Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-02-01 / 5. szám
kőolaj évtizedek óta központi helyet foglal el a gazdasági és a politikai szakirodalomban, s hálás témája volt számtalan regénynek, elbeszélésnek, filmdrámának. Az olajért és forrásainak birtokolásáért, amely a gazdagságot és a hatalmat jelentette, évtizedeken át elkeseredett, ádáz küzdelem folyt emberek és társulatok, államok és világrészek között, s ebben a harcban egyaránt szóhoz jutottak a fegyveres konfliktusok, az erőszakos beavatkozások, valamint a legtökéletesebben álcázott intrikák, a megvesztegetések és a „jó- akaratú", álszenteskedő hitegetések. A világ olajpiacán a hegemónia, az egyeduralom önkényesen megszabott árakat, senkitől sem függő, hatalmas nyereségeket jelentett, nem csoda tehát, hogy ez a nélkülözhetetlen üzemanyagforrás, energiahordozó és vegyipari nyersanyag meghatározó szerepet kapott a világgazdaságban és a világpolitikában, s hogy az olajmonopóliumok féltékenyen őrizték kiváltságos helyzetüket. Nem véletlen, hogy a fiatal szovjet állam ellen indított fegyveres intervenció finanszírozásából az olajmágnások. De- terding és Rockefeller, a Royal Dutch Shell és a Standard Oil alapítói szintén Kuvait 17 millió tonnával. A többi olajtermelő ország termelése nem érte el a 10 millió tonnát. Húsz év elteltével, 1970-ben már lényegesen megváltoztak az arányok. Még mindig az Egyesült Államok volt az éllovas, 475 millió tonnával, de utána már tekintélyes termelők következtek, éspedig a következő sorrendben: a Szovjetunió 353 millió, Venezuela 194, Irán 192, Szaúd-Arábia 177, Kuvajt 163, Líbia 162, Irak 76, Kanada 62, Nigéria 54, Algéria 48 és Indonézia 42 millió tonnával. Megjegyezhetjük, hogy a legnagyobb importáló, a Közös Piac államainak termelése ebben az évben együttesen is csak 13 millió tonnát tett ki. Különösen figyelmet érdemel az a körülmény, hogy az 1960-ban alapított OPEC, a fejlődő kőolajtermplő országok együttes termelése elérte a 1160 millió tonnát, ami már csaknem két és félszerese volt az Egyesült Államok termelésének. 1973-ban, a „nagy fordulat évében“, az OPEC már politikai tőkét kovácsolhatott a kőolajból, s embargót vetett ki az Egyesült Államokba és Hollandiába irányuló szállításokra a megújult közel- keleti konfliktussal összefüggésben. A kőolajtermelő országok szervezete ezt követően azt is elérte, hogy az olajat felvásárló monopóliumok a korábbi 12—13 dollár helyett 50—60 dolláros koncessziós járadékot fizessenek minden tonna kőolaj után. Ennek viszont az lett a következménye, hogy a Perzsa-öbölben a kőolaj ára körülbelül a négyszeresére, tonnánként 80—90 dolt Irakban a Szovjetunió és a Magyar Népköztársaság műszaki segítségével hatalmas kőolajlelőhelyeket tártak fel Rumaile tartomány északi részében. Az új lelőhely hozama évi 18 millió tonnára tehető. Ojabban az iraki főváros nyugati területei alatt is jelentős olajmezőket taáltak. Abdául Dzsalil miniszter, az Iraq Petroleum Company igazgató tanácsának elnöke kijelentése szerint „Bagdad olaj- tavon úszik“. Egyes jelentések szerint ezek az olajkészletek gazdagabbak Irán és Kuvait készleteinél csupán Szaúd-Arábia rendelkezik a térségben gazdagabb olajmezőkkel. A képen iraki munkások szovjet fúróberendezést kezelnek. A CSTK felvétele * I. ŐRSÉGVÁLTÁS A PERZSA-ÖBÖLBEN jelentős részt vállaltak, mert joggal érezték, hogy a bakui olajkutakat államosító szovjet hatalom megerősödése „nincs összhangban“ világhatalmi ambícióik megvalósításával. Bármilyen nagy is volt azonban az olajmonopóliumok, különösen a sokat emlegetett „hét nővér“ ereje az első világháború óta eltelt évtizedekben, mégsem tudták megtörni a szovjet nép forradalmi erejét, s azokat a változásokat sem tudták megakadályozni, amelyek a kőolajtermelés területi elosztásában, va- , lamint a világ olajgazdaságában az évek hosszú sora alatt érlelődtek és valósággá váltak. AZ ERŐVISZONYOK Átrendeződése Az olajpozíciókban bekövetkezett változások főleg az utóbbi három évtizedre tehetők, amikor az iparilag fejlett kapitalista államok termelési konjunktúrája növekvő mértékben kezdte felhasználni a fejlődő államok olcsó kőolaját, s ez a növekedés hatalmas készleteket emésztett fel a világ energiatartalékaiból. A statisztika szerint a száz év alatt kitermelt kőolaj egyik fele a legutóbbi 14 évre esik. Hasonló a helyzet a földgáz és a szén esetében; a földgáz százéves termelésének a fele á legutóbbi 10, a széné pedig az utóbbi 33 évre tehető. Ezek az adatok valóban megdöbbentőek, s nem csoda, hogy egyes polgári közr gazdászok és futurológusok, -például a Római Klub tagjai baljós követkézte- téseket vonnak le belőle, akik a világ energiatartalékainak gyors kimerülésével ijesztgetik — s nem is egészen alaptalanul — az emberiséget. Maradjunk tehát a legutóbbi 25 évnél, s vizsgáljuk meg, hogyan fejlődött a kőolajtermelés, s annak területi megoszlása a legfontosabb termelő országok között, öt évvel a második világháború után, 1950-ben még az Egyesült Államok vetél ytárs nélkül állt az élen 267 millió tonnával, utána Venezuela következett 78, majd a Szovjetunió 38, Irán 32 és lárra emelkedett. Ez a változás hosszú évekre megváltoztatta a termelés és az energiagazdálkodás feltételeit az egész világon, s egy teljesen új korszak kezdetét jelentette, amely eleinte energia- válsághoz, később általános gazdasági recesszióhoz, a jelen időszakban pedig a válságból kivezető utak kereséséhez, s ezzel összefüggésben az újabb energiaforrások intenzívebb kutatásához vezetett. A hetvenes évek egyik jelentős vonása volt még az olajmonopóliumok államosítása az OPEC-tagállamokban. 1974 közepén például már az algériai olajipar 77 százaléka, az iraki 88, a líbiai 70, a kuvaiti, a katari és a szaúd-arábiai olajipar 60 százaléka volt állami ellenőrzés alatt. Iránban az egész kőolajtermelés állami ellenőrzés alá került. Az államosítás az 1975-ös évben is gyors ütemben folytatódik. Az utóbbi két évben további fejleményekre került sör a vezető kőolajtermelő országok sorrendjében. 1974-ben például 459 millió tonnával a Szovjetunió került az élre, megelőzve az Egyesült Államok 435 millió tonnás termelését. Az OPEC-tagál- lamok együttes termelése 1510 millió tonnát tett ki, ezen belül Szaúd-Arábia 396 millió, Irán 304, Venezuela 154, Ku= vait 139, Nigéria 116, Irak 85, az Arab Emirátusok Szövetsége (Abu Dhabi és Dubai) 80, Líbia 78, Indonézia 72, Algéria 48 millió tonnával szerepelt. Kanada kőolajtermelése ebben az évben 85 millió tonnára nőtt. Ezek a számok egy hosszú korszak, az olajmonopóliumok korszakának a végét jelentik. Ezalatt természetesen nem azt kell érteni, hogy az olajmonopóliumok tönkrementek, annál inkább is, mert az energiaválság számukra is busás hasznot eredményezett. Az Exxon például, az Egyesült Államok legnagyobb olaj trösztje 1974-ben 45,8 milliárd dolláros forgalmat bonyolított le, és ezzel megelőzte a mammutvállalatok listáján első helyen szereplő General Motors trösztöt. Az Exxon tiszta nyeresége az 1972-es 1,5 milliárd dollárról 1973- ban 2,4 milliárd dollárra, 1974-ben pedig 3,1 milliárd dollárra emelkedett, a részvények osztaléka pedig az említett két év alatt 6,8 dollárról 14,9 dollárra nőtt. Érdekes megfigyelni azt is, hogy hogyan alakult e 130 000 személyt foglalkoztató tröszt beruházási programja 1974-ben. Ennek keretében főleg a vegyipari termelés fejlesztése, az