Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-05-30 / 22. szám
KOMOR Az orvos óva inti páciensét: — Éhomra sose igyon sört! — Ne aggódjon doktor úr, én előbb mindig felhajtok egy fél deci szilvóriumot! — Tegnap délután valaki telefonált, s megkérdezte, hogy tiszta-e a levegő — közli a férj a feleségével. — S te mit feleltél neki? — kíváncsiskodik az asszonyka. — Mit felelhettem volna? — vonja meg vállát a férj. — Nem vagyok illetékes életkörnyezeti kérdésekről nyilatkozni... Az ügyvéd megnyerte a perét. Azonnal táviratozott az ügyfelének: „Az igazság győzött!“ Még aznap megérkezett a válasz: „Azonnal fellebbezni a felsőbb bírósághoz!“ Vő: Meddig tetszik vendégeskedni nálunk? Anyós: Amíg meg nem unjuk egymást. Vő: Kár, hogy ilyen rövid időre tetszett jönni. Az orvos a legszerencsésebb ember: sikereinek a híre szárnyra kél, balsikereit betemeti a föld. LOGAU '/ / V' '*** * i{ ‘ rÁ' SZÖVEG NÉLKÜL EPOCA SZÖVEG NÉLKÜL Krokogyil 1976 V. 30. m — Mit tegyek, doktor úr? Minden éjjel azt álmodom, hogy bokszolok ... — És reggel úgy ébred, ugye, mint akit agyonütöttek? — Én nem, csak a feleségem. — Világéletemben egy meghitt, kedves kis családi házra, vágytam. Sajnos, ez nem ada-' tott meg .. — Nem? — Nem bizony. Egy hatalmas, emeletes villám van, ott kell élnem. — Mama, miért porolsz a papával ok nélkül? — Mert ki kell porolni a szőnyeget, és sokkal jobban csinálja, ha dühös ___ A feleséget fejfájások gyötrik, nem tud elaludni és felkölti a férjét: — Hogy tudsz aludni, amikor én ébren vagyok? — Jó — dörmögi a férj álmosan —, most aludj te, majd én virrasztók. — A feleségem zongorázik, a fiam trombitál, a lá- hyom klarinéton játszik. — És ön? — Én tűröm. — Hallottad, hogy Suba- tag Ica férjhez megy? — Ne mondd! Arról sem hallottam, hogy áldott állapotban van... — Miért nem megy az elefánt a háborúba? — Mert lúdtalpé! Egy kisautó tulajdonosa panaszkodik az autószerelőnek: — Valahányszor túllépem a száz kilométeres sebességet, valami elkezd kopogni a motorban. Mi lehet az? — Az őrangyala!!! Csopaki találkozik az utcán egyik barátjával. — Miért vagy ilyen rosszkedvű? — érdeklődik a barát. — Talán valami baj ért? — Nem mondhatnám — válaszol Csopaki —, de tudod, a feleségem nyaralni készül, és ha azt látja, hogy jókedvű vagyok, itthon marad. A végén mindig kiderül az igazság. Kár, hogy az elején csak ritkán. TABILÁSZLÓ .. - T SZÖVEG NÉLKÜL Kaján Tibor rajza — Két szomszéd beszélget: — Hallom, Kónya szomszéd, panaszkodik rám, hogy a nyu- lam lerágta a kertjében a káposztáját. — Sebaj, Zsebők szomszéd, a kutyám azóta már • megette a maga nyulát. —- No akkor nincs hiba, mert a szekerein éppen az imént gá- zoita el a kutyáját. — Mondd, drágám — kérdi Kacsirek a feleségétől —, mit szeretnél a születésnapodra? — Mit szeretnék? Még magam sem tudom ... — Rendben van — mondja nagylelkűen Kacsirek. — Akkor, hogy lásd, milyen figyelmes vagyok, adok neked egy év gondolkodási időt. Egy boltban így szól a segéd a főnökhöz: — Huszonöt éve állok az ön szolgálatában. — Jó, .akkor most egy kicsit leülhet. A mikor még kisfiú voltam, szerfölött szerettem házakat rajzolni. Százszámra rajzoltam őket a füzetekbe, albumokba, fényképek hátuljára, házfalakra, kerítésekre és a porba. A többi gyerek szintén rajzolt, de különböző dolgokat: embereket, kutyákat, teheneket, macskákat, erdőt, füvet és napot. Egyedül én rajzoltam csak házakat. Voltak földszintes és emeletes házaim, egyesek öt, mások nyolc vagy tíz, esetleg csak egy ablakkal. Mindegyik háznak volt kéménye, amiből feltétlenül szállt a füst. A füst a legfontosabb dolog volt számomra. Kéményeim olyan csodálatosan füstölögtek, hogy mindenki megcsodálta őket, és különböző megjegyzéseket tettek. — Ejha! — mondták egyesek.