Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-11 / 2. szám
Ez a probléma mór ősidők óta nyugtalanítja az emberiséget. Ma, amikor az orvosok az életre ébresztés rengeteg eszközével rendelkeznek, egyre hozzáférhetőbbé válik ez a titok. A tudósok előtt azonban egyre újabb és újabb problémák merülnek fel, így például egyebek között az életre ébresztés etikájának kérdései. Az alábbiakban A. Lepi- hovnak, az APN szovjet hírügynökség szerkesztőiének beszélgetését közöljük V. Negovszkijjal, a Szovjet Tudományos Akadémia levelező tagjával. Hol a határ az élet MNnum között — A halál beálltának Időpontjáról }olyó vitákban az orvosok sokszor egymástól eltérő álláspontra helyezkednek. Egyesek azt állítják, hogy a halál pontosan meghatározható esemény, amely hirtelen megszakítja az életet, mások viszont hosszas folyamatnak minősítik, amely az élet keletkezésének pillanatával kezdődik. Sőt, van egy olyan aforizma is, hogy élni annyit jelent, mint meghalni. Mi az ön véleménye? — Az első álláspont, természetesen, a hagyományos. Évezredeken át a halál pillanatnyi végnek számított, amely elvileg eltér ellentétéből, az élettől. A történelem előtti korok embere már akkor, amikor a barlangok falára mammutot rajzolt, sötét folttal mellkasán — a szív sziluettjével —, ködösen sejtette, hogy az emberi élet összefügg ezzel a szervvel. Igazolják ezt az emberi szívműködés visszaállításái'n tett régi kísérletek. Ámde sok ezer évnek kellett eltelnie, óriási mennyiségű ismeretekre kellett szert tenni a legkülönbözőbb tudományos ágazatokban, hogy megszülethessek a reanimatolö- gia, a szervezet elhalásának és újból való életre keltésének törvényszerűségeivel foglalkozó tudomány. Ma már kissé mások az elképzeléseink a halál beálltának „nyilvánvalóságáról“. Pillanatnyi jelenség, de ugyanakkor időben hosszasabban lejátszódó folyamat is: a filozófia nyelvén ugrás és folyamatosság is egyszer- mind. Az élet és a halál között eltelik bizonyos idő, amikor már nem beszélhetünk életről, de még nem állt be a végleges halál. Véget ért az élet, mivel nincs már tudat, megszűnt a légzés és a szívtevékenység, megszűntek a reflexek. A halál még nem állt be, mivél egy bizonyos időn belül a légzés és a szívtevékenység megszűnte után még életre lehet kelteni a szervezetet. Éppen ennek megértése, hogy az élet és a halál között van egy közbülső állapot, amely a „klinikai halál“ nevet kapta, indokolja meg elméletileg, hogy e körülmények között is harcolni kell a páciens életéért. Természetesen ennek a harcnak csak akkor van értelme, ha nem következnek be visszavonhatatlan káros elváltozások a szövetekben és a szervekben. Ma újra meg tudjuk indítani a szívműködést — megszűnése után néhány óra múlva is. A felnőtt légzését a klinikai halált követően egy óra múlva, a gyereknél még hosszabb idő múlva újra meg lehet indítani. De az agykéreg működésének újból való megindítása már a szívműködés megszűnését követő öt-hat perc múlva is igen nehéz, jelenleg gyakorlatilag reménytelen feladat. — Ha helyesen értettem, csak ez az 5—6 perc áll rendelkezésre, ez az a kritikus idő, amikor még hatékony lehet az orvosi beavatkozás? — Igen is, meg nem is. Ötperces határidőről beszélünk, amelyen belül újra meg lehet indítani az agykéreg működését. De nehezen lehet számítani arra, hogy a beteghez, akinek megállt a szívműködése, már 2—3 perc alatt megérkezik a reanimálást végző orvosok csoportja. És bizony gyakran már csak akkor érkeznek meg, amikor nem lehet segíteni. Pedig megvolt a lehetőség ezen ember életének megmentésére, csak nem használták ki hozzátartozói, illetve azok, akik ott voltak vele utolsó pillanataiban. A legszomorúbb a dologban, hogy a mai embernek, aki pedig a szó szoros értelmében véve, teli van tömve legkülönbözőbb ismeretekkel, az esetek nagy részéljen fogalma sincs a legegyszerűbb életre keltési módszerekről, amelyekhez semmiféle műszerre nincsen szükség, és olyan egyszerű, hogy bárki megtanulhatja. Gondolok itt elsősorban a „közvetett“ szívmasszázsra. A beteget le kall fektetni az asztalra, esetleg a padlóra (fő az, hogy a fekhely kemény legyen), és hátra kell hajlítani a fejét. Ezután megoldjuk az övét, és egymásra helyezett két kézzel olyan erővel