Új Szó, 1976. december (29. évfolyam, 286-311. szám)
1976-12-20 / 302. szám, hétfő
AMIRŐL BESZÉLNEK Kellemes pillanat: Illinka lövése nyomán a korong megtalálja az utat a svéd kapus, Högosta hálójába. (ČSTK fölv.j Ta siulni sohasem késő A Szovjetunióban milliók sportolnak. Teszik ezt egyrészt teljesítmény-szinten, másrészt kedvtelésből, üdülésjelleggel, de mindenképpen óriási kiapadhatatlan forrást jelentenek az ország élvonalbeli sportja számára. A montreali olimpiát három-négy évtizeddel megelőző időben a szovjet sportolók a legtöbb versenyszámban kezdőknek számítottak, de ez alatt az idő alatt minden sportágban olyan együtteseket mutathatnak fel, amelyek a legrangosabb versenyeken is nehezen találnak legyőzőkre. A sikerhez vezető utat kitartó munka, példaszerű fegyelem, nagyszerű edzéslehetőség tette lehetővé, s természetesen a versenyzők öntudata is. Néhány sportágban a szovjet sportolók felől a második világháború befejezése óta, másokról már előbb is hallottunk. Most megállapíthatjuk, hogy nagyon is fogékony tanulók voltak. Edzőik és szakvezetőik nemcsak az egymás elleni találkozókat kísérték élénk figyelemmel, mint például a jégkorongban, a labdarúgásban, az asztaliteniszben, az evezésben, a kajak-kenuzásban, de néhány más egyéni és csapatküzdelemben is. A megfigyelésnél nem hiányzott a filmezés. A filmek alapján alapos munkával folyt a megfelelő gyakorlatozás, megtanulták, hogyan kell tartani a hokibotot például Starší- mödra, az asztaliteniszütőt úgy mint Andreadis, vagy Vaňa, úgy úsztak, mint Komádéi, úgy tornásztak, mint Bosáková. Az edzésfeltételek állandó javulása, a kölcsönös tapasztalatcsere és együttműködés, különösen a baráti államokkal, a szovjet sport különböző ágazatainak sokat jelentett, s hamarosan gyümölcsöző lett. Kár, hogy a kölcsönös kapcsolatok során edzőink nem mindig használták fel, illetve vették igénybe mindazokat a lehetőségeket, amelyek a szovjet edzésmódszerek átvételét kínálták fel. Sokan attól tartottak, hogy kisebb lesz a tekintélyük, ha nem egyéni utaikat járják. Többen állították, vagy a világ- versenyeken elért szovjet sikerek a véletlen művei, hiszen olyan nagyszámú sportoló esetében nincs sok szükség a módszertanra. Ez alapvető hiba volt, amelyre nemzetközi téren mindmáig többször is ráfizetünk. Ismert tény, hogy a csehszlovák és a szovjet sportolók kölcsönös találkozásánál az edzők között tapasztatalcserére kerül sor. így van ez nálunk csakúgy, mint a Szovjetunióban megrendezésre kerülő versenyeken. Mindig önzetlenül mutatnak rá az illetékesek, hol van javítani való. Az ilyen találkozók különösen szovjet barátainknak jöttek kapóra. Felhasználták őket mind a klubok, mind a válogatottak érdekében. Nálunk ez a tapasztalatcsere vontatottabb. Minderre méreteiben szerény, de annál érdekesebb statisztika mutat rá a hel- sinkii olimpia óta. A finn fővárosban 1952-ben először hangzott fel az olimpián Nina Ro- maskova női diszkoszvető tiszteletére a győztesnek kijáró szovjet himnusz, a szovjet sportolók remekül mutatkoztak be az olimpiai játékokon. Azóta tart a szovjet—amerikai párviadal az országok nem hivatalos pontversenyében. Helsinkiben 494:494 volt a pontarány. Mel- bourne-ban (1956) már a szovjet csapat kerekedett felül 633:489 arányban. Rómában (1960) 667:401 volt a szovjet siker aránya. Tokióban 1964- ben 617:587 arányban megint a szovjet csapat volt eredményesebb. Mexikóban, 1968-ban 599:711 az amerikai csapat javára, Münchenben, 1972-ben 670:644, Montrealban pedig 1976 ban 780:605 a szovjet, együttes javára. Természetesen még mindig nem került behozhatatlan hátrányba a csehszlovák sport sem. Szovjet barátaink hazájában képzett szakemberek, edzők, orvosok, külnöböző sportágak kiváló mesterei vannak, akik nemcsak a sportolás irányításához értenek, hanem a legigényesebb, de a kisigényű, ám célszerű sportpályák létesítéséhez is. S tegyük fel a kérdést: ugyan hova forduljon az ember tanácsért, ha nem a legjobb barátjához? Az asztaliteniszspgrtban nagyon ismert a szovjet vegyespáros: Sarhojan és Antonyan. (ČSTK fölv.) Készülődés a Formula—1-re James Ilunl, az angolok Formula l es világbajnoka Varsóban a lengyel televízió vendegeként érdekesen nyilatkozott. Kijelentette, hogy az autóversenyzes számára elsősorban szórakozás, küzdelem az újabb győzelmekért. Nagyon érdekes Hunt győzelme Niki Laudára. Idézzük: — Lauda rendkívüli sportember, alig várom újbóli találkozásunkat. Számomra a vele való versenyzés az igazi mérce. Kívüle nagyra tartom Ronnie Pettersonl és Carlos Reutemannt. Véleményem szerint közülünk kerül ki az új világbajnok. A versenyzők közben már elkezdték a Jelkészülést az újabb küzdelmekre, hiszen rövid idő választ el bennünket a Forma—1 1977-es műsorának első rendezvényétől. A részletes műsor: Január 9., Buenos Aires I Argentína) Január 23., Interlagos (Brazília) Március 5., Kyalmi (Dél-Afrika) Április 3., Long Beach (USA/ Május 8., Jarama (Spanyolország) Május 22., Monte Carlo (Monaco) Június 5., Zolder (Belgium) Június 19., Zandvoort (Hollandia) vagy Anderst or p (Svédország) Július 3. Dijon (Franciaország) Július 16., Silverstone (Anglia) Július 31., Nürburgring vagy Hockenheimring (NSZK) Augusztus 14. Zeltweg (Ausztria) Augusztus 28., Anderstop vagy Zandvoort Szeptember 21., Monza (Olaszország) Október 2., Watkins Glen (Egyesült Államok) Október 9. Mosport (Kanada) Október 23. Japán (a helyszínt eddig nem felölték ki)*. A mükorcsolyázás ellentmondásai Ismét a televízió elé ülünk, és csodáljuk majd a tél kedves hagyományává vált mükorcsolyázást, ezt a csendes és csodás, di- namikus és színes sportágat. Talán nincs is sportág, amely alkalmasabb lenne a televíziós közvetítésre, amely szélesebb körű népszerűségre tehetne szert, amelyet egyaránt élvezne nagymama és unoka, sportember és színházat kedvelő, laikus és szakember, amiben sport, akrobatika, zene sőt képzőművészet is megtalálható. Az emberek szeretik a mükorcsolyázást, mert ez nemcsak sport, hanem művészet is. Valószínűleg nem véletlenül került az összetétel elejére a „mű“ szó. A téli sportok közül éppen a mű- korcsolyázás és a síugrás nyújtja a legtöbb örömet, élményt a szépet szerető nézőnek. Itt nincs kemény küzdelem az idővel, mint a sífutásban, nincs könyörtelen test test elleni harc, mint a jégkorongban. Itt csak mosolygás van és csillogás és művészet és sport. Mint a mesékben. Tündérek libbennek, királyfik versengenek ... De hagyjuk a mesét. A mükorcsolyázás egyáltalán nein mese. Süt. Az elegancia, a könnyedség, a mosolygós arcok mögött szinte rabszolgamunka rejtőzik. És ez a modern sportokkal járó könyörtelen realizmus a mükorcsolyázásra hatványozottan érvényes; a „korizás“ az önfegyelem szörnyű sportága, amely nemcsak sport- szeretetet, hanem elsősorban kitartást és következetességet