Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-03-14 / 11. szám
ASZKEZIS, ÜDVTAN NÉLKÜL, CSELEKVŐ MOZDULATOKKAL (Tóth László új verseskötetéről) A kötet fogalomköre már az 1970-es antológia, az Egyszemű éjszaka Tóth-versei- ben együtt volt: arc, só, ököl, kocsma, keresztfa, félelem, kések, fogak, csontjaim, koponya; fa, kő, sző, kenyér, só, víz. — Érdekes módon nem is annyira Tóth első önálló kötetében, A hangok utánzatában (Madách, 1971), hanem itt, a másodikban találkozunk újra, de már • tisztább, higgadtabb, egymást világosabban és költőibben magyarázó társulásokban ugyanezekkel a fogalmakkal. Tóth világa nem a motívumok gazdagságával, hanem az érezhető gonddal kiszűrt kevés kulcsfogalom — jelkép, Tóth László szavával: „maszk“ — konok, Ismételt próbálgatásával és fölmutatásával kívánja elmondani, amit az életről gondol. Tóth közben nemcsak a szavaihoz, hanem eredeti eszközeihez hű maradt: elvont költő, az antológia csoportjának legelvontab- bon verselő tagja. . A főnt idézett eszköztár jelzi, hogy a Tóth-versek világa rideg, illúziótlan világ — leginkább tudományos laboratóriumokhoz hasonlíthatnánk. Tóthot a hús nem érdekli, úgy érzi, hogy a lényeg mélyebben, a hús alatt rejtezik. Ha meg akarja ragadni a mozgást: nem klasszikusan, az izmok és fényreflexek játékában, hanem — a középkori aszkéták és a vizionáló későreneszánsz németalföldiek módján, de azok bő mesélőkedve nélkül — „a karcsontok és lábszárcsontok dialektikájában" ragadja meg. Tóth igy bont le mindent: „vér“ helyett „sót“ mond, hiszen az tágabb, mert a könny és a verejték is benne van, sőt ősibb, mert a minden elevent szülő tengert is jelképezi. A bazalt minden teremtmény, a vulkán az eleven teremtés, az agyag (a jelképeket Már mindig című verséből idézzük!) — a pusztuló élet költői fedőneve. Tóth riadtan ismeri föl, hogy az élet örök mozgás, minden fensőbb nyugalom és fensőbb cél nélkül, hogy az ember, az élet sorsa — nem istentől rendelt sorsa, mert Tóth ateista, és a szó általános értelmében sem idealista — szóval, hogy az ember sorsa a Szenvedés, önmagában, de másokért. Tóth laboratóriumi munkájának egyik legbonyolultabb és legmélyebb eredménye az az alapmetafóra, amelynek egyik változata szerint: „Már mindig, már jörök- kön-örökké) keresztre (hátgerincre feszítve...“ — másik változata szerint: „Kereszt (elsötétített üregeiből) kinyúl a keresztre feszítettek] két karja: megyek.“ Az eleven világ ilyen sokszor nem is laboratóriumi, hanem bonctermi lebontásának — elemzésünket ezzel a fölismeréssel kezdtük — Tóth lebontott nyelve felel meg. A költő maga Is tudja ezt magáról: „Arcodról 7 esők leperegnek — / marad a váz: / szavaidról a / vakolat leomlik.“ Első összegezésben: lebontott állapotban fölmutatott létezés, lebontott nyelv, végsőkig elvont poétika. Anyagelvű aszkézis, a soha meg nem nyugvás tudata, az üdvösség hite nélkül, a szó többszörös, belülről és kívülről diktált fegyelme („Nyelved alatt a kő, a vas, a virradat!") Fontos verse a kötetnek a Maszkok. Az elvont, mitikus anyag a lírai hős, a „te“ és a hozzá közeli „ő“ kényszerű elválását — az „ő“ halálát — jelzi, majd az „ő“ példáján azt, hogy a sorson túl nincs az életnek folytatása, csak a ,jemmi“ van agyagból, húsból, fából“. Végül a harmadik rész a „te“ ürügyén az emberi sors szimbólumait — maszkjait — vonultatja föl jellegzetes redukcióban: kenyér és arc, csontok, faágak, ütések és megütöttek, dallamok, dallam nélküli dalok — végül hamu, hamu a kenyéren, hamu az arcon — éhségek, éhező bordák: a föld ma is pusztító kínjai. Megdöbbentő nézőpont, tagadhatatlanul. Odq kell figyelnünk Tóth laboratóriumára! Ezek a mitikus nyelvű jelentések az új világnézet jegyében fogalmazzák meg az emberiség alapgondjait. Ismételnünk kell, hogy Tóth verseinek világa nem barátságos közeg — laboratóriumban, boncteremben kevés ember időzik szívesen, mégis, kicsoda merné tagadni, hogy van, akinek el kell jutnia a csontokig és a sókig, a halálig, éppen az élet nevében, az életért. Tóth el is jut a legvégsőkig, az éjszakáig, átéli a szenvedést, a magányt, az idegenséget, fölmutatja — de egy riasztó képsor (itt az Örökség című versről beszélünk) három pontján, az elején, a közepén és a végén vezérmotívumként hangzik föl a szó: „Megyek“. Éppen ez növeli drámaivá a vers feszültségét, a versnek ez a szuggeszciója, hogy lírai hőse semmilyen állapotban sem adja föl az életet jelentő mozgást. Ha úgy érzi, hogy „kinti“ világa lebomlott, magába menekíti értékeit: „Az kívülem van: idegenség. Megyek. Bennem: ami föld, ami haza." A mítoszt látjuk itt, a kétezer esztendőst, minden emberi sorsba inkarnáltan. Ithaka mítosza még ősibb, az archaikus görög időket megelőző századokba nyúlik vissza, s Tóth László, úgy hiszem, nemcsak szerencsés kézzel hanem biztos szemmel is nyúlt hozzá, amikor költői világába beemelte: Odüsszeusz elindult szülőföldjéről, el kellett indulnia, de visszatért. „Mint aki elindult ithakából megtérni ithakába“ — vonatkoztatja magára Tóth a mítoszt, él, mint a mítosz névadó hőse, „benépesültén“, magánnyal, eszközökkel, ősökkel, és fegyverekkel. S most jön, amit idézni kell. mert fontos, jellemző, és nem olcsón, hanem tragikusan, megszenvedetten előre mutató: „magasod!1 magasodj hát t ahogy a tornyok t ha térdre rogynak és így magasodnak önmagukba s vissza — : túl akár ön- magukon magasodj a repedésben“. Az Örökségnek, amelyet föntebb elemeztünk, a „Megyek“ volt a vezérmotívuma. Itt ez a „magasodj“ — majd a „lépt!“ biztatja a hőst. Jönnek az özönvíz képei mitikusan, vér- és kínesővel, s a vers lírai hőse (emlékszünk az eleven kereszt a másokért szenvedő ember átértékelt mítoszára!) átéli a közösség kínjait: „már négyezer arcod sáros ! már negyvenezer lábbal lépnél i ó negyvenezer lábbal negyvenezer állatoddal / ó ezek az özönvíz előtti s özönvíz utáni özönvizek ... lépj!" — Ez a lépés nem elvont eszmékért, nem túlvilági üdvért, hanem — lebontás! elemi válság- helyzet! — az élet alapszükségleteiért történik: „... és kézen jognak a te jogaid és t elindulsz benne a te jogaiddal / elindulsz benne a te zsigereiddel / minden lábaddal minden utóddal indulsz el t minden idegszáladdal egyszerre indulsz el meredek úton magasodj — föl! — a gyökerek a hangok felé. .. elindulsz kezeddel elindulsz lábaddal arcoddal indulsz el... A döbbenetes erejű futurista-expresszionista képi látomás ezzel a megnyugtató, és többi fiatal költőnkre is jellemző gesztussal zárul: „mint aki elindul ithtakából / megtérni ithakába". A maradás, a hűség gesztusával, tartalmasán, megszenvedetten. tragikusan — hitelesen. A nagy ívű Kő és egek János evangéliumának híres formulájával száll vitába. János formulája: „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél és Isten vala az Ige“. Ez a teista logikai formula Tóthnál jellegzetes biológiai tartalommal telik meg, s az azonos váz, az azonos ítéletformákban felépített gondolat nyílt polémikus szándékra vall: „Kezdetben lett s volt az éhség / kezdetben lett s volt a kút / kezdetben még éhség volt az éhség / és kút volt kezdetben a kút... és a lét volt kezdetben az éhség t és az éhség a kút..." Az éhség mint a teremtés ős oka, nem csupán — mint