Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-05-30 / 22. szám
A műhely valamennyi dolgozója büszke a Munkaérdemrendre (A szerző felvételei) Hozzáértés, munkaszeretet, szorgalom MUNKAÉRDEMRENDET KAPOTT A KOZATEX Tapasztalataim alapján habozás nélkül le merem írni, hogy a kimondottan „női üzemek“ általában jó termelési eredményeket érnek el. A nők munkához való viszonya, felelősségűi: data és helytállása semmiben sem marad el a férfiakétól, és ezt kézzelfogható eredmények igazolják. S hogy egy egészen friss példával bizonyítsak: a KOZATEX ipari termelőszövetkezet május elseje alkalmából Munkaérdemrendet kapott kiváló eredményeiért. A KOZATEX-nek 1204 alkalmazottja van,, s ennek mintegy négyötöde nő. Az üzem 1951-ben alakult" Bratislavában, ekkor három műhelye volt a város különböző pontjain. Mivel az általuk készített női kézitáskák és pénztárcák iránt annyira megnőtt a kereslet, hogy az üzem egyedül már nem győzte ellátni a piacot, kihelyezett üzemegységeket létesítettek iparban szegény vidékeken: Plavecky Startokon, Galántán, Vrbovén Nővé Mesto nad Váhomban, Malackyban, Samorínban /Somorjánj és Toma- Sovban IFélben). Ezek az üzemegységek eleinte ideiglenes épületekben kaptak helyet, de a hetvenes évek elejére a termelőszövetkezet új, korszerű épületeket létesített, lerakva ezzel a KOZATEX felvirágzásának alapjait. így szinte törvényszerű volt az az ugrásszerű fejlődés, ami az üzemben az ötödik ötéves terv alatt végbement. fozef lanosec, az ipari termelőszövetkezet elnökhelyettese ezt a fejlődést az alábbi számadatokkal érzékeltette- az üzem évi termelésének értéke 1971-ben 60 millió 317 ezer korona, 1975-ben pedig 107 millió 586 ezer korona volt. Többszörösére növekedett az árukivitel Is. 1971-ben 14 millió 400 ezer, 1975-ben pedig 46 millió 400 ezer korona értékben szállítottak külföldre árut, mégpedig a Szovjetunióba, az NDK ba, Lengyelországba. Hollandiába. Ausztriába. Svájcba. Ezek az adatok egyben arról is tanúskodnak, hogy a KOZATEX jelenleg a legnagyobb és legtöbbet termelő ipari szövetkezet Szlovákiában. Ez a szinte példátlan fejlődés nem a véletlen eredménye, a sikerekhez nagymértékben hozzájárult az ipari formatervezés művészi fokon Való érvényesítése. Ahol ez az új, kimondottan a huszadik század második felére jelTrávníöková Olga divattervező lemző művészeti ágazat jó talajra talál és meggyökerezik, ott pontosan lemérhető s a fenti adatokkal jellemezhető a hatása. Mivel azonban a művészet mindig egy-egy alkotó nevéhez kapcsolódik, nem hagyhatjuk említés nélkül annak a dolgozónak nevét, akinek felbecsülhetetlen érdemei vannak az üzem felvirágzásában. Trávnicková Olga divattervező rövid megszakítással már 14 éve dolgozik az üzemben. Az általa tervezett táskák nemcsak divatosak és tetszetősek. hanem praktikusak is. Akkora a kereslet irántuk, hogy még a kibővített üzem is alig győzi kielégíteni. Kérdésemre, hogy milyen lesz ebben az évben a kézitáskadivat, Trávniöková elvtársnő vagy egy tucatnyi mintadarabot tett elém. Színben, díszítésben valamennyi más, mégis van egy közös jellemzőjük: az alakjuk. S már magyarázta is: — A négyzet alakú táska a divat, s jő ideig még az is lesz. Ennek a formának ugyanis megvan a gyakorlati előnye, s az ilyen divatcikk tovább tartja magát, mint a divatos szélsőségek, mint pl. az elmúlt évek doboz formájú vagy bőrönd alakú kézitáskái. — Divatos marad továbbra is a hosszú fogantyú a női táskákon? — A hosszú fogantyús, vállra akasztható táskák bizony már nem divatosak, de ennek ellenére továb is tervezzük őket, mert nagyon keresettek. A kézitáska ugyanis nem luxuscikk, amit csak sétáláshoz visz magával az ember, hanem nélkülözhetetlen munkába menet éppúgy, mint utazáshoz, egyszóval a nők többsége állandóan magával hordja. S mivel kézitáskán kívül olykor utazó vagy bevásárló táska is van nálunk — sokszor nem is egy —, könnyebb a vállra akasztani. így aztán, hogy minden igényt kielégítsünk, a divatot és a gyakorlatiasságot egybekapcsoltuk. Rövid, rögzített fogantyút tervezünk a táskákra, de ugyanakkor hosszú, vállra akasztható fogantyúval is ellátjuk őket, amely tetszés szerint lekapcsolható. A formatervezés egymagában azonban kevés volna, ha nem követné a jó minőségű kivitelezés. Hadd említsünk meg legalább kettőt azok közül, akik szépérzékükkel és bámulatos ügyességükkel járulnak hozzá a szövetkezet jő hírnevének öregbítéséhez. Egyikük Anna Gedajo- vá, 18 éve dolgozik az üzemben. Az NSZK számára készülő táskák részlegében találkoztunk vele, Alzbeta Bimbóvá, aki 14 év óta alkalmazottja az üzemnek, pedig a pénztárcakészítő részlegen dolgozik. Mindkettőjüket munkájuk szeretete, szorgalma és példás felelősségtudat jellemzi. Még számtalan nevet sorolhatnánk fel, hiszen az üzemnek szinte minden alkalmazottjára az említett tulajdonságok jellemzők. Az idősebbek példamutatásukkal, a fiatalok, a kezdők pedig a jó példa által ösztönzött igyekezetükkel járulnak hozzá a termelőszövetkezet erkölcsi és anyagi sikereihez. A KOZATEX sikere azt tanúsítja, milyen eredményekhez vezet a vezetők, szakemberek és az alkalmazottak példás együttműködése. Ezeket az eredményeket nemcsak a vásárlók részéről mutatkozó rendkívüli érdeklődés bizonyítja, hanem a nemrég kapott magas állami kitüntetés, a Munkaérdemrend is. KOVÁCS ELVIRA „Egyszerűen: szeretem a szakmámat...' PÉLDÁS DOLGOZÓ Érkezésemet nem jeleztem előre a Vojanyi Hőerőműben, s a szerencse is mostohán bánt velem. Hiába kerestem munkahelyén Miczák Bertalant, a kazánüzem mesterét. Főnökétől, Vladimír Grófik mérnöktől, a központi karbantartó üzemrészleg vezetőjétől tudtam meg, hogy Miczák mester Trebisovra ment „fényképezni“. A szak- szervezeti szervek példás dolgozónak minősítették, s így ne. ve és fényképe felkerül a tre- bisovi járás és a kelet-szlovákiai kerület becsülettáblájára. Grófik mérnöknek elmondtam, hogy nem ismerem Miczák Bertalant, kértem legalább szóban mutassa be. Készségesen eleget tett kérésemnek. — Több száz szakember dolgozik irányításom alatt, s túlzás nélkül állítom, csaknem mindegyiket jól ismerem, de az olyan kiváló embereket, mint amilyen Miczák mester, különösen szeretem és tisztelem. A fiatal, harminchárom éves mester egy 25 tagú kollektíva mun. káját irányítja, amelynek az a feladata, hogy gondoskodjon a magasnyomású kazánok karbantartásáról, javításáról. Miczák mester nagyon jól bevált ebben a tisztségben. Fiatal kora ellenére jelentős tapasztalatokkal rendelkezik, amit szívesen megoszt munkatársaival. Szerényen, de példamutató felelősséggel végzi munkáját, ha szükséges. szabad napokon is dolgozik, ezért nem csoda, hogy követőkre talál. Kollektívája tartósan jó eredményeket ér el. A mester joggal megérdemli az elismerést. Ennyit tudtam meg riportalanyomról, akinek fényképével néhány nappal később a TrebiSovi Járási Nemzeti Bízott, ság épülete előtt elhelyezett dicsőségtáblán ismerkedtem meg. S amikor a példás dolgozók kerületi találkozóján — a felszabadulás évfordulójának előestjén — nevén szólítottam és gratuláltam a kitüntetéshez, bizony elcsodálkozott s megkérdezte, honnan ismerem. Elmondtam, hol találkoztam fényképével. Az ünnepi gyűlés után alkalmam volt elbeszélgetni Miczák Bertalan kazánjavító mesterrel. Bodrogközben, Battyán községben született, tanulmányait KoSicén, a „magyar ipariban“ fejezte be. Az érettségi után egy hónapot dolgozott a sninai Vihorlat Gépgyárban. Onnan vonult be katonának, és 1964 október elején került Vojanyba, jelenlegi munkahelyére. — Nem ezt a mesterséget tanultam az iskolában — hangsúlyozta Miczák mester —, de egy kis külön tanulás után megszerettem azt,- amit most csinálok. Megfelelő szakkönyvek álltak rendelkezésemre, hathónapos szaktanfolyamon is részt vettem TuSimicén, illetve Novákyban. Amikor huszonegy évesen visszakerültem a hőerőműbe, beindult az első áramtermelő blokk. Sokan csodálkoznak ismerőseim közül, hogy én itt dolgozom, ezen a szerintük „maszatos“ munkahelyen. Én erre mit sem adok. Egyszerűen: szeretem a szakimámat. Mindig van ebben valami új, és olyan probléma is akad, amire nem számít az ember. Engem nagyon érdekel, izgat, ha ezek megoldásához munkatársaimmal hozzáláthatunk. Még egy hasznos jellemvonásról tájékoztatott Grófik mérnök. amit Miczák Bertalan, talán szerénységből elhallgatott. Nem szeret utasítgatni, „főnö- kösködni“, inkább olyan ember, aki munkához lát s így szól: „Hát akkor így csináljuk . ..