Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-03-07 / 10. szám

1 Hisz kevés haszna van az era- a megnyeri a világot, és elveikét. Azt hiszem, én megtaláljál üdvösségemet.

bevezette egy szobába, melyügy állt, és rádobta magát az Tíz perc múlva szabályos, gve- ékés lélegzéséből megtudta Ba- igy Edward elaludt, ö nem tagalmát. elméje össze volt za- nindaddig nem tudott elaludni, inai kísértetiesen és némán, be zott a szobába.

i itt fejezte be a hosszú törté- lyet Isabelnek mesélt. Nem tit- Stie semmit, kivéve, amitől félt, yon megbántja a lányt, vagy tette nevetségessé. Nem mond- , hogy a vacsoránál virágkoszo- jén kellett ülnie, és nem mond- gv Edward nagybátyja félvér karja feleségül venni, ha Isa- ítja a jegyességet. De Isabel- érzékonyebb ösztönei voltak, eman gondolta volna, mert írehaladt történetében, a lány 're hidegebb lett, s a|kát egyre iszeszorltotta. Időnként egyre ;bberi nézte a fiút, s ha az ke- volna elfoglalva az elmon- ténettel, meglepődött volna e i kifejezésén.

;n volt az a lány? — kérdez- r Batemán a történet végére rnold bácsi lánya. Maga sze- valaml hasonlóság közte és

it meglepte a kérdés.

tűnt fel nekem. Tudja jól, :I sem érdekelt magán kívül, ondolnám, hogy valaki hason- ;ára. Ugyan ki lenne magához

is? — kérdezte lsabel, enyhén a.

liszem, sőt gondolom, sok fér- •űnek találná.

lindegy, nincs jelentősége. Azt ncs értelme, hogy többet fog- : vele.

kar tenni, lsabel? — kérdezte

mézett a kezére, melyet még z Edwardtől eljegyzésükkor irű ékesített.

akartam, hogy Edward feleljegyzésünket, mert azt hit- idületet fog adni neki. Ihletni volna őt. Azt hittem, ha vala- az én szerelmem serkentheti rre. Mindent megtettem, amit Reménytelen. Csak gyöngeség lemről letagadni a tényeket, dward, senkinek sem ellensé- saját magának. Drága, ará- olt, de valami hiányzott belő- zpm, a gerinc. Remélem, bola gyűrűt az ujjúról, és az asz- Bateman figyelte, s oly gyor- szíve, hogy alig kapott lélegcsodálatos, lsabel, igazán

mosolygott, majd fölállt, és a a kezét.

köszönhetem meg magának mit értem tett? — kérdezte, olgálatot tett nekem. Tudtam, lízbatom magúban.

megfogta a kezét, s a ma- •totta. Soha nem látta még yörűnek.

abel, nem csak ezt, mindent magáért. Tudja, én nem kí- t, mint hogy szerethessem és am magát.

erős, Bateman — sóhajtott a yan jó érzés, hogy megbizha- in.

un, lsabel.

im is tudta, hogyan támadt de hirtelen karjaiba szorítot- , s az odaadóan mosolygott

, tudja, hogy feleségül akar- az első napon, ahogy meg- ciáltott szenvedélyesen.

szerelmére, hát akkor miért j^eg a kezem? — felelte a

ereti. Bateman alig bírta el- ez igaz lehet. A lány csókra nádnivaló ajkát. S miközben ártotta, látomásként megje in előtt a Hunter Motor Trac- atomobile Co., amint terjede- jelentőségben egyre nő, amíg száz holdra terjed, és milliófut futószalagjain, és a kép- , amelyet ő fog alapítani, s len New York i gyűjteményt, ítkeretes pápaszemet fog hor- íy meg a fiú kellemes öle- dogan felsóhajtott, mert ar- hogy milyen gyönyörű háza mtik bútorokkal, és milyen 'eket fog rendezni, .táncos vacsorákat, amelyekre csak >b műveltségű emberek lesz- asak. Bateman meg csontkezemet fog hordani, ly Edward — sóhajtotta.

NAGY PÉTER fordítása

É

jféltájt Achim azt álmodta, hogy kint van a búzatáblán, éppen eltörött az aratógép kése, és a központi tengelyre rögzített gereblyék üresen forogtak, mint egy szélmalóm szárnyai. A harmatos búzából hirtelen egy szürke, kövér nyúlflőka pattant fel, és rávágódott az aratógépre. Vörös szegélyű, nedves gombszeme csillogott a reggeli fényben. „Mókázol?“ — düny- nyögte Achim. — .Várj csak, majd el- mókázom veled.“ Elővett egy kévekötő spárgát, hurkot kötött a végére, és agy gyors, váratlan mozdulattal rádobta: a nyulacska máris a levegőben ficánkolt, szemében fagyott rémület, a hurok úgy szorult a nyaka köré, mint egy jégkarika. „Látod-e, elkaptalak, nocsak, akarsz-e még mókázni velem?" — hörrent rá kegyetlenül Achim, miközben belegyömöszölte a nyulnt nadrágzsebébe. Érezte, hogy a nyúlfiőka lábacskái az oldalán dobolnak. Achim harapósán felnevetett, s csípőjének mozdulatával nyomott egyet az állaton. Ebben a pillanatban az aratógép kései újra működni kezdtek, és a szalmával együtt elvágták a búzatábla fölött vil- Jódzó fénysugarakat is.

Achim fölébredt, de szemhéja alatt még ott viliódzott az álombéli reggel fénye. Álma fájdalommal fenyegető szorongást hagyott benne: „Az anyját annak a nyúlnak, valami még ér engem ma éjjel.“ A traktorosok javában horkoltak mellette, takaróik alatt. Misu Pozá ágyába fogózkodva, Achim léim- bolygott a lakókocsi két lépcsőfokán.

egy apa a fiával. — A gondolat — noha szokatlannak, ostobának és rossznak, az emberekben, valamennyi emberben gyökerező félelem szüleményének találta — hideg fájdalommal árasztotta el, és kerítette hatalmába. A búzatábla hirtelen hómezővé változott a holdfényben, és ő látta magát ötévesen, amint a hóviharban végigrohan egy utcán, ahova fakorcsolyájával jött ki csúszkálni, és fut tovább, ki a határba. Egész télen egy öreg házaspárnál nyomta az ágyat — valahol egy messzi faluban —, ők szedték írt. a folyóparti vízmosásból, r Mire felgyó gyűlt, olyan csúf volt az arca, mintha meszesgödörbe esett volna. Mivel- nem tudta megmondani, hová való, ott maradt továbbra is — idegehek között.

— Nagyanyó. leszek-e én még szép

valamikor? — kérdezte az öregasz - szonyt. ■ % , • • .-. .

A gyerekek nem Vették be a játékaikba, az öregember pedig sohasem simogatta meg az arcát, undorodott tőle. ^

— Hogyne, fiacskám, szép lészelj de csak ha meghat az árnyékod, majd akkor. Az Isten verje meg azokat, akik" hagyták, hogy ilyen csapás érjen!

Akkoriban arra gondolt: el kell pusztítani az árnyékát. Kővel hajigálta, talpával taposta. Alkonyattájt, amikor hosszúra nyúlnak az árnyékok, kiállt a kapuba vagy az útra, azt akarta, hogy árnyékán menjenek át a szekerek, a szomszéd gyerekeket pedig arra kérte, hogy botjukkal üssék-verjék.

A mezőből majorannaszag áradt, s a búzatábla holdfényében úszott a sötétség felé. A dermedező ködön át Achim hirtelen tompa, majd egyre erősödő lódobogást hallott, s mire az álom súlyával levánszorgótt az útra, a lovas beért a brigád körletébe. Éppen letépte vállával a két szilvafa közé feszített köteleket, amelyeken kibelezett halak hosszú sora száradt a szélben.

— Petru! — herrentett a lovas, mire kancája nyakát megfeszítve, fújtatva- lihegve megállt.

A lovas előrehajolt, és kihúzta a zablát az állat szájából.

— Mi az ördögöt csináltok ennyi hallal? — kérdezte elundorodva. — Ide csalogatjátok vele ' a vadmacskákat, hogy megnyúzhassátok őket? — Azzal egy zsákdarabba bugyolált cujkásüve- get nyújtott Achim felé. — Fogd meg, hé! Tudj rólg, az este fiad született. Verj fel mindenkit, és igyatok a kis Achim egészségére!

Achim kővé meredt, szeme kitágult. Meghökkenése hirtelen örömre váltott, karját a lovas felé nyújtotta — magához akarta húzni. Ahogy így állt felfelé nyújtott karral, a kocsi mellett dróton száradó ingének fordított képére hasonlított. A lovas nem engedte megfogni magát, nevetett, megrázta vézna felsőtestét — derekát tenyérnyi széles, sárga csatos öv szorította ösz- sze—, majd elvágtatott, s alakját villámgyorsan elnyelték a holdas éj árnyai.

A széttört csend pedig az alvadt holdfényben ismét összeforrott a mező felett.

„Achim, hallottad, mit mondott ez az ember?!“ —■ kérdezte magától bódultán, amikor egyedül maradt... majd lázasan kutatni kezdett a zsebében. Csodálkozva döbbent rá, hogy az álmában fogott kis nyulat keresi. Ekkor akadt kezébe az üveg. A szájához emelte, és ivott. Állt az út szélén szálegyenesen, arca mint a vas, kékesszürke volt. A szél valamelyik völgyből szárnyalhatott föl ide, susogása arra vallott, és az öröm forró illatába burkolta a férfit. Boldogan indult, hogy felébressze a fiúkat, de hirtelen belé- hasított valami, s megállította. Hiszen ő nem is tudja, hogyan szokott játszani

Az árnyék azonban sértetlen maradt. Aztán egy napon, amikor az országút szélén állt, megpillantotta a közeledő úthengert. Hirtelen sajnálni kezdte az árnyékát és gyorsan hátrább lépett. Azóta meg is békéit vele, együtt vannak, de mindketten olyan magányosak, mint egy végtelenül szomorú ének. A lányok elkerülték, későn, harmincéves korában nősült — és lám, most van egy fia.

— Achim, kisapám — mondta gondolatban a fiának —, szeretném, ha a nevemen szólítanál. És semmi esetre sem engedem meg, hogy magázzál.

Ügy lesz, ahogy kívánod — hallotta a gyerek hangját —. csak taníts meg egy játékra.

„Apád füle“ — szitkozódott Achim, és megindult a lakókocsi felé, hogy felkeltse Misu Pózát, a brigádvezetőt, akinek két gyereke van. Megérintette a vállát suttogva:

— Misu... Hallod, Misukám .,.

— Nyomd az ajtót, erősen nvomdl — kiáltotta rémülten Misu, és a takarója felső szélét megmarkolva kiugrott az ágy szélére.

'— Milyen ajtót, te? — ütődött meg Achim — Hiszen álmodsz. Dörgöld meg már a szemed.

— Te vagy az, Achim? — kérdezte Misu. és ültében a falnak dőlt. — Milyen marhaságot álmodtam. A központban, a folyosón, a könyvelő kergetett. Félig ember volt, félig bika, és egy ekevasat hajított utánam, el akarta törni a sarkamat. Hány óra?.

— Még van idő napkeltéig. Feküdj vissza, és aludj nyugodtan — felelt Achim, és újra kiment a mezőre.

Nem kérdezek tőle semmit, gyötrődött tovább, mit mondhat nekem a gyerekről az, aki rosszat álmodik? Akinek gyereke van, este szép dolgokra kell gondolnia, falevélre, fűre vagy valami olyanra, ami álomba ringatja. Én, ha ma lefekszem, ha egyáltalán lefekszem, túzokokra gondolok, igen, túzokokra.

Kisétált a brigád körletéből, átvágott az érett búzatáblán, s nehézkesen felkaptatott egy kis földhalomra. Útközben megtervezte az álmát, az első álmát, amióta apa lett. Az álom rövid lesz: a kis Achimmal sétál majd a mezőn, esőben. Húsz túzok terjeszti föléjük szárnyát, S a nagy cseppek ái- mosító egyhangúsággal kojpognak a tú- zokszárny-tetőn. ök meg csak mennek az esőben, és az áttetsző ködben, nem is érzik nedves hűvösségét, csak lent a bokájuknál, ugyanis a túzokok lépést tartanak velük, és rezzenetlenÜI tartják fejük fölé a toll-tetőt. És ahogy ígv mendegéínek, lassan nekik is kinő a szárnyuk és felrepülnek, túl a felhőkön. az ég csúcsai felé...

Fönt, a halom szélfútta gerincén Achim megállt. Az akácos melletti esz- tenáról ide hallatszott az alvó birkák ' jmeg-megkonduló kolompj'a, mint meg ' annyi apró hangrobbanás, és Achim orr.lt> megütötte a tej és a trágya erjedt szaga- -Ezek a ritka, de a leve- gőben sokáig remegő hangok különös gondolatot keltettek benne. Előrehajolt, és odakiáltott a juhászoknak:

'*• — ípastilac! .. . Gogul ..-. "

— Hahó! — válaszolta egy fiatal í’ hang. — Mit akarsz?

J — Fogd meg a kutyáidatl

— Nincsenek itt a kutyák, Gogu be vitte őket a faluba. Udvarol ott vala, kinéit, de a fene se tudja, kinek. Már ez a harmadik este, hogy berohan a faluba a kutyákkal együtt.

— Kapcsold be a pofozógépet, s meglátod, többé nem megy el.

— Na, ne mond?! — húzódozott önkéntelenül a kis termetű Pasalac az itatóvályús kút mögé. — Te talán, Achim bátyám, nem tudod, hogy ha Gogu behúz egyet valakinek, annak megroppan a csontja? De mit szólsz a csillagokhoz? — fordította égnek a fejét. Olyanok, mint a pulíszkadarabok a tejben

Achim ráült a kútkávára, s lábával egy csöbörre támaszkodott.

— Pasalac — szólalt meg merően a fiúra nézve —, ha megegyezünk, és te befogod a szád, vörös bort kapsz tőlem.

— Az italt jól gondold meg! Nagyon bírom. Négy üvegnél alább nem is tárgyalok.

— Kapsz négy üveggel.

— S a négy üveghez nyolc marék műtrágyát.

— Azt meg minek?

— A bort behűteni. Ha két marékkai belerakok egy vödör vízbe, a víz jéggé fagy. Csak az a fontos, hogy az ember ne tegyen belőle a kovászba, ahogy Foica Brunu felesége csinálta, mert attól aztán úgy megdagad a hasad, mint egy hordó. Miről van szó?

— Az akarom, hogy ereszd ki a bárányokat a karámból a mezőre. Ennyi az egész.

— Na, ne tréfálj — mondta Pasalac hitetlenkedve.

— Nem tréfálok, miért is tréfálnék? — bizonykodott Achim. — Ha akarod, előleget adok. vagy odaadom előre a bort.

Pasalac, miután megértette, hogy Achim csakugyan nem tréfál, kinyitotta az akácvesszőkből e zkábált kis kaput, é£ belépett a karámba. A követ- - kező pillanatban a szalmatető alól hangos ostorcsapások hallatszottak ki. A feltápászkodó nyáj ol/an volt, mint a szürkén hullámzó víztömeg. A szélről tülekedő állatok — íjedtükben. hogy farkas tört rájuk — fejjel rohantak a korlátnak. Pasalac a térdével bök- dösve a fejüket, a kis kapu felé terelgette őket, ahol Achim várakozott. A hátulról fenyegető nógatásra a birkák nagy nehezen rászánták magukat, hogy kitolongjanak a mezőre. Amikor azonban a szűk kapuhoz értek, és ki akartak tülekedni a karámból. Achim lehasalt a kapu előtti keskeny töltésen. A nyáj élén nyomakodó kos — akkora volt a szarva, mint egy bicska pengéje —■ egy pillanatra megtorpant, aztán elszánta magát, és kiugrott a kapu nyiladékán. Achim a vállán és a lábikráján érezte körmének ütéseit. Mosolygott és várt, arcát a fűbe temetve. A többiek ezalatt Pasalac ostorpattogásától szinte megsüketülve sorra felugrottak Achim hátára, s apró patáikkal végigtapostak rajta. Éles nyilallásokat érzett az oldalában, napszítta, szélfúj- ta inge tucat helyen kiszakadt. A bárányok tömött sorokban, egymás he- gyén-hátán vágtatlak át rajta. Ott, ahol az árok szélét sejtették, ugrottak egyet, majd néhány métert még futottak. Ez a folytonosan hullámzó mozgás Achim elképzelésében olyasféle volt, mintha a fiával játszanék.

— Achim, drágaságom, miért nem

maradsz már nyugton — mondta tettetett haraggal. — Én erős vagyok ám, s egyik lábadnál fogva felhajítlak a holdba. /

És titokban kinyújtotta kezét, hogy megfogja. Fia helyett -azonban egy bárány nedves orrát érezte a tenyerében. Felvidulva összehúzta a vállát, és elhajtotta az állatot. A bárány ta- madúan visszafordult, és meglökte a homlokával. Achim nevetve az ölébe kapta, és megcibálta a gyapjút a két füle között. Úgy tetszett neki, hogy a bárány szemében nevetés bujkál. Ebben a pillanatban egészen eltűnt, eltűnt, eloszlott benne a félelem.

— Na, gyerünk, fiam — mondta — feküdjünk le, késő van.

KOSÁLY MÁRTA fordítása