igényel: tanulni és megtanulni, kibírni a külső hatásokat, összpontosítani, * mert semmit sem szabad kihagyni abból, amit száz és ezer órán át gyakorolt a tizenéves versenyző. Rendszerint a napnak abban az időszakában (kora reggel és késő este), amikor a vele egykorűak még, vagy már édes álmukat alusszák. Talán még emlékeznek Beatrix Schubára, az osztrákok mükor- csolyázónőjére. Szinte kényelmetlen volt a nézőknek és szomorú a sportágra nézve, hogy a többszörös (!!) világ- és olimpiai bajnoknő minden mozdulatán látszott, milyen rabszolgamunkát igényel a mükorcsolyázás. Hogy miért látszott ez meg olyan kirívóan? Egyszerűen azért, mert ebben a zenével édestestvér sportágban nem lehet valami igazán egyénit, valami igazán nagyot produkálni különleges tehetség nélkül. A jobbnál jobb edzők sem segíthetnek; talán feljebb „tuszkolhatják“ védenceiket azon a bizonyos szamárlétrán — gyakran bírói segédlettel — de a mükorcsolyázást nem lehet becsapni. Sok mindenre meg lehet tanítani az embert, de tehetséges műkorcsolyázónak születni kell. (Akárcsak futballistának — mondta Pálé). Mert a tehetségek nem gyárthatók. Még edzői segédlettel sem. Egy cseppet sem vitás: a szabadkorcsolyázás kellene hogy legyen a mércéje a műkorcsolyázó tudásának. Ugyanis csak a fantáziadús szabadkorcsolyázás a magával ragadó, csak az nyújt maradandó élményt a szépre és csodálatra vágyó nézőnek. Merni kell a jégen kockáztatni, alkotni, mert ezek nélkül a tulajdonságok nélkül nincsenek igazi bajnokok, igazi egyéniségek. Ilyen tekintetben sokat vártunk az 1973-tól érvényben levő szabályoktól. Sajnos továbbra sincsenek egyéniségei a sportágnak. Főleg az egyéni mű korcsolyázásban. Az utóbbi néhány évben szinte semmi újjal sem leptek meg bennünket az egyéni műkorcsolyázók. Állítólag azért nem, mert tönkretette őket a régi szabály, az iskola, sokat kellett gyakorolni a kötelezőket, a paragrafusokat, a szabad korcsolyázásra aztán sem idejükből, sem erejükből nem futotta. Az elmúlt három év viszont nagyon rövid idő ahhoz, liogy átálljanak az új szabályokra. Hát ezen lehel vitatkozni... Nézzük csak a műkorcsolyázónőket. Azt mondják, hogy nők — és mégsem azok! A 13—15 éves, 35—40 kilós műkorcsolyázó kislányok talán nők?! Nem. Egy kis túlzással csak vékonyka kis nádszálak a jégen. Amint azonban a fejlődés sejteti, ezeké a „nőké4 a jövő. További paradox helyzet: elsősorban sportteljesítményt kívánunk tőlük, s bírálunk minden olyan versenyzőnőt, akinek műsora nem tartalmaz látványos ugrásokat. Ilyen módon azonban csak a hakfisok képesek korcsolyázni, nem pedig a szó szoros értelemben vett érett nők. De a kislányok ugrásai érett művészetre vallanak-e? Természetesen nem, hiszen hogyan tehetne szert érettségre, nőiességre egy 13—15 esztendős leányka?! Hasonlóan bonyolult a helyzet a férfiaknál is. Az edzéseket már zsenge gyermekkorban kell kezdeni, de kijelentheti-e valaki felelősségteljesen egy hatéves gyerekről, hogy tíz év múlva élversenyző lesz? Nehéz hinni. Igaz, az NDK-ban ma már olyan módszereket alkalmaznak a tehetségkutatásnál, amelyek a gyerek és a szülők tesztelése után ötven százalékban megmutatja, hogy milyen esélyei lehetnek egy hatéves kislánynak vagy fiúnak a inű- korcsolyázásban. De hát ez sem teljesen mérvadó. TOMI VINCE Kovaljov, a szovjet férfi műkorcsolyázók egyik legjsibbja is bizakodással tekint a közelgő versenyek elé. (ČSTK fölv.j