“ Ennek a különös megértéssel párosuló közös munkának megvan az értelme. Egy ilyen megjegyzést is hallottam a Miczák kollektívára: „Jó kezekben van a hőerőmű „szíve..." Mi tagadás. az energiagyártó üzemek fontos berendezése a kazánüzem. És ha kihagy a gőzfejlesztő kazán, veszélyben van az energiatermelés. — Nálunk is úgy van. mint a fronton — jegyzi meg Miczák mester. — Ha valamelyik szakaszon meggyengül az ellenállás — itt a magas nyomás alatt levő kazánokra, csőhálózatra és a kazánszelepekre gondolok —, akkor nehezen „nyerhetünk csatát“. Eredetileg hat, jelenleg tizenkét kazán termeli az óránkénti 350 tonna mennyiségű gőzt. Ha valamelyik meghibásodik, szombaton és vasárnap is kijavítjuk. Előfordult már többször, hogy pihenőnapokon — amikor gyermekeimmel, a hétéves Attilával és a hároméves Ildikóval otthon vagy a nagyszülőknél tartózkodunk Battyánban, illetve Szelmencen,, beállít a készültségi kocsi és menni kell. Ugyanez előfordul munkatársaimmal is. Szívesen megyünk, mert erre szükség van. S az eredmény az, hogy az ötéves tervidőszak, valamint az idei négy hónap feladatait is sikeresen teljesítettük. így akarjuk ezt csinálni a jövőben is. Ezek után világosan kirajzolódik előttünk Miczák Bertalan mester személye, munkaszeretete. szakmai igényessége — mindaz, amiért a kerület példás dolgozóinak becsülettáblájára került. KULIK GELLERT ikkasztó meleg. — Ez a kőművesek ideje, nem a dermesztő szelek. Látni, megy a munka. A fiú leugrik az állványról. Mosolyog. — Hatkor kezdtünk. Fontos, hogy anyag legyen. Ejsötéten csillan szeme, elővillan hófehér fogsora. Észreveszi, hogy jobban megnézem. — Az apám muzsikus volt. Belőlem kőműves lett. Bánta is szegény eleget, hogy tanulni engedett. Nem tudta kire hagyni a hegedűjét. Merthogy mind elmentünk. A bátyám lakatos, az öcskösök is szakmát tanultak. Beszélgetünk. Munkáról, családról, keresetről. Változtak az idők... — Nézze, ebből a munkából tisztességesen megél az ember. Az asz- szony is dolgozik, itt a „cégnél“. Építkeztünk, a gyerekek iskolába járnak. Kerülgetem a kérdést — tétovázok, hogyan is fogalmazzak. Látja zavaromat. — Jól megvagyok a fiúkkal — pillant fel az állványokra. — Megszoktuk egymást. Eleinte sem voltak problémák, azt rögtön észrevenni, hogy az ember tud dolgozni. Nem számít hogy cigány. En nem tagadtam, nem is tagadhatom ... Néha ugratnak a srácok, de nem rosszból. Elgondolkodik. — Persze, kellemetlen... Az a kellemetlen, hogy még mindig létezik cigánykérdés. Hogy mindezzel foglalkozni kell az újságokban is. Sokan nem tudják, nem akarják megérteni, hogy változtak az idők. Bizalmatlanok, ragaszkodnak a vityillóikhoz. Nem igaz, hogy a cigány nem tud dolgozni. Ember, mint bárki más. Csakhát a körülmények, a hagyományok ... Sokat, nagyon sokunkat még fogva tartanak. A beilleszkedés, az átállás nem könnyű. Előfordul, hogy bizalmatlanul főgadják a cigány származású embert. Es ami még rosszabb: az új utat keresővel szemben bizalmatlanná válik a régi közösség is. — Hát igen, sokan úgy félúton maradnak, se itt, se ott. Félnek. En nem panaszkodhatok, Elek, mint bárki más ebben az országban. Még gyermekkoromban elhatároztam: nem maradok a cigánysoron! Miért is maradtam volna? ... Persze, az embernek sok mindent le kell nyelnie. Már az iskolában. Most már jobb, összehasonlíthatatlanul jobb a helyzetünk. Hol lát maga „pérót?“ Sehol. Szinte sehol. A „pórokat“ eltemette az idő. A dolgos, munkáját szerető és jól végző embert mindenütt megbecsülik. BALOGH P. IMRE 1976. V. 30. 6