-- Ez aztán igen! — mondták mások. Mindenki azt gondolta, hogy nagy művész lesz belőlem. De nem így történt. Amikor felnőttem, kiderült, hogy rengeteg rokonom van. Először csak apám, anyám, bátyám és nővérein volt. de később megjelentek az unokatestvéreim, aztán a feleségem, gyerekeim, majd a nagynénik, nagybácsik, menyasszonyok, vőlegények, sógorok, komák, további unokatestvérek, végfli ezek rokonai is. A dolog odáig fajult, hogy nem tudtam megkülönböztetni a saját gyermekeimet másokétól, és minduntalan összekevertem ki kinek a komája, fia vagy a vőlegénye. A házban, ahol laktunk, éjjel tűrhető volt a helyzet, de nappal mindenki talpon volt. lótott-futott. kiabált, sütött-főzött, mosott stb. Én már régóta éreztem, hogv valami nagyon hiányzik nekünk, csak azt nem tudtam, mi. Egy éjjel aztán kiugrottam az ágyból és elkurjantottam magam. A rokonok erre mind felébredtek, de egyszerre felkelni nem tudtak, mert kezük-Iábuk mindig összegabalyodott. Azért mindannyian egyszerre gondolkodtak, és azt hitték, hogy valaki elvágta a nyakamat. Vagy öt percnyi kiabálás után végre sikerült őket lecsendesítenem. — Rokonok! — kezdtem a nagy hegyibeszédet. — Tudom már, mi hiányzik nekünk! Nincs elég helyünk! Ezért elhatároztam, hogy házat építek. Olyan házat, amilyet ti még sose láttatok! Erre persze mind felöltözött, sorba álltak, és lelkendező szavak kíséretében mind megöleltek és megcsókoltak. — Ez az ész, ez az erő! — mondták. Mire az utolsó is megölelt, kint már világos volt, és felkelt a nap. M ég aznap belekezdtem a házépítésbe. Először is hozattam követ az alapba, cserepet a tetőre és gerendákat a falaknak. Aztán vettem fűrészeket, fejszéket, harapófogókat, fúrókat, vésőket, taligákat és csavarhúzókat. Hozattam meszet, homokot, téglát és cementet, valamint vastag szögeket a padlóba és vékony szögeket a falakba. Vásároltam száz doboz különböző színű festéket, olajokat, kenőcsöket, gyantákat, enyveket és ragasztókat. Ezekkel kezdtem el építeni az én felejthetetlen házacskámat. Elhatároztam, hogy először a füstöt csinálom meg. A legjobb anyagokat szántam rá. Egy hónap alatt el is ké szítettem. Csodás egy füst volt. Színjátszó volt az egyik oldalról nézve, amonnan viszont felhőnek látszott. Olyan gyönyörű füst volt, hogy direkt elutaztam ötven kilométeres távolságra, mert hallottam, hogy messziről jobban mutat. , Az emberek mindenütt megcsodálták, és mindenkit any- nyira lenyűgözött, hogy csak annyit tudtak mondani, hogy „ejha“, meg hogy „ez aztán igen“. Én csak lelkendeztem a boldogságtól, és büszkén hangoztattam: — Ez az én füstöm! Ezt én építettem! Csak az volt a baj, hogy közben minden anyag elfogyott. Szomorúan néztem a füst alatti puszta térségre, ahová a ház épült volna. Hirtelen furcsa ötletem támadt. Mi lenne, ha ... És elképzeltem a semmi helyébe a házat, öt ablakkal, előszobával, konyhával... Nosza, elhívtam gyorsan a rokonokat, és megmutattam nekik a házat. — Nézzétek! — kiáltottam, és rámutattam a pusztaságra: — Na, milyen ház? Ti ilyet sose láttatok, és nem Is fogtok látni! — Hűl — mondták. — Csodálatos!— És a füst? Láttatok ti már ilyen füstöt? Különben he- f lyezkedjetek' el! Van hely elég! ’ . És mind szépen letelepedtek*és boldogok voltak. Csak j amikor esett az eső, akkor kellett esernyő alá ülni. És a j szél nemcsak az ablakon és ajtókon keresztül fútt be, ha- I nem a falakon át is. Ez volt a legcsodálatosabb az én há zaniban. Természetesen, a füstön kívül. Fordította: TENCZEL ISTVÁN | — Azonnal hívják ide az ügyvédemet és a pszichológusomat! Vladimír Hlavín rajza
