Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-04 / 1. szám
ÚJSZÚ Nagy László: Vidám üzenetek Kísérő ének fiának, aki felnőtt s elindult haza Kísérnélek ékes hanggal, nem csicsással, oroszlános verssel inkább mint cicással. Fohászkodom immár, s múzsa mivel nincsen, hadd hogy a pohárom többször emelintsem. Elmentél s helyedben délibáb-hologram, dimenzió három, s nem hagyja hogy fogjam, bár fiacska-forma s dimenzió három, fogható csak egy van, ez pedig poháron. Tőlem elszakadtál kelő teleholdkor, mintha működtetne irgalmatlan holdkór, térded úgy emelted, mint akit magához pufók holdpirosság, árdeli dagály vonz. Indulva hazának mégy szembe a holddal óriás kalapban, fócánkakas-tollal, sötétedik vállad vadibolya-sáncként, s amit rámborítasz: ibolyás az árnyék. Árnyékodban én már pohárral vetekszem s rád emlékszem harcos, hajdani Kölesszem, ringben kinek társa volt az apa ujja - birkózás, gyerekkor, csicsíja, babúja. S neked halleluja fátylas jegenyékkel, aki, íme, felnőtt, s hiszem: sose térdel, hosszú haját aki nem hagyja levágni, ne merje mennyei féreg se lerágnil Könözsi István: Téli táj * Sodrában panaszt is hordozzon az ének, mert ha erős voltam s volt magom tömérdek: millióm fiacskát mért nem csinálhattam! Most boldogan halnék - ha még meg nem haltam. De te mégy hazának - ama haza hol van? Ha eléd rajzoltam, nem kötsz ki a holdban. Sarkunk alól földet veszítve elégszer megjártuk, toloncolt a holdba a kényszer. Lapockánkon pisztoly, elől piros ábránd, révedtünk s ébredtünk: hát hamu a párnánk, hát fülünk növekszik, s szürke holdi tájba zendüi négykézlábas bánatunk iá ja. Hamu-bélű tökről meséltem is hajdan, tök hirdette: ő az aranyalma nagyban, s én olyan királyfit a tök ellen küldtem: belső fényessége a vitézi küllem. S most fényiek föl, keskedt, koronátlan sólyom, vélve: fiam sok van, sok a ragyogásom. Álság ellen mind megy szép kis kardot öltve, s mindegy, hogy a hólyag költve van vagy töltve. Karddal, síppal, dobbal: mind virágom, s látom, átlépek az újabb meotiszi lápon S Jungi ingoványon, hol bűz buborékol, büdös lidérc-hattyú röfög s kukorékol. Ti: előre, tetves ősatyák csak körbe, mert a templomok közt volt az idő görbe, ünnepekkel tért meg, ott ücsörgött s ült le. fulladt borba, sörbe vagy lepényre sült le Körhinta, kőcsipke-rozetta, hasonló: űri csillag-újság, zodiákus-forgó: - De az idő immár kiegyenesítve, s magzatok: vigyázat, nem lökődni sínre, soha sínre, soha kerekes cselédül ördög tomporának tempós kerekéül, esztelen iramban se régi se új kincs, bővült s újra termelt kínból visszaút sincs. Ember alkonyába az utat ne lássam, ahol hajt a Bomlás dögszagú palástban, s kereklő sok sebként fiaim forognak vérző égi sínen bár a csillagoknak. Nyakam hattyúdalra nem tekerem, inkább ítéletet mondok, ez keményebb, tisztább: Ot, mit ember ód el, út, mit ördög megvesz, görbül az is körré, mindenestül dög lesz. Fél-világ ti vagytok, szív, arányző ész hajt, s fiúk hazaértek, fiú haza érsz majd. Minden archetípus-vércsöpp, nem hazúdom, benned haza ér majd az egyigaz úton. Föld - hó - kohó - arcú világöreg - ősök haza érnek csengős pásztorok, regősök, parasztok, tímárok, vasverő cigányok, költők s holdsütésben forgó szent zsiványok. Ezt higgyed s ne félj hogy aggódva igézlek, nem kötelez: kísér oroszlános ének, úgy is ha kifogytam létemből, boromból, játszva lábaidnál mormol és dorombol. / 1976. L 4. 'I 3 11 Bt Irodalomról — könyvekről A TÚLSÓ PART ILLÉS SÁNDOR REGÉNYE O lvasóink közül bizonyára kevesen akadnak, akik a publicista Illés Sándort, a Magyar Nemzet szerkesztőjét mint regényírót is közelebbről ismernék. Szükségesnek tartom ezért, hogy recenzióm bevezetőjeként néhány életrajzi adattal bemutassam A túlsó part szerzőjét. Jugoszláviában, Temerin- ben született 1914-ben, és a gimnáziumot Újvidéken végezte. Irodalmi pályáját tizennyolc éves korában, 1932-ben Csillag- hullás című verseskötetével kezdte, és négy esztendővel később még egy versgyűjteménye jelent meg, majd a próza felé fordult. A háború után Budapestre települve több regénye jelent meg, köztük a Vihar a Tiszán tette ismertté a nevét. Egy tiszántúli faluról, Tiszasor- ról írta ezt a könyvét, hogy hírt hózzon az első esztendők viharos útkereséséről — így írja maga a könyvhöz fűzött vallomásában. Tévedésbe esnék, ha Illést, a szocializmus útjára lépő magyar falu krónikását, a problémák felvetésében Veres Péter vagy Szabó Pál követőjének, emberábrázoló tehetségében pedig Móricz Zsigmond tanítványának nevezném. Irásművésze- te ugyan elképzelhetetlen nélkülük, hatásuk pontosan ellenőrizhető, ám kimutatható az is, hogy