Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-05-16 / 20. szám
Pinochet képe a hírhedt fekete szem üveggel *976 V. 16. 1976 januárjában az egész világsajtó szinte egyszerre adott híreket Chiléből a katonai junta legbelsőbb köreiben dúló vitákról. A jel, amelyből messzemenő következtetéseket vontak le a Santiagóban járt tudósítók — és ezt megerősítették a diplomaták jelentései is — Arellano Stark vezérkari főnök lemondása volt. Stark jelen volt Madridban, mint a chilei — Pinochet által vezetett — „gyászküldöttség“ tagja Franco temetésén és látta azokat a kényszeredett arcokat, amellyel a spanyol fasiszta diktátor örökösei fogadták a latin-amerikai fasiszta diktátort. Pedig Arellano Stark nemcsak egyszerűen elkísérte Pinochetet az európai útra (mint ahogy több mint egy éve minden hivatalos útjára elkísérte az országon belül és Latin-Amerikában is), hanem tulajdonképpen „hivatalnézőben“ volt Madridban. Pinochet ugyanis megígérte neki a Santiagóban oly nagyra tartott madridi nagyköveti posztot. Hazaérkezése után azonban lemondott — ahogy azt az elnöki szóvivő rendkívül tömören egy mondatban közölte: „önként és az okok megnevezése nélkül“. Stark távozása egy régóta, a mélyben alakuló elégedetlenség, harag, nyugtalanság kifejezője. „A tábornokok elégedetlensége tulajdonképpen nem tekinthető váratlannak, eqy éve forr már a katonák és a tisztek körében. Büszkeségük és hazafiasságuk nem viseli el. hogy otthon koncentrációs táborok magasabb beosztású őreiként kell működniük, külföldön pedig megbélyegzik őket mint elnyomókat, mint hóhérlegényeket. 1975 szeptemberében, amikor a puccs második évfordulóján beszédet mondott, egy mellékmondatban megjegyezte, hogy sok tiszt vissza szeretne menni a laktanyába, de nehéz megfelelő polgári helyetteseket találni pótlásukra“ — írta a hamburgi Die Zeit. Ugyanez a lap rendkívül érdekes képet fest a tisztek között kialakult hangulatról. „A Pinochet elleni ösz- szeesküvés feje állítólag a légierők főparancsnoka. Gustavo Leiqh. aki már Allende ellen is megpróbálta a puccsot, amit Pinochet persze ma magának tulajdonít. Kezdetben ő is és a legtöbb tiszt arra gondolt, hogy »meg kell óvni az országot a gazdasági katasztrófától és a polgárháborútól«. Ez a nézet, legalábbis így gondollak néhányan. a ouccs óta mind lobban erősödő »mocskos vonalat« is igazolja: a ren- geteg letartóztatást, a kínzásokat a gvilkossáqokat. A külföld felháborodását és a chilei egyház leplezetlen — 'önzését is le kell nyelni. Ám ami- tor tavaly a mérsékeltebb tisztek úgy látták, hogy reményeik aligha- válnak valóra, ellenzéki mozgalmat szerveztek. Kapcsolatot kerestek a politikusokkal, az egyházzal és a külfölddel. I.eigh — nyilvánvalóan önhatalmúan — 1975 őszén azonnali enyhülést ígért a belpolitikában, de Pinochet még szorosabbra húzta a gyeplőt. A rendszer nem kevesebb, mint öt titkosszolgálata most már a »baloldali tiszteket« és a polgári lakosság körében megbúvó lehetséges ellenségeit is erőteljesebben üldözte. Pinochet gúnyosan jelentette ki, hogy »a chileiek már nyugodtan elfeledkezhetnének a politikai kérdésekről«, hiszen a katonai rendszer »örökké fog tartani« és a liberalizmust »könyörtelenül kipusztítja«“ — írja a hamburgi A PINOCHET-REZSIM ÉS A GAZDASÁG v lap, és ennek a körképnek a végén említi meg Eduardo Erei volt elnök már idézett tanulmányát. Természetesen a világsajtó legkülönbözőbb orgánumai