Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-03-21 / 12. szám

Luis CarwaPan vc*!f fcqoly torsának beszámolója ÖRÖMMELDALOL AZ, AKI Úl NAP FELVIRRADASARA VAR Az alábbiakban közöljük Rolando Carrasco chilei új­ságírónak, Luis Corvalán elvtárs, a Chilei Kommunista Párt KB főtitkára volt fogolytársának beszámolóját. A fasiszta puccs kitörésekor a Radlo Luis Emilio Reca- baren szakszervezeti rádióállomás igazgatója volt. A jun­ta Rolfindo Carrascot egyebek között a santiagói Nem­zeti Stadionban, majd később számos koncentrációs tá­borban — Chacabucóban, Puchuncaviban, Ritoqueban és Trés Alamosban tartotta fogva. Két táborban fogoly­társa volt Luis Corvalánnak. Kétévi fogság után Carras­cot szabadon bocsátották és 1975. szeptember 7-én kiu­tasították az országból, jelenleg Csehszlovákiában él és dolgozik, ahol menedékjogot kapott. Pflll URH-s rendőrautó meggyúj- PnY tott fényszórókkal elöl haladt. LUI Ezt követte két autóbusz a foglyokkal és a fegyveres őrökkel, majd a CÍMET (Európai Migrációs Kor­mányközi Bizottság), a Nemzetközi Vöröskereszt és a panamai nagykövet­ség* egy-egy kocsija. Utolsó Ízben hagy­tuk el a santiagói Trés Alamos kon­centrációs tábort, s a Vicuno Macken- na meg a Departamental sugárúton át nagy sebességgel hajtottunk végig a városon a Pudahuel nemzetközi re­pülőtér felé. Éjjel hagytuk el a tábort, s a kocsik rátértek a sivatagon át vezető útra. Üres utcákon hajtottunk végig. Hozzátartozóinknak megengedték, hogy meglátogassanak minket néhány órával elutazásunk előtt, mivel a repü­lőtéren nem találkozhattak velünk. De mindjárt Trés Alamostól néhány háztömbbel arrább, az útvonalunkat szegélyező járdán mintegy 100 nőt vettünk észre, akik kendőt lobogtat­tak felénk. Jó utat és mielőbbi haza­térést kívántak nekünk. Hogy kik vol­tak ezek a nők? Sohasem tudtuk meg. De viszont tudtunk a veszélyről, amely őket fenyegette, mert nem tar­tották tiszteletben a rendkívüli állapo­tot és a nyilvános gyülekezésre vo­natkozó tilalmat. Mintegy tíz háztömbbel tovább me­gint csak nők álltak az utca mindkét oldalán. Kendőkkel, virágcsokrokkal integettek. Feszült várakozással ültünk a helyünkön, hallgatva búcsúkiáltásai­kat. A két autóbuszban géppisztolyok csöve meredt a foglyokra. Odakint ki­sírt arcú ásszony'ok mosolyogtak fe­lénk. Lemaradtak a gépkocsioszlop mögött, továbbra is kísérve minket te­kintetükkel. A Pudahuel repülőtéren a kezelő- épület felső teraszát ellepték a nők, s előrejöttek egészen a korlátig. S amikor a két autóbusz irányt vett az ott veszteglő, felszállásra kész Boe­ing gép felé, nemzeti zászlókat lobog­tattak, kiabáltak, énekeltek és száz­szorszépcsokrokkal integettek. Ez volt a harmadik bajtársi találkozónk a chi­lei nőkkel, harmadszori megnyilvánu­lása a búcsúnak az „alacsonyabb rendű lények“ egy csoportjától, noha a ható­ságok a lakosságnak hivatalosan meg­tiltottak minden rokonszenvezést a foglyokkal. Ezek a nők nem voltak rokoni viszonyban a kiutasítottakkal, í’Iszen családtagjaink messze mögöt­tünk maradtak, amikor elhagytuk Trés 'Alamost, egyszerűen csak kifejezésre Juttatták a politikai foglyok iránt or­szágszerte megnyilvánuló hatalmas szolidaritást. Senki sem tudhatta előre, merre visznek ki minket a repülőtérre. Ha tehát ezen az útvonalon leányok, asszonyok csoportjaival találkoztunk, s ez azt jelentette, hogy más utcákon, útvonalakon még várakoztak. Kilencvenhat politikai foglyot uta­sítottak ki, kilencvennégy férfit és két nőt. Közülük sokat közvetlenül 1973. szeptember 11-e után tartóztattak le. Két évet töltöttek koncentrációs tábo­rokban, és végül kiutasították őket olyan útlevéllel, amely csak a kiuta­záshoz volt érvényes két évig, az érvé­nyesség meghosszabbításának lehető­sége nélkül. Panama nyújtott nekünk menedék­jogot. A kormány képviselői fogadtak, kaptunk szállást, élelmezést, és köz­ben segítettek munkát keresni. Az úti­költséget a CÍMET fedezte, ugyanígy hozzátartozóink útiköltségét is, akik kiutazhattak hozzánk, ha már munkát találtunk. Panama fővárosában szigorú orvosi vizsgálatnak vetettek alá minket; csak most mutatkozott meg igazán, milyen nagy károsodás érte szervezetünket a bebörtönzés, az éheztetés és a rossz bánásmód következtében. A panamai egészségügyi központtól kaptunk vita­minkészítményeket, s az itteni Vörös- kereszttől ruházatot. A panamai nép testvéri módon foga­dott bennünket és önzetlen barátságot tanúsított irányunkban. Egy kormány- bizottság, amelyet dr. Berta Torrijos, az államfőnek, Torrijos tábornoknak a nővére vezetett, naponta, foglalko­zott a chilei menekültek problémái­nak megoldásával. Első ízben találkoztunk így a chilei néppel való szolidaritás megnyilvá­nulásaival, amiről a koncentrációs tá­borban tett látogatásaik során hozzá­tartozóink tájékoztattak minket. Hatalmas, harcos manifesztáció volt ez. A falakon plakátokat láttunk Al- lende arcképével és ilyen feliratok­kal: „Chile, a hosszú és keskeny bör­tön.“ Közvetlenül tudomást szereztünk munkásszervezetek döntéséről, hogy bojkottálják a fasiszta juntát, nem haj­landók a Chilének szánt vagy a Chilé­ből jövő árut ki- és berakni; a pa­rasztszervezetek pedig úgy döntöttek, hogy az ő földjükről semmiféle élel­miszer sem juthat a junta kezébe. Tu­domást szereztünk az értelmiségiek és a diákok következetes antifasiszta ál­lásfoglalásáról is. Újságot olvastunk, rádiót hallgattunk, így konkrétan tudo­mást szerezhettünk a Pinochet-dikta- túra teljes nemzetközi elszigeteltségé­ről. De örömünk, hogy szabadon élünk, hogy járhatunk-kelhetünk anélkül, hogy utunkat állná a rács, hogy ma­gunk kereshetjük meg a mindennapi kenyerünket — nem volt teljes, elho­mályosította az emlékezés azokra, akik ott maradtak Trés Alamosban, s akik minden tilalom ellenére hangosan éne­kelték az Örömódát, amely a foglyok himnusza lett Chile összes börtönei­ben és koncentrációs táboraiban. Ott álltunk az udvaron, várva az autóbuszokat, hogy elvigyenek minket a repülőtérre; s hallottuk a falak mö­gül hangjukat: „Jer, dalolj, álmodj a dalban, élj az új napért, amikor az emberek ismét testvérek lesznek...“ Ugyanazok a verssorok, amelyeket 1974 szilveszterén a Népi Egység ve­zetőivel a Ritoque koncentrációs tá­borban énekeltünk, ahová néhány hó­nappal korábban a Magellán-szorosban levő Dewson-sziaetről vittek át min­ket. Ritoque az Allende-kormány idején épült. Népi fürdőhely volt ez, amely hat, egyenként tízszobás épületből, egy közös étteremből és magából a fürdőből állt. Néhány lépésnyire a ten­gerpart fövenyétől Pinochet koncent­rációs táborrá változtatta ezt a he­lyet, körülvetette villamos árammal töltött drótsövénnyel, a kerítés min­den sarkára egy-egy őrtornyot emel­tetett és a közeli dombon két gép­puskát állíttatott fel. Gyalogos kato­nák, ejtőernyősök