gyakorolunk nyomást a mellkas alsó részére, hogy 3—5 cm-re belapuljon. Ezzel összenyomjuk a beteg szívét, s a nyomás következtében a vér a szívkamrákból a nagy ütőerekbe áramlik. A nyomás abbahagyásával a mellkas felszabadul, a szív ismét kitágul, visszanyeri eredeti nagyságát, s ekkor beáramlik a vér a nagy ütőerekből. A mellkasra 60—80 nyomást kel) gyakorolni percenként. Ahhoz pedig, hogy cserélődjék a levegő a tüdőben, mesterséges légzést alkalmazunk. Ennek legmegfelelőlib módja a „szájból orrba“ vagy a „szájból szájba“ lélegzés: ezt percenként 15—IQ-szor kell ismételni. Ez a laikusok által is alkalmazható elsősegély az esetleges újjáélesztéshez szükséges időt 30—40 perccel meghosszabbítja. S ez alatt az idő alatt már mozgósítani lehet a korszerű újjáélesztéshez szükséges eszközök egész arzenálját. A tudományos irodalom leírt eseteket, amikor a szervezet néhány órás szakadatlan szívmasszázs után újjáéledt, megindult a szívműködés. — Vannak ellentétes nézetek, amik az újjáélesztést illetik? — Nehéz kérdés ez, nem mondhatjuk, hogy a mai napig is kialakult volna valamilyen egységes vélemény erre nézve. Csak azt mondhatom el, amit ón gondolok. Jelenleg számos speciális módszer van, amelyeknek segítségével egész pontosan meg lehet állapítani, hogy elhalt-e visszavonhatatlanul az ember agya. S ha ez megtörtént, akkor az embert már nem lehet személyiségnek minősíteni: már nem tud gondolkodni, nem érzékeli sem önmagát, sem külső környezetét. Számos olyan esetet ismerünk, amikor a későn kezdett élesztési kísérletek vagy bizonyos sérülések következtében az agy elhal. S az ilyen ember, ha mesterséges légzéssel és más módszerekkel fenntartják a szívműködését, igen sokáig ..élhet“ Stephenson, ismert amerikai tudós említ egy esetet, amikor egy 15 éves leánynak sikerült közvetlen szívmasszázzsal helyreállítani a szívműködését, teljes öntudatlanság állapotában. Nyolc év után a szervezet még mindig ólt, és ugyanazon az ágyon feküdt, amelyen a műtét után helyezték el. A beteg teljesen merev volt, bénult, nem látott, reflexei nem működtek, nem vett tudomást a környezetéről szonda segítségével mesterségesen táplálták. Noha az ilyen életre keltett beteget embernek nevezzük, ez már nem személyiség, hanem ennek csak illúziója korábbi testében, valamiféle szív-tüdő készülék, amelyet francia tudósok élő szívű múmiának nevezlek el. Helyes volt hozzáfogni az életrekeltséghez. amikor nyilvánvalóvá lett, hogy eredménye ennyire korlátozott és szomorú lesz? A döntés helyessége Itt azonban a prognózis pontosságútól függ. A „nyilvánvaló“, szemmel észlelhető halállal kapcsolatban számos etikai kérdés merül fel, ‘amelyekre egyelőre nem találunk választ. Vita folyik arról, hogy a legfőbb indítók, amikor nem kell hozzákezdeni az újjáélesztéshez, az úgynevezett „agyhalál", amikor is a jelenlegi tudományos ismeretek felhasználásával újra meg tudjuk indítani az emberi szervezet számos fiziológiai funkcióját, nem tudjuk azonban elérni azt, ami a fő — visszaadni az életnek az emberi személyiséget. ' — Azt mondotta, hogy az útraélesz- tést kizáró fő ok az úgynevezett agyhalál. Azt jelenti ez. hogy vannak más okek is? — Véleményünk szerint nincs értelme újraéleszteni olyan betegeket, akik gyógyíthatatlan betegségekben szenvednek, például olyan pácienseket, akiknek valamilyen rendkívül elhanyagolt stádiumban levő, rosszindulatú daganatuk van. Számos tudós állítja, hogy reménytelen esetekben egyszerűen kegyetlenség kitolni a halál pillanatát. Csak egyetlen példára hivatkozom. W. Simmers, a londoni Cha- ring-Cross kórház orvosa nemrégen egyenesen vádolta azokat a kezelőorvosokat, akik tudták ugyan, hogy a beteg állapota reménytelen, mindent elkövettek, hogy meghosszabbítsák az életét. Egy idősebb orvos esetében megállapították, hogy nyelőcsőrákja van. Műtét után állapota rosszabbodott, és 10 nappal a műtéti beavatkozás után beállt a klinikai halál. Azonnal újabb műtétet hajtottak végre rajta és a pácienst visszaadták az életnek. Amikor felébredt a narkózisból, volt elég lelkiereje hogy köszönetét mondjon kollégáinak a sikeres műtétért, de ugyanakkor megkérte őket, hogy a jövőben ne próbálkozzanak meg ú’qhb életre keltéssel, mert nincs annyi ereje, hogy