csak becslésekbe bocsátkozhatnak, amikor a junta eddigi tetteit összefoglalják. A legtöbb lap részben argentínai, részben santiagói diplomáciai forrásokra hivatkozva 1500 és 5500 közötti számot jelöl meg, amikor a meggyilkoltakról beszél — ebben a számban természetesen nincsenek benne azok. akiket a puccsot követő első három hónapban öltek meg —■ abban az időben még a hullaházakat és a temetőket is Pinochet emberei „igazgatták“, úgyhogy annak az időnek a bűntetteire majd csak akkor derül fény. amikora puccsistákat felelősségre vonják. Az Areldano Stark tábornok lemondása mögött meghúzódó okok azonban valószínűleg csak részben tekinthetőek politikai töltésűeknek. Világosan látni kell azonban, hogy a puccs utáni hónapokban és az azóta is elkövetett bűncselekményekben a junta vezetői és a magas rangú tisztek mindenképpen bűnrészesek és a legtöbben nagyon jól tudják, hogy mind- annyiukat felelősségre fogják vonni. Az okok sorában valószínűleg a legnagyobb súllyal a gazdasági csőd fenyegetése szerepel. Ma már egyre több olyan hír szivárog ki Chiléből, amelyből összeállítható a Stark vezérkari főnök lemondását megelőző időszak története. Még a múlt esztendő őszén alakult ki a hadsereg lekülönbözőbb fegyvernemeinek magas rangú tisztjei között egy olyan baráti kör, amelyből végül is december derekára egy 17 tagú csoport memorandumot fogalmazott Pinochetnek címezve A memorandum első része — a legrövidebb fejezet — az országról külföldön kialakult kép megváltoztatása érdekében mindenekelőtt a Pinochet által személyesen irányított titkos- szolgálat, a DTNA feloszlatását követelte, vagy legalább olyan döntést, amely megtiltja, hogy a szervezet bizonyos időn túl fogva tarthasson embereket. A nagyobb, terjedelmesebb második és harmadik rész, a memorandum lényege: ezek a gazdaságpolitikai elképzelések alapos felülvizsgálatát és megváltoztatását követelik. Érdekes módon a követelések, a két fejezetben (az elsőben csak az iparról, a másodikban az iparról és a bányászatról van szó elsősorban) nagyon hasonlítanak azokhoz az elképzelésekhez. amelyeket a jelenlegi kormány kevés polgári tagjának egyike. Inrge Cnnas pénzügyminiszter feitegetett egyik legutóbbi, amerikai újságírókkal folytatott beszélgetése során, amikor elmondta azt is, hogy mit írt barátjának McNamarának abban a levélben, ^amelyben világbank-hitelt kért Chile számára. „Az általános kedvetlenség, ami a tőkét jellemzi, az általános beruházás-szegénység, ami az iparra jellemző, mindenekelőtt akkor szembetűnő, ha csak a chilei vállalkozókra gondolunk Érdekes módon a nagy amerikai cégek hasznosnak találják a Chilében levő érdekeltségeik továbbfejlesztését; bíznak a jövőben“ — mondta Cauas. és azt fejtegette, hogy McNamara is úgy látja, hogy a világbank legfontosabb feladata ösztönözni a gazdasági fejlődést és elősegíteni, hogy „kiegyenlítettebb jövedelemosztás“ jöjjön létre. Természetes az, hogy a pénzügyminiszter azt nem engedhette meg magának, hogy beszéljen arról: az utóbbi időben már a középrétegeknek az 'a része is szinte lehetetlen gazdasági helyzetbe kerül, amely a puccsot követő első időkben még elég jól élt. Folytatódik a szakemberek kivándorlása. Tízezer bejegyzett mérnök közül körülbelül háromezer már elhagyta az országot. A több milliárd doliárra becsült külföldön élő chilei tőkéből ez ideig nem sok áramlott vissza az országba, annak ellenére, hogy a kormány