és csendőrök tizen­ötnapos időközökben váltakozva őriz­ték a foglyokat. Az egyik Udülőházat külön is körülvették kerítéssel. Itt helyezték el a volt politikai vezetőket. A tíz helyiségben abban az Időben harminc foglyot őriztek. A mi tábor- részünknek százhúsz lakója volt. A szomszédos épület lakóinak nem volt szabad részt venniük a mi ün­nepségünkön. De amikor kijöttünk az étteremből, ahol az ünnepséget tartot­tuk, megláttuk őket. Ott álltak saját épületük bekerített udvarán, egymás kezét fogva a reflektorok narancsszí­nű fényében, és felénk fordulva éne­kelték: „Halld, testvér, az öröm dalát, öröménekét annak, ki új napra vár ...“ Csoportban álltunk a drótsövénynél, és egymás kezét fogva, mi is énekel­tünk. Tíz méterre tőlünk mosolyogva éne­kelt Luis Corvalán, Clodomiro Almeyda, Orlando Cantuarias, Anibal Raima, Jó­sé Cademártori, Dániel Vergara, Fer- nando Flores és a többi elvtárs. Fogvatartóink semmit sem tettek ez ellen. Megvárták, míg véget ér a dal, aztán betereltek a barakkba, ránk zár­ták az ajtót, felrakták a lakatokat, mi pedig ott maradtunk bezárva másnap reggeli hét óráig, hogy aztán nyolckor megszámoljanak minket. Nem tudni hogyan, de még ugyan­aznap, amikor Luis Corvalán megkap­ta a Lenin-békedíjat, ezt mindannyian megtudtuk. Megtaláltuk a módját, ho­gyan gratuláljunk neki, tudomására hoztuk, hogy örülünk ennek. A szocia­lista párt tagjai az egyik éremre rá­vésték a szocialista párt és' a kommu­nista párt összekapcsolt jelvényét. Cel­lája felé fordulva énekeltünk. Sohasem láttuk komolynak vagy nyomott hangulatban. Ellenkezőleg. Mindig mosolygós volt és derűlátó. Táplálta bennünk a hitet, hogy vere­ségünk átmeneti és mienk a végső győzelem. Dolgozott, rézlapba dom­borította legközelebbi hozzátartozói­nak, feleségének és leányainak képét. Franciául tanult, agronómiái tanulmá­nyokat folytatott és pontos napirend szerint élt. Láttuk őt a reggeli sora­kozókon, ahol jellegzetes zsokésapká­jában és vállán átvetett ponchójában jelent meg. Fejbólintással üdvözölt minket. Az újonnan érkező katonák — A santiagói Nemzeti Stadion, ahol a junta foglyait őrizték (ÜSTK — felv.) mindig 14 naponként volt az őrség­váltás — szemükkel mindig őt keres­ték, és tisztelettel tekintettek rá. Ugyanígy a tisztek is. Mély benyomást gyakorolt rájuk Corvalán szilárdsága és nyugalma, férfias magatartása. Az egyik reggeli sorakozón mind­nyájan köhögtünk és tüsszentgettünk. A táborparancsnok ezt természetesen észrevette, s nyilván szándékos fegyel­mezetlenséget látott benne. És ekkor Corvalán mindannyiunk nevében meg­magyarázta a helyzetet: — Éjjel arra kényszerítettek minket, hogy felkel­jünk. Ezért hűltünk meg. — Majd hoz­zátette: — Ügy törtek be a szállásunk­ra, hogy felkeltsenek, mint a hidegtől hajszolt lovak. — Megint az a klasszi­kus kifejezésmód, mely oly jellemző Corvalánra. Beszédében ott élnek a köz­mondások, népi bölcsességek. Erősen lesoványodott. Súlyosbodott az állapota: gyomorfekéllyel és idült hörghuruttal küzdött. Hiszen már meg­járta Dawsont, majd Ritoquet, s most itt van Trés Alamosban. Lassan lépke­dett, elkülönítve a többiektől. Tilos volt közeledni hozzá vagy beszélni ve­le — nemcsak a többi fogolynak, ha­nem maguknak a fegyőröknek is. Trés Alamosban 1975 második felé­ben, abban az időben, amikor külföld­re távoztunk, mintegy 500 elvtársat tartottak fogva. Száznyolcvanat az