárták a Szabad Európa igazi küldetését. Az Egyesült Államok szenátusa és képviselőháza Washingtonban megalapította az ún. Nemzetközi Rádióadók Bizottságát, melynek feladata a Szabad Európa és a Szabadság Rádió ellenőrzése. Valóban megható az a kétségbeesett igyekezet, amellyel Volny. jezdinsky és a többiek eltitkolják munkaadójuk igazi arculatát és megszépítik küldetését ... Jezdinsky és Volny egyébként minden rágalmazó- művészetüket latba vetették, hogy Pavel Minarík működését megkönnyítsék; attól sem riadtak vissza, hogy a legcsúnyább módon rágalmazzanak, hogy sárba tapossák az emberi becsületet. S teszik mindezt oly módszerekkel, melyekre csak a legelvetemültebb söpredék képes, az emberi és politikai erkölcs legszélére taszított csürhe. Azért vetemedtek aljas hazugságok hangoztatására, mert tudták, hogy Pavel Minapik sosem alacsonyodon le hozzájuk, méltóságán alulinak tartaná, hogy viszonzásul kiteregesse a nyilvánosság előtt személyes életük valamennyi piszkát. Volny dühében kineveti Mi- narikot, mert nem leplezte le egy új rakéta vagy egy új repülőgép titkát, katonai alakulatok felállítását. De elfeledkeznek arról, hogy Pavel Minarík Münchenben nem a Német Szövetségi Köztársaság ellen dolgozott. küldetése nem az NSZK katonai és államtitkainak leleplezése volt. Hírszerzőként tartózkodott az amerikai CIA központjában, mely jogtalanul működik az NSZK területén. Feladatainak egyike volt újabb bizonyítékokat szerezni a Szabad Európa igazi küldetéséről s hogy ki áll mögötte. Erről persze Volny és Jezdinsky mélységesen hallgat. Ebben az esetben elmésségük csődöt mond. Ilyen magatartásra csak a hazaárulők képesek — évek óta kígyőt-békát kiáltanak volt hazájukra, s e rágalmakat ráadásul hazájuk legmegátalko- dottabb ellenségei mondják tollba. Megrettentek, hiszen sejtik, mi mindent megtudott Pavel Minapik róluk. Olyasmiket is, amelyeket egyelőre nem lehet nyilvánosságra hozni. Az utolsó hónapok 1975 elején a Szabad Európa csehszlovák részlege megkezdte gyűlöletes akcióit, így akarván „hozzájárulni“ hazánk fel- szabadulása 30. évfordulójának ünnepségeihez, S ebben a „készülődésben“ kapta Minarík a • következő üzenetet: „Készülődj a hazatérésre, legkésőbb ez év végéig megvalósul.“ Csodálatos hír! Csakis az övé. csakis ő élheti át, az üzenet a titka lett, ezzel a titokkal élt ott-tartózkodása végéig. Biztonsági okok miatt senkivel sem oszthatta meg, senkit sem avathatott bele. Még a hozzá legközelebb álló embert sem. Azzal az asszonnyal sem közölhette, akivel évek óta együtt élt Münchenben, s akivel házasságot kötött. Örült a hazatérésnek, de éppen a házassága okozta a nagy problémát. Nem is sejtette, milyen komplikációk merülnek fel együttélésük utolsó hónapjaiban. Nem könnyen jutott arra az elhatározásra, hogy egyedül tér haza. Pavel az utolsó napig intenzíven dolgozott. Még óvatosabb lett, küldetése közeli végének tudata sokkal körültekintőbbé tette. Rákényszerült, hogy mindent alaposan megfontoljon, nehogy a végén rontson el valamit. Hiszen a legtapasztaltabb emberrel is előfordul, hogy az idegei az utolsó pillanatban mondják fel a szolgálatot. Pavelnak eszébe jutott egy eset, amikor majdnem pórul járt. Miután az ún. Eisenhower- bizottság befejezte az ellenőrzést a Szabad Európában, az amerikai Kongresszus számára kidolgozott egy jelentést. Csehszlovákiában a nyilvánosságra hozatal előtt ismertették e jelentés tartalmát. A jelentés egy másolata Pecháöek birtokában volt és ezt átadta Pavelnak tanulmányozás céljából. Pavel tudta, hogy abban az időben rajta és Pecháöeken kívül nem került másnak a kezébe az említett dokumentum, s ha nyomozni kezdenek, a gyanú csakis rá és Pechácekre eshet. Elöntötte a forróság. várta a fejleményeket. Nemsokára azonban megállapította, hogy az anyagot a többi szocialista országban is ismertették, tehát a veszély elmúlt a feje felől. Egy másik alkalommal viszont a hideg verejték öntötte el. Belépett egy helyiségbe — ahol egyébként semmi keresnivalója sem volt — s a földön egy mozdulatlan testet talált. Néhány pillanat alatt megértette a helyzetet. Csendes nevetés fogta el. Ha oda akar jutni a páncélszekrényhez — márpedig éppen azt akarja — át kell helyeznie a testet. Miiéi az illető a legkisebb hajlandóságot sem mutatott a felébredésre, Pavel szépen felfektette az íróasztalra. Másnap, amikor Sámuel Bellus belépett az irodájába, halálra rémült, megpillantotta az íróasztalán Karéi Jez- dinskyt, aki éppen akkor ocsúdott mély részegségéből. Pavel szívesen járt gyalog. Órákig tartó sétái alkalmával győződött meg róla, vajon követik-e^ vagy sem. A kirakatok jó szolgálatot tesznek, mint tükörben látja az ember a háta mögött nyüzsgő tömeget, meg azt is, nem bukkan-e fel túl gyakran ugyanaz az arc. Sétái alkalmával hányszor eszébe jutottak a szerettei, akiket otthon hagyott! Tudta, hogy valamennyien nehezen viselték el a távozását. Olykor írtak neki — szemrehányással teli leveleket. Örült a hazatérésnek s nem kis mértékben annak, hogy végre megmagyarázhatja távozását s ezzel osztatlan örömet szerez majd hozzátartozói nak. Csak az apja nem tudja már meg a valóságot. Nagybetegen, súlyos operáció után elutazott Salzburgba, hogy elbúcsúzzon a fiától. Tudta, hogy nemsokára meghal. Meg is mondta Pavelnak. Szomorú találkozás volt. Pavelnak csak néhány óra állt rendelkezésére. Kocsival jött, de még aznap vissza kellett térnie. Néhány héttel később az apja meghalt. Az anyjával is váltott néhány levelet. Brnóban nem vele lakott. Ifjú fejjel nem nagyon értette, mi történt az apja és anyja között. Kint gyakran eszébe jutott és mérhetetlenül sajnálta, hogy olyan keveset találkozott az anyjával. Az eltelt hét év kemény iskola volt, megtanulta, hogy bölcsebben lássa a dolgokat, mégértést tanúsítson olyan dolgok iránt, amelyeket korábban nem vett figyelembe. Haza Pavel újabb probléma előtt állt. Hogyan távozzék a Szabad Európából? Egyesek kidobatják magukat, így perelhetik a társaságot. Pavelnak ez a megoldás nem felelt meg. 1975 novemberében felkereste Russel Pool urat és bejelentette, hogy felmond. Pool elmosolyodott és azt felelte, a legszívesebben ő is azt tenné, de Pavelnek mégsem ezt tanácsolja. — Jobb lesz. ha kölcsönös megegyezéssel mész el — mondta. — Egyrészt akkor még három hónapig kapod a fizetést, másrészt még egy év múlva is jogod van visszatérni a Szabad Európába. Ha netán a terveid nem sikerülnének. Érted? — 0. K. — mondta Pavel, de a terveiről mélyen hallgatott. Később a személyzeti osztályon nyíltan megmondta az amerikaiaknak, milyen véleménnyel van a Szabad Európáról, s hogy úgy érzi mint fiatal embernek másutt is vannak lehetőségei, nem akar itt megöregedni. Azt mondta, Amerikában vannak esélyei. — O.