atom- energetikai nyersanyagok termelése, az olajhomokok feltárása, valamint a szénjöveszés új eljárásainak kifejlesztése került előtérbe. Csak annyiban változott tehát a helyzet, hogy az olajmonopóliumok a jelentősebb kőolajtermelő országokban átadják helyüket az illető országok nemzeti vállalatainak, s most új területeket keresnek i*égi politikájuk folytatására, s részben a nem hagyományos energia- források feltárásában akarnak vezető pozíciókhoz jutni. AZ ÉVTIZEDEK TANULSÁGAI Mielőtt azonban tovább elemeznénk a jelenlegi helyzetet és a várható fejleményeket, térjünk vissza az olajmonopóliumok korábbi politikájához. Ezt két szempontból is érdekes megvizsgálni: részben az olajtermelő fejlődő országokkal, részben pedig a Szovjetunióval szemben folytatott politikájukkal kapcsolatban. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a fejlődő országokban — főleg a gyarmati sorsból felszabadult, arab országokban — megtelepedett olajmonopóliumok megegyeztek a házigazdákkal fele-fele arányban történő nyereségrészesedésben, s ezt hosszú évtizedekre szóló szerződésekben rögzítették. Ezekben a félig vagy egészen feudalista államokban az ilyen szerződések megkötését nem volt nehéz elérni, hiszen a felkínált nyereséget a földbirtokos uralkodó osztályok élvezték. Az olajmonopóliumok emellett arra törekedtek, hogy minél kisebb legyen ez a fele-fele érték, vagyis a kőolaj közvetlen eladási ára, mert a nagyobb hasznot ők úgyis a kőolaj feldolgozása és a végtermékek értékesítése során zsebelték be, hiszen a kőolajfinomitók és a feldolgozó vegyipari üzemek is az ő kezükben voltak. A monopóliumok által diktált feltételek mellett a független termelők is kénytelenek voltak olcsó áron értékesíteni az olajukat, mert csak így juthattak piacokhoz. Ez a Szovjetunióra is vonatkozott, amely az ötvenes években, a háború okozta sebek begyógyítása után, a hagyományokhoz visszatérve, ismét megjelent a világpiacon. Az olajmonopóliumok ezt arra használták fel, hogy a Szovjetuniót okolják a kőolaj alacsony áráért, s ezen a címen szovjetellenes uszító hadjáratot indítottak az arab államokban. Ennek az akciónak azonban nem volt maradandó sikere, hiszen az a csekély mennyiségű kőolaj, amivel a Szovjetunió ebben az időszakban a kereskedelmi kapcsolatok fejlesztése érdekében jelentkezhetett, a valóságban nem veszélyeztethette sem a monopóliumok, sem az olajtermelő arab államok érdekeit. Az olajmonopóliumok urai azonban a szovjet kőolaj ellen folytatott hadjáratukban elérték, hogy a NATO 1962-ben embargót vessen ki a Szovjetunióba szállított acélcsövekre. Ez a kétségbeesett intézkedés elsősorban az acélcsöveket gyártó államok, az NSZK, Anglia és Olaszország gazdasági érdekeit sújtotta, hiszen számukra a Szovjetunió távlatilag is biztos piacot jelentett, arról nem is beszélve, hogy a kőolajvezetékek építése a Szovjetunióban a polgári termelés céljait szolgálja, s mai szemmel nézve, az energiaválság enyhítéséhez is hozzájárul, hiszen a Szovjetunió, amely hatalmas távolságokat köt össze földgáz- és kőolajvezeték-rendszerével, mindig hajlandó ezekért az acélcsövekért kiváló minőségű kőolajjal fizetni. Az olajmonopóliumok ármánykodása azonban ezúttal sem járt eredménnyeL , - ovjetunió a hatvanas évek első felél en hozzálátott a nagy átmérőjű acélcsövek gyártási programjának megvalósításához, s már-már az a vaszély fenyegette a nyugati államokat, hogy elvesztik ezt a piacot. így 1965-ben a NATO kénytelen volt feloldani az acélcsövekre kivetett embargót, s beletörődni a valóságba, amely a kelet—nyugati kereskedelmi kapcsolatok gyors ütemű bővülését jelentete. MAKRAI MIKLÓS Következik: H. Az újgazdagok dilemmája 1976. II. L