egyes számú blokkban, 230-at a ket­tesben, százat az úgynevezett Cuatro Alamos körletben, amelyet közvetlenül a DINA ellenőrzött. Ezekben a blok­kokban egyenként hatvan személy fér el, s mindegyikhez három-három zu­hanyozó és négy-négy illemhely tarto­zik. Az év elején sok fogoly került ide a kereszténydemokrata párt akti­vistái közül is, csak a mi blokkunk­ban több mint negyvenen voltak. Csu­pa magas rangú egyetemi tisztségvi­selő, különböző mezőgazdasági intéz­mények vezetői. A fasiszta uralom két év után még a Trés Alamos-i őreink sem pártolták a juntát. — Szerencséjük, hogy kiengedik ma­gukat innen külföldre — mondták ne­künk. — Szerencséjük! Ha itt kellene maradniuk Chilében, éhen halnának .. mint sokan mások. Mi kezdetben sokat vitatkoztunk az őrökkel. De azután, néhány hónap múlva, megtiltották, hogy beszélges­sünk a legénységgel. Sámuel Riquelme kommunista veze­tő, a bűnügyi rendőrség volt helyettes vezetője, egész nyíltan megmondta az egyik táborparancsnoknak Ritoqueban: — Szégyelljük, hogy milyen szere­pet játszanak most a chilei fegyveres erők: a fegyőrök szerepét. Talán ezért tanultak maguk? A magas rangú tiszt egy pillanatig hallgatott, aztán így válaszolt: — Sajnos, igaza van. Minket magun­kat is fáraszt már ez a dolog. Azt kívánjuk, hogy mielőbb vége legyen ennek az egésznek. Már túlságosan sokáig tart. Szeretnénk már végre visszatérni alakulatunkhoz, a lakta­nyába. Már nem feszítenek az egyenruhá­jukban, már nem büszkék rá, mint az­előtt. Ha csak lehet, polgári ruhában járnak, s lehetőleg csoportosan. A fa­sizmus ítélte őket erre a szégyentel­jes szerepre. Tudják, érzik, hogy az emberek megvetik őket ezért. Ök tar­tanak razziákat a gyárakban és ügyel­nek arra, hogy a lakosság betartsa a kijárási tilalmat, amely még mindig érvényben van. És csaknem mindig asz- szonyok meg gyerekek hada tartja megszállva a laktanyák környékét, hogy élelmet kolduljon. Amikor indulóban voltunk Trés Ala- mosból és felsorakozva várakoztunk az autóbuszokra, kiválasztották hat fq- golytársunkat, hogy odahordják pogy- gyászainkat a kocsikhoz. Futva ér­keztek, és izzadtan rakták fel a cso­magokat. Közben fél szemmel figyel­tek minket. A táborban valamennyi fogoly énekelt. Ml lélekben velük éne­keltünk, hangtalanul mozgatva ajkun­kat. S ugyanezt tették azok is. akik a poggyászunkat cipelték. Mind a ha­tan a kereszténydemokrata párt akti­vistái voltak. Már a börtönben meg­ismerkedtünk velük, barátságot kötve a közös ellenséggel szemben, aki el­nyomott minket és az egész orszá­got. Szégyelltük magunkat. Igaz, hogy ez a párt ösztönözte és támogatta a fasiszta puccsot. Igaz, most számos aktivistájukat üldözte a rendszer azért, -mert végül mégis ellenállást tanúsítot­tak a szörnnyel szemben, amelyet ma­guk segítettek életre hívni. De nem tetszett nekünk, hogy a keresztényde-^ mokrata párt aktivistáinak kellett fel­rakniuk az, országból kiutasított mar­xisták poggyászát. Igyekeztünk ezt értésükre adni, tekintetünkkel és tag­lejtésekkel, azon a nyelven, amelyik olyan jól kifejlődik a börtönviszonyok között. Megértették és elmosolyodtak. Csak ajkuk mozgatásával ismételték sorait a dalnak, amelyet a többi fo­goly három méterrel távolabb, a ma­gas fal mögött teljes tüdőből énekelt: „Ha minden ember újra testvér lesz.. ROLANDO CARRASCO 4 1976. III. 5

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom