Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-02-15 / 7. szám

IDÉZI A MÚLTAT, HOGY OKULJON BELŐLE A JELEN •• • • •• Fáklya és koszorú • Beverik a szerdahelyi bíró ablakát ® Mem árulnak egy gyékényen * Flossenburgban hidegek az éjsza­kák • Fehér zászló a barakkok fölött Egy aprócska jüzet fekszik az íróasztalomon. Ilyenbe írják a kisiskolások a házi feladatot, meg az annyi izgalmat okozó dolgozatot. Borítólapján képes­lapból kivágott téglalap. Rajta lobogó fáklya koszorúval. Aki felragasztotta, jelképnek szánta: egyszerre emlékeztet az életre és a halálra. Nehéz is a ket­tőt egymástól elválasztani. Ott, ahol nincs élet, a halál sem járhat: elválasztha­tatlan ikertestvérek. A füzetben géppel írott sorok. Gyakorlatlan kéz kopog­tatta a betűket. Ez a betűkatonák felsorakozásából az első pillantásra kiderül. A tartalom stilizálatlanul eredeti. Egy veterán kommunista írta: Mondok Gá­bor, dunaszerdahelyi lakos. MONDOK GÁBOR A tárgyilagos sorok előtt beve­zető: „1925. január elsején Ma­jor István elvtárs jelenlétében je­gyeztem el magamat a párttal, Cseh­szlovákia Kommunista Pártjával. Ma 1975. január elsejét írjuk.“ Kerek szám: fél évszázad. És azóta, hogy ezek a sorok íród­tak, további esztendő múlt el. Mondok Gábor elvtárs január 8-án erőben, egészségben megünnepelte nyolcvanharmadik születésnapját. A múlt emlékeit Mondok Gábor elvtárs vetette papírra. Vajon mire gondolt, amikor az idézett sorokat írta? Nem kérdeztem meg tőle, ő ma­ga egy szóval sem említette. Talán a tovarohanó évek kényszere ültette a gép mellé? A harcostársak már ki­dőltek. A vásárúti pártszervezet meg­alakító! közül már csak ő él. Ű az 1925. január elsején megalakított alapszervezet első elnöke. PalócíöSÉől Vásárútra, Albánián keresztül Vásárútról beszélek, holott e so­rok zömét a dunaszerdahelyi nyugdí­jasok klubjában vetem papírra. Igen, már a húszas évek második felében Dunaszerdahelyre költözött. De, ho­gyan került Vásárútra? Mert, hogy nem csallóközi születésű, azt a táj­szólása, a magánhangzók megformá­lása az érzékeny fülnek gyorsan el­árulja. Palócföldön, Nagyszellőben született. Losonc és Nagykürtös kö­zött. Hat esztendeig koptatta az is­kola padját, majd elszegődött kőmű­vesinasnak. A falujukban ez járta akkoriban. Akinek nem jutott föld, kitanulta a „fészekrakást“. Annak, hogy most mégis itt, a Csallóköz szívében keressük párját a szónak, története van. Az öreg harcos tré­fásan így hidalja át a szakadékot: „Az én utam Szerbián, Albánián ke­resztül vezetett Csallóközbe.“ Az első világégésre gondolok. És szavai igazolnak. A hetvenkettes császári és királyi közös gyalogezred közkatonájaként Isonzónál esett át a tűzkeresztségen. Később Tirana és Durazzó térségében felderítésre küldik. Géppuskasorozat éri. A golyók egész életre szóló nyo­mokat hagynak a testén. Ezzel a géppuskasorozattal számára egye­lőre befejeződött a háború. Felépülé­se után a császárváros szomszédsá­gába, Pozsonyba vezénylik segédszol­gálatra. Volt tisztiszolga, a hadkie­gészítő parancsnokságon irodai kül­dönc. Szabadidejében gyakran kijá- rogatott a Duna partjára. Elnézegette a bodros hullámokat, de egyebet is: a tarka ruhába öltözött lányokat, a lobogó pántlikákat. Mikor is nézné az ember, ha nem húszegynéhány esztendős korában. Mindaddig néze­gette, amíg a sok szép lány közül már csak egyet látott, számára a legszebbiket. Az egyik jómódú po­zsonyi polgári családnál szolgált. Csallóközből, Vásárútról jött, hogy megkeresse magának a kelengyére valót. Addig-addig jártak Dunát néz­ni, amíg egyszer azon vették észre magukat, hogy őket bizony az isten is egymásnak teremtette. így lett a takaros kis csallóközi lányból Mon­dok Gáborné. Az összeomlás Után Mondok Gábor is megszabadult az angyalbőrtől és ... Ügy lenne szabályos, és a várako­zásnak megfelelő, ha most azt mon­danánk: ... aztán hazatért asszonyá­hoz. Nem így történt. A fiatal kőmű­ves számára még nem ért véget a háború. Míg ebbe (amelyikben meg- nyomorodott] hívták, a másikba ön­ként ment. A proletár hatalom, a Magyar Tanácsköztársaság megvédé­se érdekében önként fogott fegyvert, józan eszére, proletár szívére hall­gatva kérte felvételét a XIV. vörös gyalogezred kötelékébe. Végig kitar­tott, mindaddig, amíg a proletárha­talom vörös zászlaja porba nem hullt. A Tanácsköztársaság bukása után csak néhány napra tért haza szülő­falujába. Egyesek ferde szemmel néz­tek rá. Nem is akart már itt letele­pedni, hiszen a Csallóköz szívében visszavárja őt valaki. Vörös zászló — fekete szalaggal Vásárúton beáll uradalmi kőmű­vesnek. Egy darabig csak csendes szemlélője az eseményeknek. Látja a nyomorúságos életet. Hamarosan barátokra tesz szert. A közös nyelvet gyorsan megtalálják. Később a szoci­áldemokrata összejövetelekre is el­jár. Barátai előtt nem titkolja, hogy fegyverrel harcolt a proletár hata­lomért. Megbíznak benne. Az összejö­vetelek egyre inkább céltudatos gyű­lésekké formálódnak, amelyeken ke­mény szavak is elhangzanak. Olyasmi például, hogy a munkásember sem úrtól, sem istentől, sem paptól nem várhat segítséget. Mindent- megnyer­hetnek azonban, ha összetartanak, összefognak. A munkáscsaládok nyolc-tíz gye­reke közül jó, ha kettő megéri azt az időt, amikor már kereshet. Csallóköz­ben kilencezer emberre jut egy or­vos. Ezernél csak valamennyivel többre egy pap. Miért nincs ez for­dítva? Miért? Saját nyomorúságukon túl „kifelé“ is figyelnek. Ha nincs is még náluk megalakítva a kommunista párt, jó néhányan kommunistáknak vallják magukat. Mondok Gábor is. Egyre nagyobb hévvel szorgalmazzák a párt megalakítását. Ekkor jut el hozzájuk a megdöbbentő hír: meghalt Vlagyi­mir Iljics, meghalt Lenin elvtárs, a megtiportak, az elnyomottak láng­eszű vezére. Kialudt a fény, a fák­lya, amely megvilágította az új vi­lágba vezető utjt. ... Vásárúton Házi Vince házára felszökik a gyászszalagos vörös zász­ló! Erre a napra a füzetecske egy verssel emlékezik: „Éjfekete gyász- lobógók / Lengenek a szélben / Bánat ég a térre gyűlő / Emberek szívében / Mindazok, kaki most előtted / Lassan, némán lépnek /, Hirdetik a végtelen gyászt / Mely érte a népet...“ Vásárúton leng a gyászszalagos vö­rös zászló. Gyász és üzenet. A vá­sárúti kommunisták üzenete: vagyunk és vállaljuk a harcot! A vörös zászlót csendőri segédlet­tel távolítják el. De az elhatározás marad: megalakítjuk a pártot, a kom­munisták pártját. A húszas évek második felében a Mondok család Dunaszerdahelyre költözik: a vásárúti nagybirtokon számukra nincs munka, nem terem kenyér. Popper József bérlőnél? nem kell olyan uradalmi kőműves, aki mesterember létére a cselédekkel, napszámosokkal paktál, aki leteszi a munkát, amikor a földmunkások sztrájkba lépnek. Oj hely, új emberek. Mondok Gá­bor neve azonban a szerdahelyi elv­társak körében már ismeretes. Nem telik bele sok idő, beválasztják a párt vezetőségébe. De más is törté­nik: neve a községházán a nemkívá­natos személyek listájára kerül. Huszonhat tavaszán egyik szerve­zője annak a nagyszabású népgyűlés­nek, amelyen Major István lett volna a vezérszónok. De a rend őrei is jól felkészültek. A gyűlést feloszlat­ják. Mondok Gábort letartóztatják, bíróság elé állítják. Vádpontok: ille­gális sajtótermékek terjesztése, szem­beszegülés a karhatalommal. Ítélet: harminckilenc napi elzárás. A kosúti temetőt csendőrök őrzik A kosúti véres eseményeket köve­tő esztendő tavaszán községi válasz­tásra készülnek. A kommunisták ön­álló listával indulnak. Vezetője Mon­dok Gábor. Abban a bizonyos füze- tecskében a szerző így emlékezik a történtekre: „A választáson nem le­hettem jelen. Már előbb letartóztat­tak. Huszonegy napig voltam a po­zsonyi Kecske utcai fogház lakója, így is két mandátumot szereztünk, két tanácstaggal.“ 1932. május 25. A kosúti véres események évfordulója. A szerdahe­lyi kommunisták az egész környéket mozgósítják, hogy megkoszorúzzák és tisztelegjenek a „véres pünkösd“ áldozatainak a sírjánál. A tömeg há­borítatlanul eljut egészen a kosúti temetőig. Ott azonban csendőrszuro­nyok parancsolnak megálljt! A hata­lom birtokosai szintén alaposan fel­készültek, nehogy a kozsorúzás har­cos tüntetéssé váljon. Féltek, azzal a félelemmel, amely azokat szállja meg, akik maguk is kételkednek saját igazukban... És még ebben az évben rövid, de annál erőteljesebb tüntetés robban ki Dunaszerdahelyen. Erre a fogdmegek már nem tudtak felkészül­ni. Az egész úgy támadt, mint forró nyári napon a vihar. Mire elhangzott a fegyverbe szólító parancs, már mindennek vége volt. Csupán a bank épületének és a keresztényszocialista bíró házának kitört ablakai emlékez­tettek a történtekre. Figyelmeztetés volt ez azoknak, akik újból szorítani akartak az adóprésen. Rendőrt fóv a bíró Harminchét nyarán esik meg, hogy Mondok Gábor, a kommunista párt képviseletében a községi képviselő- testület gyűlésén szót emel a fasiz­mus ellen, tisztelettel adózik Seregi Gyula dunaszerdahelyi kommunistá­nak, aki önként vállalt feladatának teljesítésekor, spanyol földön vesz­tette életét. Igazában csak szót emelt volna, ha a községi bíró nem fojtja bele a szót. Amikor újból próbálko­zott, rendőrt hívott. Erre az esetre Mondok elvtárs így emlékezik: „A rendőr durván rám támadott. Jobb kezemet hátracsavarta, és a padlóra tepert. Megdagadt csuklóm miatt egy hónapig képtelen voltam dolgoz­ni. Ráadásul bíróság elé állítottak, ítélet: tizennégynapi elzárás és 30 korona pénzbírság.“ A következő esztendőben, június tizenkettedikére kiírják a választáso­kat. A nacionalista, polgári magyar pártok egyesülnek. Igen biztosak a dolgukban. Megbeszélésre hívják a kommunista párt vezetőit, mondván: a kommunisták ne induljanak külön- listával — az övéken kaphatnak he­lyet. Lássák be (mármint a kommu­nisták) a külpolitikai helyzet ko­molyságát. Ha más politikai nézetet vallanak is, mégiscsak magyarok. Fogadják el az ajánlatot, s az egye­sült magyar pártok vezetősége a ma­gyar hatóságnál garantálja majd sze­mélyes szabadságukat. Mondok Gá­bor elvtársék válasza: — A Jobbol­dali pártok vezéreivel nem árulha­tunk egy gyékényen. ... És lassan közeledik az ősz. 1938 ősze. A párt egységesen kiáll a köztársaság védelmére. Részt vesz­nek a vágtomőci nevezetes nagygyű­lésen. Tiltakoznak az ország felda­rabolását szorgalmazó tervek ellen. A válasz: törvényen kívül helyezik a kommunista pártot. Vagyonát, iratait lefoglalják. A hatóságok azonban gondoskodnak arról, hogy a kommu­nisták névsora a megszállók kezébe jusson. A cigányok után a kommunisták November hatodikán érkeznek meg a lovas tengerész csapatai Dunaszer­dahelyre. Velük együtt a „vőfélyek“, a kakastollas fenegyerekek. A „rend­csinálást“ a cigányokon kezdik. Az­tán a kommunisták kerülnek sorra: az elsők között Mondok Gábor. „Két csendőr és két honvéd jött értem — olvashatjuk a feljegyzésben. — Kije­lentették: a törvény nevében letar­tóztatnak. Ha szökni próbálkoznék, a fegyverüket használják. A járási hivatal udvarára kísértek, ahol ellen­őrizték az adataimat. Ezután utasí­tották a két katonát, hogy kísérje­nek a csendőrlaktanyába. Idegenek voltak, ezért én mutattam nekik az utat. Szóba elegyedtünk. Megkérdez­ték: mi a bűnöm? Azt mondtam: az enyém bizony az, hogy kommunista vagyok. Erre az én katonáim úgy el­némultak, mintha így szülték volna őket a világra ... Később megérkez­tek azok a csendőrök is, akik letar­tóztattak. Megbilincseltek. Betuszkol­tak a fürdőszobába. Az egyik olvas­ta a bűneimet, hogy: istentagadó kommunista vagyok, kiléptem az egy­házból, pap nélküli temetéseket ren­deztem. A másik meg ütött, rúgott, ott, ahol ért... Csak öreg este en­gedtek haza. Otthon alig ismertek rám...“ Ezt követi a rendőri felügyelet, az állandó zaklatás. Iparengedélyének megvonása. Egy hírhedt parlamenti felszólalás 1941. július elsején a magyar par­lamentben elhangzik Vájná Gábor

Next

/
Oldalképek
Tartalom