Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-02-22 / 8. szám
Vytaute Zilinskaite:* — A legfontosabb: nemegy helyben állni — kiáltotta a szélbe a körhintás. — Ezért repülünk előre, mindig csak előre! Vagy nem? — vetett rám szúrós, gyanakvó pillantást. Eszeveszett iramban száguldottunk, s arra sem volt erőm, hogy kinyissam a szám. A fejem mintha levegővel telt vol- pa meg. — Csak előre, nem eltérni a kijelölt Iránytól! — harsogta túl a körhintás a szelet, milüizben kényelmesen felhúzta a két lábát, s úgy ült az elefánton, mint egy maharadzsa. — Menynyi romantika, mennyi szárnyalás! Tudja mit? Ajánljuk fel, hogy négy fordulat alatt hatot teljesítünk! Tengeri betegség környékezett. Elzöldültem. Nem bírtam tovább, lassan lecsúsztam a kancáról. — A dezertőrőkért nem kár — sziszegte dühösen a körhintás, és a lapockám közé sózott egyet. Görcsösen kapaszkodtam a 16 sörényébe. — Még fejlődhet, öntudatosodhat —. biztatott. — Nincs messze a győzelem! A körhinta már lassabban forgott — működésbe lépett az automatikus fék. — Na, jól, megforgattam? — kédezte a körhintás. — De még mennyire! — feleltem, s éreztem, hogy aligha leszek az életben még egyszer így megforgatva. Átsüvítettem a parkon, akár egy körhinta: öl fordulatot tettem meg fél fordulat alatt, s egy csipetnyit sem tértem el a kijelölt iránytól. BOJTÁR ENDRE fordítása A körhintás szemmel láthatóan unatkozott. A parkban egy teremtett lélek sem volt. A falovak szája tátva, mintha ásítanának. Elkaptam tőlük, én is ásítoztam. — Hová tűntek a gyerekek? — csodálkoztam. — Már leléceltek — válaszolt a körhintás. — Felszáll? — öreg vagyok én már ehhez — szabódtam. de már fent Is voltam a falépcsőn, s megpaskoltam az egyik kanca hátát. Amint elhelyezkedtem rajta, a körhintás beindította a motort. — Nekem teljesítenem kell a tervet — közölte, miközben mellém telepedett egy elefántra. A körhinta lassan mozgásba lendült. — Unatkozik? — kérdeztem. A ló faháta nyomta a hátsómat, ide-oda fészkelődtem. — Ugyan már — sértődött meg. — Hogy unatkozhatnék egy ilyen felelősségteljes munkafronton! — Felelősségteljes? ... — kérdeztem, mert nem hallottam tisztán. — Munkafronton, fronton! Nem felelősségteljes front manapság nincs is — paskolta meg az elefánt hátsóját. — Minden egyes fronton a legnagyobb öntudatra van szükség — dobolt sarkával az elefánt oldalán — és feltétlen odaadásra! A körhinta egyre gyorsabban és gyorsabban forgott, akár az üresen járó malomkövek. Éreztem, hogy szédülni kezdek. * Mai litván elbeszélő Nagy Lajos: Remete-in Megvan-e már míndenk nya? Mert szervezett társ zonyít3ni kell, a bizonyít nik. hogy vagyunk, hanei És megvan-e a kedves házasságlevelük? És a na önnek a diplomája, az é bizonyítványa, az erkölcs kakönyve. a bejelentőlap- a személyazonosságija, a útlevele, a vízuma, tagsá lelete, valamennyi nyugt den okirata? Mert okirat munka, nincs lélegzés, n zás, kár megbetegedni, n kár meghalni, mert nincs Jaj tehát annak, akim s esetleg meg sem tudja i ugyan, de elvesztek, meri egyszer már valahova, va s azután nem kapta vissz — mert meg sem fizette i okirathiányos embernek, keserves sóhajt, melyet e lásban levő, nyugdíjképe dott ember sóhajtott fe^ — 0, legjobban szeretr erdőbe, akár a Bakonyba. — Van remete-igazolvá godtan. Hát nincs neki. És még Persze, egy ilyen javíthat pes felfogni, hogy nem élünk a középkorban, ha hez, szóval, ahhoz, hogy közepén egy magányos I nyálát, ahhoz is okiratok Kell a remete-igazolvár zolni kell a születést, az oltást; be kell nyújtai szegénységi bizonyítványt kölcsi bizonyítványt; bizo: életet; legalább valami g£ illető nem művel majd at valami olyasmit, ami árt! orvosi bizonyítvány arról, ra alkalmas a gyökerekkt ni kell, hogy az illető ni: Csak mindezek beszer: bebizonyítása, felmutatás! is a remete-igazolványt. Azzal azután szépen c hogy ehhez is megvanna sem kap engedélyt az et mert hátha néha-néha rd vetemedik. —■» K emény természet volt Sárika, rólad még a konyhakés is visszapattan, mondták kolléganői az általánosban. De ez most nagyon beleállt. Pedig szépen kezdődött. Ott álltak sorban a gyerekek a fenyőfák alatt, nyolctízéves kislányok tiszta blúzban, tiszta homlokkal, csupa ismeretlenül ismerős arc, mintha e saját lánya is köztük lenne. Mögöttük a Balaton. — A kis Sári ősszel középiskolába megy. Hozzátok! — Ügy — mondta Hilda —, szóval hozzánk jön a lányod. — Felhúzta a szemöldökét. — Majd meglátjuk. Mi volt ez? összeszorult a torka. Mini amikor Sárikát kórházba vitték perforált vakbéllel. Nézte Hilda felhúzott szemöldökét. Furcsa. Hilda huszonöt éves, ö negyven. Ez tizenöt év. És Hilda abban a középiskolában tanít, ahova Sárika fog járni. — Én vagyok a táborvezető — mondta Hilda. — Ez lesz az ágyad. Mindezt.a bemutatkozáskor. — „Gyerekek, az én tudtom nélkül. felhívom a figyelmeteket ... én vagyok a táborvezető.“ Ott álltak a kislányok szép sorban, ő meg egy lépéssel Hilda gyermeküdülőjének hosszú, lapos épülete jobbra sárgállott, elöl hatalmas szögletes fejként az ebédlő. — Első a fegyelem... — szónokolta Hilda. Azért bemutathatta volna. Nézzétek, gyerekek, itt van Sári néni, ketten fogjuk ... — Ha valakinek valami problémája van, jöjjön a táborvezetőhöz, azaz hozzám. Elvonulás jobbra! Égy-kettő ..., bal... Ne kicsinyeskedjünk. Egyébként ő a táborvezető valóban. Nem ment simán az elhelyezés. Csak egy szobában volt parketta, a többiben hideg kőpadló. Hilda bámulatos nyugalommal intézkedett. Elővette a névsort, és felolvasott nyolc nevet. — TI ide jöttök! Átlesett a vállán. A felolvasott nevek mellett kis kék keresztek voltak. — Tu dód, magyarázta Hilda — megnézem a szülői jövedelmeket. Az ötezren felülieket tettem a parkettásba. Azoknak az apjuk biztosan fejes. Elállt a lélegzete. Nem, semmi gorombát nem mondott, csak nagyon türelmesen megkockáztatta: — Nem a legkisebbeket kellett volna, hogy meg ne fázzanak? — Bízd rám — halkan felnevetett. — Vállalati érdek! Aztán újra az a furcsa megvető vagy fenyegető tekintet. — Az Igazgatónkkal nagyon jóban vagyok — vetette oda később Hilda. — Meg a többiekkel is. Már bánta az egész kezdeti lelkende- zést. Miért kellett rögtön a nyakába esni, hogy tényleg, te ott tanítasz, ahova a kislányomat... Dehát Sárika olyan félénk, és ő úgy megörült. A szobabeosztást azért nem kellett volna hagyni. Mindegy, ő a vezető. Ezt különben Hilda elégszer hangoztatta is. Ültek az ebédlőben, már elvitték a tányérokat, de csak ültek feszülő némaságban, Hilda pedig cigarettázott. — Te, nem kellene ... — Várják meg, míg elszívom a cigarettámat. Vártak. Izzadva, lábukban a rohanás vágyával némán várt mind a harminckét gyerek. Ű is. Minden ebéd meg vacsora után. —- Fegyelemre kell nevelni őket — világosította fel Hilda. — Gyerekek, elő a tollat, levelezőlapot! Megcímeztétek? Na, rendben. Akkor kezdjük. Diktálom. „Kedves szüleimi Igen jól érzem magám. A koszt jó, a szállásunk is nagyon rendes. A tanár nénik kedvesek ...“ Nagyon szomorú lett, ahogy ezt a határozott, kegyetlen fiatal nőt nézte. Tudta, hogy fél, és már csak legbelül, lélekben áll ellen. Egy fáradt megjegyzést azért még merészelt odasúgni: — Te, ilyesmit régen a ... — Ugyan! Mit nyugtalankodjanak otthon. Hát nem igaz? ö a maga ügyetlen kislányára gondolt, és bólintott. — Akkor rendben — mondta Hilda megvető pofával. Ugyanilyen arccal üldögélt esténként az ágyán is. Égett a villany, szólt a rádió: „A repülőgép-eltérítők nem kaptak menedékjogot. . .“ Karját szemére szorította, hiába, nem tudott aludni. Most hírek, időjárásjelentés, zene, újra hírek, már éjfél van, Hilda ráspolyozza, festi körmeit, aztán lemossa a festéket. Nem, nem szól, ha Hilda kérdi: Nem zavarlak? — Akkor inki szenved, benne több a büszkeség. í sze nem azért. Tegnap este Hilda föl kíntett, s mintha most jutna eszé megkérdezte: — Szóval, ősszel a kis nyod hozzánk jön? — Igen. Mint egy begyulladt elsős, úgy vá szolt. — Na rendben. Hiába várt folytatást. Hilda kifejei télén arccal mosogatta körmeit. A rác bán mély férfihang konferálta a köt kező számot: „Milhaud: Ökör a há; tőn." Klassz. Csak egyszer torzult el Hilda arca fürdés miatt. Borús idő lett, ő azt aj lotta, ne törődjenek, Hilda megrázt. fejét. Aztán valami didergető bájmos jelent meg az arcán. — Na, gyerekek, ki akar velem bej ni a vízbe? Csöndben elgondolkozva álltak a g rekek. Senki se jelentkezett. Ekkor madt Hildának az az ügyetlen vagy koli ötlete, hogy azt kérdezze: — És a Sárika néni megy veletek? Felszabadult sóhaj. Mindenki jelen zett. Hilda szenvtelen arcán azóta i gyűlöletet látja. Egyik este befutott Hilda vőlegér Előző éjjel az ágyon ülve beszélt ví BSJ Almási Róbert illusztrációja
