Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-03-07 / 10. szám

V J Oj társadalmi szerveiét ala­kult a Szovjetunióban — a Könyvbarátok Társasága. Nem véletlen, hogy ez a tömörülés éppen a szovjetek országában létesült, hiszen az UNESCO ada­tai szerint a Szovjetunió nem­csak a kiadott könyvek, de az olvasók számát tekintve is az első helyen áll az egész vilá­gon. Az olvasás ma valóban tö­megmozgalom, nemes szenve­dély, amelynek egyformán hó­dol a munkás, a kolhozparaszt, a tudós, vagy a háziasszony. Több mint 200 kiadó évente 80 ezer új kiadványt jelentet meg. (A legnagyobb kiadók: a Miszl, a Nauka, a HudozseSztvennaja Lityeratura, a Polityicseszkája Lityeratura, a Progressz, a Proszvescsenyije, a Molodaja Gvargyija és a Gyetszkaja Lí- tyeratura.) A kiadványok 89 nép nyelvén jelennek meg, kö­zülük 43 olyan nép nyelvén, mint például a nogajok, ingu- sok, altájok, kabardinok, ame­lyeknek a NOSZF előtt ábécé­jük sem volt. A szovjet pol­gárok több mint 15 ezer köny­vesboltban vásárolhatnak és a 360 ezer könyvtár 3,5 milliárd kötetét 180 millió olvasó köl­csönzi. Ahhoz, hogy a könyveknek ebben az áradatában az olva­sók eligazodhassanak, szükség van az irodalommal, illetve a könyvekkel foglalkozó szakiro­dalomra is. Ilyen a Voproszi lityeraturi (Az irodalom kérdé­sei), a Lityeraturnoje obozre- nyije (Irodalmi Szemle) a V mire knyig (Könyvvilág), a Knyizsnoje obozrenyije (Könyv­szemle) és végül az Almanach bibliografila, amely a magán- és közgyűjteményekről ad rendszeres tájékoztatást. A Könyvbarátok Társasága az önkéntesség alapján egyesíti az ország valamennyi 'könyvbarát­ját. Ezzel kapcsolatban szeret­ném idézni Jevgenyij Oszetrov írónak, a szervezet elnökhelyet­tesének a szavait: „Az új társaság nem egyik percről a másikra szerveződött. A könyvgyűjtők és a könyvet értékelők sokéves munkájának eredményeként alakult meg. Az új társaság megkezdte nemes tevékenységét: gyarapítani az emberi géniusz legnagyobb al­kotása, a könyv barátainak számát.“ A Német Demokratikus Köz­társaság műzeumaiból és kép­táraiból, főleg Berlinből és Drezdából 146 festményt, grafi­kát és szobrot szállítottak To­kióba, Japán fővárosába, hogy nagyszabású kiállítás keretében láttassák azokat a realista Irányzatokat, amelyek 1919 és 1933 között jelentkeztek a né­met művészetben. Ez a távoli kiállítás több szempontból is jelkép erejű. Bizonyítja, hogy az első szo­cialista német állam hű sáfára mindannak, ami valódi érték. Bizonyítja azt is, hogy az igazi német művészek mindenkor a társadalmi haladás élén jártak, leplezetlenül mutatták be a tő­kés rendszer és a junkerpoli­tika gazságát, és sajátos esz­közeikkel figyelmeztették az egész emberiséget a fasizmus veszélyére. De bizonyítja ez a kiállítás azt is, hogy van a vi­lágon olyan közös nyelv, amit egyformán megértenek a német és a japán dolgozók is. Pedig nagyon nehéz érintke­zőpontokat találni az európai és a japán művészet között. Nemcsak azért, mert mindkettő más stíluseszmék szerint ábrá­zolja a társadalmilag motivált természeti valóságot, mert egy­mástól nagyon eltérő jelrend­szerek hordozói, hanem azért is, mert az európai és az ázsiai ember eltérő ielki habitusából eredően eltérő a képzőművé­szeti értelmezés és közgondol­kodás is. A kiállított művek közül em­líteni kell Otto Dix Anya a gyermekkel,; George Grosz Ün­nepeste, Hans Grundig Hideg éjszaka, Käthe Kollwitz Segít­setek Oroszországnak és Otto Nagel Pad a weddingi parkban című műveit. Megfejtheti-e valaha az em­beriség a „Michelangelo-tit- kot“? Csodálatos tehetségét, hatalmas életművét, szinte part­talan tudását évszázadok óta elemzik, boncolgatják, értéke­lik, de a teljességtől még min­dig nagyon távol vagyunk. A szakirodalom első műveként B. Varchi 1549-ben Firenzében megjelent tanulmányát emlege­tik és ezt követően a képző­művészet és a művészettörténet legnagyobbjai foglalkoztak a „mindenkinél nagyobb“ Buona- rotti életével és alkotásaival. Vásári és Condivi, K. Frey, F. de Hollanda, D. Redig de Cam- pos, H. Grimm, C. Justi, H. Tho- de, E. Steinmann, E. Carli, Ly- ka Károly, H. von Einem és P. Barocchi más-más úton igye­keztek behatolni a Mester leg­belsőbb, legzártabb énjébe, ahol megszületett az ihlet, ami kibontotta a kőből a formát. A budapesti Corvina Kiadó jóvoltából az olvasók megis­merhetik Charles de Tolnay (Tolnay Károly) két tanulmá­nyát: Michelangelo. Mű és vi­lágkép. Tolnay Károly művé­szettörténész, a legtekintélye­sebb mai Michelangelo-kutató, 1918 óta él külföldön és tudo­másunk szerint jelenleg a fi­renzei Casa Buonarotti igazga­tója. (Legjelentőseb művei: Mi­chelangelo, Princeton, 1943— 1960, Werk und Weltbild Mi­chelangelos, Zürich, 1949). A két tanulmány, amely most ma­gyarul is megjelent, több he­lyen fedi egymást, de belső rokonságuk főleg abból ered, hogy Tolnay egyetlen hatalmas opusznak tekinti Michelangelo egész életművét, amelyben — Proust szavaival —: „szüntele­nül csak az egyetlen szépség tükröződik különböző közegek segítségével, amelyet ő ajándé­kozott a világnak.“ Tolnay szerint a Mester hét évtizedes művészi fejlődésének állandó vonása a „természeti arányoknak“, a természet után­zásának elutasítása, a belső szemléletben megragadható ideának — mint az igazi szép­ség egyedüli forrásának — történő alárendelése. A recenzens (Könczöl Csa­ba) hangsúlyozza, hogy csak művészettörténész, sőt csak ha­sonló tudással rendelkező Mí- chelangelo-kutató vállalkozhat­na rá, hogy Tolnay Károly konkrét kutatásait tüzetesebben elemezze és műinterpretációt más lehetséges interpretációk­kal egybevesse. A tízes évekbeli Vasárnapi Kör más országokban jelentős tudóssá lett tagjai — Hauser Arnold, Tolnay Károly, Antal Frigyes, Mannheim Károly —, lassan-lassan kezdenek vissza­szállingózni, hogy a kibocsátó fészek is hírt kapjon munkás­ságukról. P. GY. JÓSÉ MARIA DE HEREDIA: A KAOULÓ Hány jeges óceán és téli, néma fagy pácolta gyöngyház fényedet sötétre, szegény kagyló, s hány tajtékzó örvénybe sodort bele a zúgó, sós áradat? Lásd, most itt heversz a bársony ég alatt, de hasztalan ölelt arany ölére a lágy homok s a apály langy sörénye, benned mo is száz hullám zsong álmatag. Az én lelkem is emlékek méla foglya s ahogy benned a tenger zúg álmodozva, felidézve roppant viharait, az én szívemben fájdalmak végtelenje s a bánat őrzi gyászolva és merengve egy tiolt szerelem halk visszhangjait. RACZ OLIVÉR fordítása PAVEL BUNCÄK: Műfordítóink műhelyéből JÄN ONDRUS: A KOT SlRAÍV Kék habokból kél a sirőlycsapat, el-s feltűnik, és tiszta hófehér. Éjjel-nappal így lebeg az ég alatt. Egy a hajónkhoz mindig visszatér. Aztán eltűnnek, mint a látomás, szemükben kékes lehelet lobog. Csábítja őket a kék ég, a csodás, hullámzó mélység, hívő távolok. S nincs menekvés: a vándorló sirályhad lebegését nem feledhetem. Arra késztet, hogy bokorrá váljak, hadd szálljon meg egy a szívemen. KULCSÁR TIBOR fordítása Tömör a kút, a kutat nem téped ki, gyökeret eresztett, olyan, mint a tölgy. Lompos vize, álló, zöld vize magától értetődő, őslényegű víz. Leéngedték a létrát, szívszorongva leszálltak a mélybe, s alulról fölkiabáltak, fölfelé néztek, s látták a csillagokat. A vízből három ízben mertek, s találtak egy láncot, taáltak egy kék bögrét, találtak egy tűt. Kihalásztak egy lubickoló almát. Kihalásztak egy lyukas gumilabdát, ami narancsként fröcskölt szerteszét. Mint varázs-kalapból, kihúztak egy órát, amit az iszap rég megállított. Végül feljöttek csendesen, az erős vénséges kút meg se moccant belé. DÉNES GYÖRGY fordítása ZBIGNIEW HERBERT: Hogy kivezethessük a tárgyakat hallgatásuk birodalmából, furfangra vagy csalárdságra van szükségünk. Az ajtó befa­gyott taván a jég züllött lépteink zajától törik meg, a parket­tára ejtett pálinkáspohőr üvegmadárként rikkant kurtát, s a mese fölgyújtott háza a tűz szószátyár nyelvén, a tűz akado­zó nyelvén szól arról, amiről az ágy, az utazótáska, a füg-. göny hallgatott. TÓTH LÁSZLÓ, fordítása VIERA SEBESTOVÄ: 4 HCÍLC Füst gomolyog s szél a holló. Hagyd csak, kedves, hagyjad, napraforgá-szemed nyissad, nézd, felénk száll, s hull a holló. Mire a szó? Sohamár. sohamár ... TÖTH LÁSZLÓ fordítása Susil Weerarathna felvétele

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom