Új Szó, 1976. december (29. évfolyam, 286-311. szám)
1976-12-10 / 294. szám, péntek
ä GopRohé! isssie fites -M Jegyzetek o lipcsei nemzetközi rövidíilmfesztiválról Lipcsében egy hétig egyfolytában esett az eső. Nyúlós köd telepedett a városra, mely csak délben szívódott fel kissé, de délután már újra aláereszkedett. Az utcákon olykor két lépésre sem lehetett látni... De a Capitolban, az immár tizenkilencedszer megrendezésre került lipcsei nemzetközi dokumentum- és rövidfiim- fesztivál központi mozijában, mégis a nagyvilág tárult fel a nézők előtt. A kint és a bent felszíni ellentmondása, mélyebb értelemben is igaznak bizonyult. A fesztivál vendégei a világ sorsdöntő kérdéseinek középpontjába kerülve, a versenyprogram segítségével, világos világképet kaphattuk a sötét nézőtéren. Harmincnégy ország hetvennyolc versenyfilmje — a szerencsés válogatás és műsorösszeállítás eredményeképp — olyan egységet alkotott, mely gyermek teljesen egészséges ... A huszonkilenc perces film szépsége belső mondanivalójában rejtezik. Izgalma az az út, ahogy az ember eljut odáig, hogy szembeszállva a mesterségesen felidézett környezeti hatásokkal vállalja az életet, hogy tanúja legyen és lehessen a jövőnek. Az Ezüst Galambot nyert filmek közül ki kell emelnünk a szovjet Ot az alagúthoz című alkotást. Ez a BAM építéséhez vezeti a nézőt, ahol embertelenül nehéz természeti viszonyok között egy fiatal munkáscsoport hét kilométer hosszú vasúti alagút fúrását készíti elő. A látszólag cselekményte- len film, melynek jelentős részében a munkát irányító mérnök és egy öreg helybeli pásztor beszélget — végülis sajátos eredményhez vezet. A pásztor az építkezéshez hozza munkásnak katonai szolgálatból éppen leszerelő fiát. Jelenet az Angola szabad című szovjet dokumentumfilmből új meg új oldaláról tudta bemutatni korunk nagy konfliktusait. Az Arany Galambbal, a fesztivál nagydíjával kitüntetett két film közül Sabine Katins Ki retteg a fekete emberektől? című tv-filmje Namíbia társadalmának bemutatásán keresztül a harmadik világ egyik súlyos problémáját tárgyalja. Namíbiában csak minden tizedik polgár fehér bőrű, mégis szinte minden hatalom a fehér kezekben van. A nyugati tőke és a Dél-afrikai Köztársaság katonai ereje ellenére, a SWAPO, melyhez sok esetben fehérek is csatlakoznak, megkezdte a harcot az ország felszabadításáért. Az NDK televíziójának kitűnő filmje pontos választ ad a címében feltett kérdésre: ki és miért retteg a fekete emberektől? A gyarmatosítók és a mögöttük álló tőkés-érdekeltségek. A film világosan bizonyítja: egyedül csak nekik van félnivalójuk a felszabadító mozgalmaktól... A másik Arany Galambbal kitüntetett film Japánban készült. Mariko Akijoshi alkotása, az Élni, hogy tanúk legyünk, Tokióba vezeti a nézőt, egy hallássérültek oktatásával foglalkozó iskolába. Itt tanít egy vonzó fiatal tanárnő, aki kisgyerekként Hirosimában az a dombomba-támadáskor súlyos radioaktív-fertőzést szenvedett. Joga van-e férjhez menni? Merhet-e férjhez menni? Szül- het-r gyermeket? Orvosok, hozzátartozók, családtagok beszélnek. maga a tanárnő vall a problémáról. Felmerül a m'ért és hogyan élni? kérdése. Es végül a fiatal tanárnő dönt: férjhez megy, majd világra hozza gyermekét. És a Ugyancsak egy nagy építkezéshez vezet a másik Ezüst Galambot nyert film, az NDK Egy kaland hétköznapja című alkotása. A Barátság-olajvezeték egyik szakaszának német építőit, munkakörülményeit mutatja be — igen érdekesen, eredetien. Az Ot az alagúthoz és az Egy kaland hétköznapja csak együtt értékelhető, hiszen ugyanarról a problémáról szól mindkét alkotás: a nagy szocialista építkezésekről. Legnagyobb érdemük emberségük, őszinteségük, egyszerűségük. Ettől annyira meggyőzőek. Izgalmas, kitűnő filmek foglalkoztak az angolai felszabadító harccal és a felszabadult Angola életének első építő problémáival. Megrázó filmek dokumentálták a latin-amerikai társadalom kiáltó szociális ellentmondásait. Az utcagyerekek sorsától, a munkás- és parasztélet nehézségéig sokféle szempontból világítottak rá mindarra, aminek rövidesen meg kell változnia. Több film foglalkozott a felszabadult ^s újra egyesült Vietnam életével. Érdekes képet kaphattunk a nyugatnémet társadalom problémáiról. Egy leleplező film révén részt vehettünk a náci katonai kitüntetések „hőseinek“ revansista találkozóján. Láthattuk a vendégmunkások életének riasztó árnyoldalait, s néhány igen ügyes politikai filmplakátot. Megismerkedhettünk egy szégyenteljes rendelet következményeivel, mely megtiltja, hogy az NSZK-ban állami vagy közszolgálatban álljon olyan személy, aki — az egyébként legális — Kommunista Párt tagja. A szocialista világ filmjeiben a közösségért élés, munKULTURÁLIS HÍREK O Takarékossági okokból az egész évadban nem tart új bemutatót a milánói Scala. Mindössze 17 opera szerepel a dalszínház tervezett 148 előadásának műsorán. * Haydn I., II., III. és IV. szimfóniájáról lemezfelvételeket készítettek Nagyváradon, a nagyváradi filharmonikus zenekar előadásában. Haydn egy ideig Nagyváradon élt. ® Luis Bunuel Viridiana című filmjének bemutatását tizenöt éves tilalom után most engedélyezte a spanyol cenzúra. ö Moliére életéről filmet forgatnak Amerikában. A film rendezője a francia Claude Le- louch, zeneszerzője az osztrák René Clemencic. A címszereplő sz&mélyéről még nem döntöttek. kálkodás témája dominált. Megismerkedhettünk egy brnói szívsebésszel, aki hibás szívműködéssel született gyerekek tucatjait mentette meg az életnek; a magyar bányamentőkkel; egy szovjet ezermesterrel, aki a távoli Szahalin-szi- getén egy négykeréken száguldó szolgáltató házban igyekszik kielégíteni sok-sok ezer ember rendeléseit, igényeit; lengyel munkásasszonyokkal, akik egy textilgyárban újításaikkal megduplázták a termelést; egyetemi tanulmányokat végző mongol pásztorokkal; egy szovjet kolhozelnökkel, aki új módszerekkel kísérletezve ér el remek eredményeket a földeken; a kubai fiatalok hétköznapjaival és sok-sok más érdekes témával, eseménnyel. A lipcsei fesztivál az idén minden eddiginél jobban bizonyította jelmondatának igazát: A világ filmjei — a világ békéjéért, A Capitol sötét nézőteréről igen messze lehetett látni. És a ködös Lipcsében világosan kirajzolódott az út. Az az út, mely véres, vagy békés áldozatok árán, de mindenképpen sok önfeláldozással az igazságosabb jövő felé vezet. FENYVES GYÖRGY AMATÖR TÁNCDALENEKESEK SZEMLÉJE Kilencedik alkalommal rendezték meg a gútai Népművelési Otthonban a Kollárovói Lírát, a műkedvelő táncdaléne- kesek seregszemléjét. Tíz szlovákiai és négy Magyarországról érkezett fiatal mutatkozott be. A bíráló bizottság elnöke Ondrej Frühauf, a bratislavai televízió könnyűzenei osztályának szerkesztője volt (s tagjai között ott találtuk Katona Klárit, a hazánkban Is közkedvelt magyarországi énekesnőt). Nem a hazai közönségnek, hanem szép és tiszta hangjának, pontos intonációjának és kultivált mozgásának köszönhette Katarína Selská gútai énekesnő, hogy elnyerte a líra első díját, és átvehette a vándorserleget is, amely egy évig nála marad. Második lett Flaisz Ági Nasz- vadról, míg harmadik helyen a budapesti Vitkovszky Mária végzett. Csekély pontkülönbséggel szorult a negyedik helyre a komáromi Magyar Gimnázium tanulója, Csanda Márta. A vasárnap esti gálaműsorral véget ért a IX. Kolárovói Líra. A résztvevők és a nézők elégedetten távozhattak. A népművelési otthon dolgozói azonban már az elkövetkező napokban hozzálátnak a jövő évben megrendezésre kerülő jubileumi szemle előkészítéséhez. Az 1977-es lírán, ezen az egyre magasabb színvonallal büszkélkedő seregszemlén lengyel, NDK-beli, román és bolgár műkedvelő táncdalénekese- ket is szeretnének vendégül látni. M3ROVICS LAJOS Mikor isnek c sí (romion ľ Ha fölidézzük különböző színművek, előadások jeleneteit, ákkor a címben föltett kérdésre úgy kezdhetjük a választ, hogy elég gyakran. Csehov, Tenessee Williams, Suksin és mások színműveinek izzó légköre, a figurák heves reagálása jut az eszünkbe, ahol az ivásnak is drámai funkciója van. Szellemes vígjátékokat is sorolhatunk, amelyekben a spicces, vagy lerészegedett figurán, továbbá a különböző okok miatt sokat ivott, illetve a notorikusan pohár fenekére néző egyénen, társaságon keresztül író és a rendező értékes gondolatokat közölhet, érzelmeket ábrázolhat, hibákat pellengérezhet ki. Vannak persze olyan helyzetek is, amikor a szerző, esetleg a rendező a cselekmény kibontásában, különböző dolgok ábrázolásában rossz útra téved, sőt tanácstalan. Ilyenkor is gyakran „itatják“ a figurákat, nem törődve azzal, jót tesz-e a színműnek, előadásnak, van-e ennek a megoldásnak drámai funkciója. Ilyen félresikerült színpadi poharazgatásokat is idézhetnénk garmadával. Egyet például a Magyar Területi Színház Thália Színpadának legutóbbi bemutatójáról. A válófélben levő Viktor az üresen hagyott lakásban tesz- vesz, érdeklődőket vár a lakáscseréhez. Iván érkezik, befejezni a tévékészülék javítását, ezenkívül Viktor feleségét is szeretné látni, akit már korábban megismert, de Viktor erről mit sem tud, s a tévészerelő ezermestert sem ismeri. Számtalan rendezői megoldás kínálkozna e jelenet hiteles színpadi megoldására. Sajnos Szilágyi Albert vendégrendező a már említett ivászathoz nyúlt. Rosszkor. A mosolyra fakasztó, gondolkodásra késztető, sokkal jobb sorsra érdemes színmű ennél a jelenetnél váratlanul és indokolatlanul paródiába csap át. Fogy a konyak és szaporodnak a színpadi klisék: a dülöngélések, csuklások, botorkáló lépések, ismert gesztusokkal, fintorokkal megtoldva. Néhány röpke perc alatt a szelíden csordogáló cselekmény szinte már kabarétréfává, paródiává süllyed. Ez a jelenet amolyan felkiáltó jel egy rosszul értelmezett előadáshoz. Próbáljuk megkeresni a hibák eredőit. Juliu Edlisz nevét először szovjet színházi szaklapokból ismertük meg. Gyalogszerrel az Edenbe című színművét is itt olvashattuk, majd Bratislavában Pavol Haspra invenciózus rendezésében láthattuk. Az író nem eget rengető, de mindenképpen átlagon felüli és időszerű problémákat tartalmazó lírai vígjátékot írt egy fiatal- asszony látszólag apró-cseprő személyi gondjairól, melyek azonban korántsem egyediek. Edlisz, és a szlovák fővárosban Pavol Haspra is, elkerülte a buktatók zömét: a színmű végig megtartotta hangvételét, jó értelembe vett lebegését a lirizálás régióiban, ugyanakkor azonban a realitásokhoz való kötöttségét is. Konrád József, a mű fordítója, több esetben az eredetiben csak jelzett, sőt ki nem mondott szavakat továbbiakkal szaporította, így több esetben egészen a moralizálásig jutott, néha pedig felszínessé tette a szövegét. Szilágyi Albert ezúttal zsákutcába tévedt. A színpadi szituációkra épülő cselekmény pergését lelassította, vontatottá tette. Iván humorral átszőtt okoskodásait, gondolatait és Vera érzelmeit a beállítással, s az értelmezéssel fölöslegesen és többször „aláhúzta“, sőt a fiatalasszony néhány gondolatának a reprodukálásával pedig a finom veretű mondatok csaknem közhellyé szürkülnek. Emiatt a lírai részekből már- már szentimentális, bántóan didaktikus játék született, a sajátos humor pedig ritkán marad meg (Gracsev és felesége jeleneteiben). Vagy eltűnik, vagy pedig egészen más hangvételbe csap át. Csupán egykét, rendezőileg jól megoldott rész (Vera és Viktor találkozásai, Iván jeleneté Gracsevék- nál) jelzi a színmű igazi hangvételét és színpadra állításának módjait. A jelenetek többségének nincs művészi hitele a szavak, gondolatok alig, vagy egyáltalán nem rezonálnak a nézőben. A színészek nem kaptak sok lehetőséget az egyéni megoldásokra, szerepformálásra. Tartás Jolán Verája a már említett hibák miatt szürkébbre, egysíkúbbra sikerült. A szövegkönyvben ez a figura árnyaltabb, színesebb. A színésznő csak néhány szép megoldással tudta érzékeltetni, hogy többre, másra is képes. Csendes I,ászló Viktor felépítéséhez korábbi szerepeiben már többször igénybe vett elemeket használt. Simon Kázmér Ivánja sem olyan bővérű, temperamentumos és egyéni ízű, mint eredetiben. Ebben az alakításban is elég sok a túlontúl ismert gesztus, színészi megoldás. Az előadás kevés pozitívuma közé tartozik Kovács József (Gracsev) és Gombos Ilona (Tatjána) játéka. Mind a ketten jó színészi megoldásokkal „életszagú”, iróniát se nélkülöző öregedő embert formáltak. Ezúttal Kopócs Tibor díszletei sem emelkedtek az átlagos fölé: túl masszívnak, „hidegebbnek“ tűntek a kelleténél. Aki látta az előadást, joggal vetheti a szememre, hogy a nézők az említett hibákból vajmi keveset vettek észre, mert a játék folyamán többször nevettek, tapsoltak. Ne áltassuk magunkat: vannak ma is, akik elcsépelt vicceken, színpadi megoldásokon hahotáz- nak, de senkinek sem szabad hozzájuk igazítani a mércét. Igaz viszont, hogy ezek kezét sem eresztjük el és segítenünk kell nekik előbbre jutni. De ez nem ok az eszmei és művészi igények csökkentésére, nem lehet indok a tévedések megmagyarázására. Hibának tartjuk, ha művészi élmény és tartalmas gondolatok helyett a néző egy előadásból csupán olyan közhelyszerű mondatokat jegyez meg, hogy paradicsomi állapotok nincsenek és a legapróbb örömért is küzdeni kell. Juliu Edlisz színművében sokkal többet sugall és mond ennél, de sajnos a most látott előadás nézőjé ezt nem tudta meg. SZILVASSY JÓZSEF ÚJ SZAKEMBEREK KÉPZÉSE ÉRDEKEBEN A moszfcvoi Pravda a szocialista országoík oktatási együttműködéséről A szocialista országok oktatási minisztereinek Moszkvában megtartott X. tanácskozása szemléletesen példázta a testvéri államok erősödő együttműködését a társadalmi élet fontos szférájában, a nagy tudású szakemberek képzése területén — írta egyik legutóbbi számában a moszkvai Pravda. A tanácskozáson Bulgária, Magyarország, Vietnam, az NDK, Kuba, Mongólia, Lengyelország, Románia, a Szovjetunió és Csehszlovákia küldöttségei vettek részt. Az oktatás, nevezetesen a felsőoktatás területén kibontakozó kapcsolatok tükrözik a szocialista államok együttműködése jelenlegi szakaszának sajátosságait. Erre az a jellemző, hogy egyre több a közös elem a szocialista országok politikájában, gazdasági és társadalmi életében. Ezzel összefüggésben a tanácskozás részvevői megvitatták az oktatási folyamat tudományos megszervezésével, a jövő szakemberei marxista— leninista világnézete kialakításával, az egyetemi tudományos kutatómunkák hatékonyságának növelésével kapcsolatos legfontosabb kérdéseket és több ajánlást fogadtak el. Mint a moszkvai Pravda emlékeztet rá, a tanácskozás napjaiban volt a 30. évfordulója annak, hogy Bulgáriából, Magyarországról, a KNDK-ból, Lengyelországból, Romániából és Csehszlovákiából megérkeztek az első diákok a szovjet tanintézetekbe. A szovjet felsőoktatási intézményekben az elmúlt három évtizedben a testvéri államokból több mint 87 ezren szereztek diplomát. Az oktatási miniszterek tanácskozásának részvevői nagyra értékelték a Szovjetuniónak a káderképzés területén nyújtott segítségét, amely a szocialista internacionalizmus politikájának fényes megnyilvánulása — hangsúlyozza a moszkvai Pravda.