beruházási kedvezményeket és stabilitást ígért. Az infláció elleni harcban elért eredmény roppant szerény. Cauas pénzügymi-. niszter az infláció leküzdése klasszikus módszereinek a híve, ám ezek sem bizonyultak sikereseknek“ — áll a Neue Züricher Zeitung egyik legutóbbi, a chilei gazdaság tragikus helyzetét elemző írásában. A londoni konzervatív gazdasági szaklap, az Economist, azt írja. hogy „a junta keménykezű gazdasági politikája ezreket az éhínség szélére taszított“. A múlt esztendő végén a chilei gazdaság súlyos helyzetéről szóló híreket háttérbe szorította egy olyan jelentés, amely Pinochet-ék „diplomáciai kitörését“ jelentette: a junta tulajdonképpen először tudott „jó sajtót biztosítani magának“ Latin-Amerikában egy régi-régi, nehéz probléma megoldásával. Hosszú tárgyalások után aláírták a Chile és Bolívia közötti megállapodást, amely Bolívia számára ismét biztosítja — egy keskeny folyosón keresztül — a Csendesóceánhoz való kijutást. Bolívia a tengerre való kijutás lehetőségét a XIX. századi úgynevezett „salétromháborúban'1 veszítette el, ebben Chile legyőzte Peru és Bolívia egyesült hadseregét és ekkor Chile északi határát két szomszédja rovására messze előre tolta. Bolívia az 1884-es fegyverszüneti egyezményben és az 1904-es végleges békében összes parti tartományait elveszítette — Chile pedig olyan területeket kapott, amelyeket terméketlen sivatagi övezetnek tekintettek, holott itt van a világ legnagyobb természetes salétromlelőhelye. 1904 óta Bolíviában minden kormány azzal a programmal indul, hogy véget vet a tengertől való elzárásnak. (A fennsíkon levő, tengertől messzire fekvő Bolíviának 1904 óta is van haditengerészete, vannak tengerészei, éppen csak hadiflottája, hajói nincsenek.) Pinochet most egy keskeny földsá- vot adott át Bolíviának — a folyosó egyik oldala a chilei—perui határ, á másik oldal az Arica—La Paz vasútvonal — és ezzel valóban egy évszázados ellenségeskedés szűnt meg: Chile és Bolívia kibékült. Azonban ez a kibékülés egyúttal azt is jelenti, hogv a Chile és Peru közötti viszony romlott. Annak idején, amikor 1929-ben Chile akkori kormánya visszaadott Perunak néhány ugyancsak 1884— 1904-ben elfoglalt területet, az ezzel kapcsolatos megállapodásban egy olyan záradék is van, hogy „Chile kötelezi magát: az egykori perui terület egyetlen részét sem adja át Peru előzetes beleegyezése nélkül valamilyen harmadik hatalomnak“. Ez a har_ madik hatalom természetesen csak’ Bolívia lehet. . . De a „külpolitikai siker“, ahogy a junta sajtója a Bolíviával történt megállapodást nevezte, csak nagyon rövid időre feledtette el a közvéleménnyel a gazdasági gandok özönét. 1975 decemberében, amikor hazatért santiagói útjáról, az egyik nagy New York-i bankvállalat főnöke a repülőtéren útjának gazdasági eredményeiről érdeklődő újságíróknak ezt a rövid kérdést tette fel: „Ki ruház be' egy vulkánon?“ És utána szépen elmondotta: a salétrom után. amellyel 1974-ben volt nagy baj, 1975-ben a chilei réz, a legfontosabb exportcikk okozott gondot — az egész kivitel 80 százalékát jelentő réz értékesítési lehetősége és ára az utóbbi 10 évben a legmélyebb pontra süllyedt. Eduardo Frei. a volt elnök idézett tanulmányában írta le ezt a mondatot: „Minden újabb gazdasági probléma egy-egv újabb lökés, amely a megsemmisülés felé taszítja a juntát“. G. M. A diktátor és Areliano Stark, még vezérkari főnök korában, egy díszszemlén