kibírja a szüntelen fájdalmakat, és mindenképpen arra van ítélve^ hogy rövidesen meghaljon. Sőt mi föl*, a páciens beírta utolsó kívánságát a kórlapjába. Ám világosan kifejezett akarata ellenére is a haldokló még három hetet „élt“ szörnyű fájdalmak közepette. Ez alatt az idő alatt még négyszer megújították a szívműködését. Gondolom, hogy ehhez az esethez nem kell semmiféle kommentál Az ilyenfajta „újraélesztésnek“ céltalansága teljesen nyilvánvaló. Szeretném azonban, fia megértene. Hasonló helyzetben csak igen szűk határ választja el a humánus törekvést, hogy segítsünk az embernek megszabadulni szenvedéseitől, a büntetendő cselekménytől. Óriási elvi különbség van az orvosnak azon törekvése között, hogy ne hosszabbítsa meg feleslegesen az ember szenvedéséi, és aközött a törekvés között, hogy „lerövidítse az Időt“, amelynek folyamán a szervezet még képes harcolni a létért. Minden más esetben az utolsó pillanatig harcolni kell az életért, a jelenlegi orvostudomány által rendelkezésre álló minden lehető eszközzel. Van azonban a reanimációnak még egy szempontja, amiről beszélni szereltnek. A reanimáció, a klinikai halál beállta utáni életre keltés ugyanis rendkívül bonyolult és költséges műtéti beavatkozás. S azokban az országokban, ahol nem nyújtanak ingyenes orvosi kezelést, csak kevesen tudják megfizetni a számlát, amit a kórház kiállít az egészségét visszanyert páciensnek vagy hozzátartozóinak. Valóban szédületesen magas összeg ee, százszorosa annak, mint amibe például egy vakbéloperáció kerül. Ogyhogy a Nyugaton nem kérdéses, ki kot kell újból életre kelteni: a gazdagokat. A Szovjetunióban és a többi szocialista országban az emberi szervezet funkcióinak felújítása, a reanimáció normális gyógyeljárás, amelyet mint minden más orvosi kezelést, Ingyenesen és tömegesen nyújtanak, — Tudjuk, hogy az orvosi és a műszaki tudományok együttműködésével sikerült mesterséges vesét, a vérkeringést mesterségesen fenntartó készülékeket előállítani. Ugyancsak fennakadás nélkül fenn tudjuk tartani az olyan ember légzését, akinek sérült, károsodott a légzési központja. Valószínűleg nincs messze az idő, amikor sikerül mesterséges szívvel pótolni a funkcióját felmondott szívet. De mivel az emberi személyiség mindenekelőtt az agyműködés függvénye, mondhatnánk úgy is, hogy maga az agy, felmerül a kérdés, hogy vajon a jövőben képesek leszünk-e életben tartani az agyat azzal, hogy az emberi szervezet összes meghibásodott, elhasznált szerveit mesterségesekkel pótoljuk? — Gyermekkoromban olvastam egy fantasztikus regényt, A. Belajev: Dowelí professzor feje című művét, ahol a szerző éppen egy ilyen szituációt ír le. Ma már hasonló problémákról tudósok vitatkoznak, hogy elegendő hosszú ideig életben lehet-e tartani az emberi agyat olyan körülmények között, amikor az ember valamennyi többi szerve lényegében már elhalt, megszűnt létezni? Ogy vélem, lényegében ez a probléma megoldható, nem látom azonban az ilyen munkának semmiféle értelmét, noha olykor még jelentős tudósok is azt mondják, hogy ha már kimerül majd normális életük valamennyi lehetséges „tartaléka“, készségesen vállalják az ilyen életet, amikor már csak az agy él, sőt mi több, ez a fajta élet egészen jól megfelel majd nekik. Nem értek egyet az ilyen nézetekkel, ebből a szempontból „konzervatív“ vagyok. Véleményem az, hogy minden orvosi beavatkozást csak egyetlen céllal lehet és szabad végrehajtani, ez — a beteg emberi szervezetet olyan ideális állapotba hoznf, amely ‘ megfelel a teljes egészségnek. Halandók vagyunk, és ezt objektív realitásként kell felfogni. Noha tudatában vagyunk a halát ei- kerüihetetienségének és megbékéltünk vele, mindent meg kell tennünk, hogy mindenkinek biztosítsuk az emberhez méltó életet, létfeltételeket, hogy szabadon kibontakoztathassa személyiségét, annak minden gazdagságúval, hogy az alkotómunka és az öröm végigkísérje egész életén, amelynek meghosszabbítása, illetve adott esetben az élettunkciók felújítása, visszaállítása egyike a reanimatológia fő feladatainak. > 1978. I. 11. £ Oi cu R» 'Q) Ai 2» Ö> a \ N a oJ a :o a; « i O [ B a R» o í a Qi CJ c 5 6 ! R» y a; ! <u a> í' o i a «’g SS. Q.'a __ ö> sr o> ^ B CO =s Ai 3 QJ C Cü XI) > 60 ^ XD • *0 I ^3