fönt láttuk — az élet mozgatóelve. Erről beszél a Belső vándorlások harmadik, Tőzsér Árpádnak ajánlott része is, arról, hogy a külső világ lebomlásának és a költői befelé fordulásnak az ősök és. utódok életében közös sors — a kenyér, az éhség és az örök belső harc — fölismerése a következménye. A vers a meg nem nyugvás nyitott, disszonáns zárlatával fejeződik be. A kenyér és az éhség jelképéhez a kötetzáró Toccata és fúgában új megtartó elem, a „mag“ szimbóluma társul, összegező vers, Tóth minden kulcsszava, az arc, a szárnyatépett madár, a tűz, a hó, a kő, az éj megjelenik benne. Itt jön be az új jelkép: „A mag, a mag romjai / magasodnak csak túl az éjen, / túl az időtlen időkön is megannyi / gyökér és megannyi arc között ...“ Az új jelkép is összetett, mert a növényi, az állati és az emberi vegetációba is elvezet: az-örömhöz, éhség és vágy csillapításához, médikusan: „6, mag, egyre tisztuló, 7 egyre erősödő és egyszerűsödő t konkrét mag, te...“ A vers zárlata itt is elborul: — „A korom él! / Üregeink / miféle zene, / 6, miféle áldozati tüzek füstje lengi be?!“ A minden szempontból egységes kötet anyagát Tóth László szinte teljes egészében véglegessé érlelte. Néhány túlzottan hermatikus kép zavart az egyik oldalon, illetve néhány felszínes passzus, üresjárat a másikon, főleg a Mérsékelt égövben és a Csoórinak ajánlott Énekben. A két kilengés mértéke azonban minimális --Tóth szigorú önmagához, kötetben a versei meggyőző, érett, és mélyen a modern közép-európai költészet eszmekörében kialakult egyéniségről vallanak. Mitikus, atonális poétikája a lét hiányaira érzékeny, éhségekre, távolodásokra, mint a Rúfusé, a Pilinszkyé, a csehszlovákiai magyar költők javarészéé, akik Válaszokat keresnek létezésünk problémáira. (Madách, 1975) RONCSOL LÁSZLÓ KUZEBÁJ GERD: Nyári este A nap lehullt... Fenn darucsapat krúgat.*> Égerfa sustorog, borzong a láp. Az első csillagok lassan kigyúlnak: kilyuggatják az ég fakó falát. Ballag haza, ki egész nap kaszált. Beszélnek. Aztán minden hang kifullad. Szél viszi fű, virág fanyar szagát erdő mélyén fülesbaglyok huhognak. A kis falu tompán zsong, mint a kaptár, az ablakszemek is felvillannak már: fényük fátyolos, elrévedező. Az éj vastag, puha dunyhát terít szét, alatta mélyen szusszan a szelíd - szép asszony, ki most szült: az izzadt mező. JAAN KAPLINS1KI; Gondmalom Malomban malomkövek közt végre háromnak lett otthona kettőnek fészke Ömlik a víz szétfröccsen a tajték a gond lenyom s a félelem hajt még Ki zsákot emel ki gabonát forgat későre jár a nap feje lehorgad Lejtőről ablakon néznek be a fűzfák forgó kövek közt te is lémerülsz hát a többi utcán, résén a garatnak - Eltűnik minden - a zúgás marad csak. JÜRI ÜDI: Nyitott dal Nem tudja a balkéz, mit csinál a jobb. Egy harmadik két őrzi ezt a titkot. Minél előbb jössz rá, annál boldogítóbb: az üveghegy zárát így lehet kinyitnod. Mindazt, mi történt, egy nagy kupolában látod, belsejében ragyog a nap vakítva. Ez az üveg mindent felnagyít, amit átfog, pedig minden kicsi, mint egy halikra. Észreveszed a fel nem oldható homályt, sziszegés rövidíti a hosszú napokat. De a harmadik kéz felemeli a kupolát, s irányt ad annak, ki vaktában tapogat. PAAVO HAAVIKKO: Ami megmar ad A sarjú virágzik. A rózsa virágzik, itt az ideje, a rózsa ideje, mikor bimbója kipattan. S megtörténik, nem egyszer, hogy elfonnyad a rózsa, bimbója kiszárad mint néha a lány vagy az asszony, mint a szimbolizmus, kinek oz irónia udvarol és, és ebből az évtizedből csak a rózsa illata marad meg. KÉPES GÉZA. fordításai hHHHk Susil Weerarathna felvétele