sikerült kialakítani azt a sajátos szemléletét, amely a cselekmény szövését nem terheli külön tanulmányba illő szociográfiai jegyzetekkel, és eredeti marad abban is, hogy a valóság tényeit a regényíró képzeletgazdag színeivel ötvözi. Illés új művében visszatér első sikeres regénye színhelyére, Tiszasorra. Több mint két évtizedig érleli magában a témát. „Mi is lehetett azóta Jani gyerekből, a volt kisbéresből? És hogyan — merre fejlődött tovább Tiszasor lakóinak élete az ötvenes esztendők során és után? Izgalmas korszak ez, hiszen az elmúlt húsz esztendő a falu átalakulásának legdöntőbb időszakát öleli fel“ — írja könyvéről. K ét szálon fut a regény cselekménye. Az egyik a béresgyerek sorsát, emberré érésének izgalmas epizódokkal tarkított életútját vázolja fel, a másik a falu szívós harcairól, keserves megpróbáltatásairól, az átalakulás nehézségeiről ad dokumentumerejű híradást. A két szál szorosan összefonódik: a kis Jani legénnyé serdül, em- beresedik, átesik a szerelem, az élet vizsgáin, és a két évtizedet átölelő történet végén ugyanúgy révbe érkezik, mint ahogy a „túlsó partra“ jut a falu, amint átesett az erőszakos tagtoborzás, a kényszerült rekvirá- lások, az 56-os esztendő megrázkódtatásain, és lassú, szívós munka után rátért a helyesen értelmezett nagyüzemi gazdálkodásra. Az országjáró publicista •Illést stílusérzéke, emberábrázoló tehetsége — a vérbeli író adottságai — szerencsésen megóvják attól, hogy szokványos riportszerű híradást írjon a falu átalakulásáról. Már a történet indítása, a karácsony előtti disznóölés meggyőzi az olvasót, hogy írója falun nevelődött, kitűnő ismerője a szokásoknak, nem merít semmit másodkézből, hanem a maga gyermek- és ifjúkora emlékeiből, majd később az újságíró tapasztalataival gazdálkodik célszerűen, móriczi igényességgel, s így alig van a regény közel négyszázoldalas történetének olyan mozzanata, amelyet az író csupán a riporter látószögével rögzítene. Falusi alakjai vérbő elevenséggel állnak elénk, rokonszenvünket vagy éppen ellenérzésünket kiváltva, amint ez például a maradi elveit levetni nem tudó, gyilkossá váló Jánosi esetében történik. T iszasoron 1956 őszén egy éjszaka puskalövés esik, amely megöli a párttitkárt. Ki volt a tettes? Illés Sándor könyve füljegyzetében ezeket írja: „Jani tudja, csak ő látta. De tehet-e vallomást, amikor szereti a gyilkos lányát, Erzsikét? Le kell győznie a szerelmet, önmagát, s amikor visszatér a faluba mint mezőgazdász, meg kell vívnia harcát szüleivel és a visszahúzó maradisággal is.“ János azon a gyűlésen, amelyen a falu képviselőjévé választják, telefonértesítést kap, hogy Pali bácsi, akivel együtt cselédeskedett, halálán van és búcsúzni szeretne tőle. Megkéri hallgatóit, hogy ne széledjenek széjjel, várják meg, s mikor visszatér választói közé, leveti válláról „örökségét“, Pali bácsi koszos tarisznyáját, felemeli a magasba és ezt mondja: — Ezt a tarisznyát örököltem. Egy volt cselédembertől. Mindig attól félt, hogy öregségére a nyakába kell akasztania. Nem kellett. Ez egy letűnt világ, a múlt jelképe, a félelemé. Ha kinyitnám, kiömlene belőle a sok keserűség, a bizonytalanság, a félelem, minden, ami rémítette a múltban a szegény parasztembert. De nem nyitom ki. Soha. Mert mi nem a múltat akarjuk látni, hanem a jövőt. Ennek építésére kérem a segítségteketl Mindenkit hívok, aki becsületesen akar dolgozni. Illés ezzel a rövid, „rendhagyó“ szónoklattal remekül ösz- szesűríti regénye mondandójának lényegét. Ezek után talán nem kell nyomatékosan hangsúlyoznom, hogy a falu közeli múltjáról és jelenéről hírt adó könyvet írójának a falu gondjaival való együttérzése, a gyöngékhez fűződő részvéte teszi rangossá. És ha akad kifogásunk is, az elsősorban a történet érzelmi vonalának rajzában mutatkozik meg. A legénnyé serdült Jani érzelmi élete, Erzsikéhez fűződő szerelmének ébredése a kelleténél nyersebben van papírra vetve. Nem a szerelem hitelességét vonom kétségbe, hanem azt a költőiséget hiányolom, amely sugárzó érzelemmel jelen van például Janinak a Pali bácsihoz fűzött kapcsolatában. A regény magvas mondanivalóját, közéleti hasznosságát ez a hiány nem csorbítja ugyan, de csökkenti a nagy ívet átboltozó híradás érzelmi vonalának igényességét. Könyvismertetésem befejezéséhez hozzá kell fűznöm, hogy Illés Sándor a jugoszláv irodalomnak kitűnő magyar tolmá- csolőja. A Nobel-díjas Ivó And- ricsnak novelláit, valamint Krle- zsa Filip Latinovicz hazatérése című nagy sikerű regényét ő ültette át páratlan műgonddal nyelvünkre. Fordításai eddig tíz kötetben jelentek meg, és A túlsó part tizenkettedik műve. EGRI VIKTOR