- K. — mondták az amerikai főnökök, és azt javasolták, tegyen úgy, mint mondta. — A Szabad Európában valóban megsavanyodnál és hivatásos emigráns válna belőled. ¥es, Amerika a lehetőségek földje, menj oda, dear boy. Pavel hallgatta őket s magában mosolygott: a számotokra, boys, nyilván minden állam a lehetőségek földje! Január 3-án játszotta fel az utolsó adást a stúdióban. A műsort január első felében kellett volna sugározni. Ez volt a legboldogabb műsora. Szívből derült rajta, hiszen lehet, hogy mire... de ne kiabáljuk el. K. Béna még rákén yszerítette, hogy január 5-én részt vegyen a Tanácsadó Testület titkársági ülésén. Pavelt a parancs lehangolta, emiatt két nappal el kellett halasztania útját az Egyesült Államokba. Ez volt utolsó találkozása az emigránsokkal. Pejskar ellátta ajánlólevelekkel az Amerika Hangjához, de nem Pejskar volt az egyetlen, akitől ajánlólevelet kapott. Otthon még felhívta telefonon Óta Filip, a Szabad Európa fizetett alkalmazottja. Ez volt az utolsó telefonbeszélgetése Münchenben. Filip jó utat kívánt és a lelkére kötötte: ha nem sikerülne a terve, vegyen benzinkutat, ő is szedi a sátorfáját, utána megy és betársul. Bonnban úgyis bolsevikok ülnek és már az írás sem üzlet. Pavel tehát felkészült az útra, Amerikába indult azzal a mesével, hogy munkát keres és új életet kezd. Eszébe jutott, hogy először 1972-ben járt az USÁ-ban, amikor az amerikai állampolgárságát intézte. Az amerikai Szabad Európa dolgozóinak kiváltsága volt ez. és felettébb gyanús, ha nem él a lehetőséggel. Pavel tehát ismét Amerikába repül — új életet kezdeni. Az élet sokszor állítja az embert különösen bonyolult feladatok és nehéz döntések elé, s vannak olyan helyzetek, amikor — bármennyire fájó is — félre kell tenni az érzelmeket. Pavel esetében is így volt. Minden, amit egyelőre tehetett a feleségéért, annyi volt, hogy gondoskodott róla. Becsomagolt, mindössze egy bőröndöt vitt magával, és január 7-én kilépett a hideg, szeles reggeli utcára. Rövid amerikai tartózkodás után ismét az Atlanti-óceán felett repült. Oticélja ezúttal Európa, s Európában egy csodálatos kis ország. Pavel izgatott volt és felindult. Amíg nincs vége az utazásnak, közbejöhet valami, addig még fennáll a veszély lehetősége. Egyszer csak megszólalt a hangszóró. A légikisasszony jelentette, hogy Prága fölött nincs köd, kint mínusz 7 fok hideg van, hogy ez és ez a társaság köszöni az utat és kellemes tartózkodást kíván, az arany Prágában. A gép leszállt, a kapitány kikapcsolta a motort. Kinyílt az ajtó. Pavel előreengedte az utasokat, ő maga utolsóként lépett a lépcsőre. Lent mosolygós, ismerős arcokat pillantott meg. Csak akkor hitte el, hogy végre itthon van, s hogy most már semmi baja nem történhet. Ez volt az a pillanat, amikor végérvényesen elszállt minden izgatottsága. Könnyedén lejött a lépcsőn és mélyet lélegzett. Az első, aki megölelte, Hon- za volt... Vége Pavel Minarík röviddel hazatérése után felkereste a Pankrácot, hogy tisztelettel adózzon nagyapja, Ladislav Minarík emlékének. (E. Uher felvétele) 1976. VI. 6 | E
